Az alábbi bejegyzés Horváth Beáta, több mint húsz éve Kenyában élő Afrika-kutató, néprajzi tárgy gyűjtő szakértőnk szubjektív írása, amelyben egy szokásos kenyai napját tárja elénk.
Borús, hűvös és nyirkos reggelre ébredtünk. Estére már szakadt az eső. De odáig még át kellett vergődnünk a bosszantóan egyforma nairobi nappalok egyikén, amelyben az emberek is már-már bosszantóan egyformán jókedvűek, mintha nem élne bennük a változatosság vagy változtatás iránti vágy. Hajnali fél hatkor a környező mecsetek kihangosítják az első imát, ezzel egy időben gurul be a taxi a háztömbünk udvarára: az egyik szomszédot viszi a pékségbe. Kisvártatva elrobog az első iskolabusz, és nyolcig még legalább tíz követi: gyermekkurjantások, ajtócsapódások, dudálás, motorberregés. A felső szomszéd az erkélyen lehúzza a lópokrócot a szürke papagája kalitkájáról. Igaz ugyan, hogy a szürke papagájok befogása, tartása tiltott, de ez a példány már rabságban kelt ki. Egyetlen szórakozása a hinta, napközben sem röptetik meg, csak a verebek látogatják. Ki-kidugja fejét a rácsok között, és a balkon-papagáj elhiteti saját magával és a külvilággal, hogy a magányos bezártság a nemes létezés egyetlen formája, és olyan jókedvűen rikoltozik, dudál, köszönget és nevükön hívogatja a gyerekeket, hogy ezt el is hisszük neki. A lakók kocsijukkal, vagy a taxi-motor hátsó ülésére pattanva munkába, vagy a legközelebbi céltaxi állomásra indulnak. A taxi-motor csak néhány éve létezik mifelénk, de máris több százezer futkos az utakon. Ugandából átvett ötlet, viszonylag olcsó, és gond nélkül elslisszol a dugóba rekedt járművek között, árokszéleken. Vezetőjükön neonsárga mellény a rendszámmal, fejükön, arcukon kendőbugyolálás, kötött füles sapka. Bejárónők érkeznek a házakhoz, és az alkalmazójuknál megszálló cselédek is nekifognak mindennapos feladatuknak. Leányok, asszonyok csoportokban ücsörögnek alkalmi munkára várva az útkereszteződéseknél, mosónők sétálnak komótosan az utakon, várják, hogy valaki beszólítsa őket, fejükön szoros kendőcske, kezükben kicsi zacskó, benne a ruhájukat védő körültekerő, mobil és lakáskulcs. Mások rendelésre és időre érkeznek, tarka lavórokat, kiskádakat töltenek meg vízzel, eléjük vetik a mosóport, szappant, akár hat óra is eltelhet, mire végeznek az ágyneműkkel, függönyökkel, táskákkal és cipőkkel. A földre hajolva, tökéletesen egyenes háttal, mezítláb és férfihoz illő, izmos, fényes karral fognak a munkához, könyökükig tornyosodik a mosópor habja, akár fél kilót is elpazarolnak, a tisztaságot pedig több mosószappannal és hipóval fokozzák, egy nagymosáshoz akár háromszáz liter vizet is felhasználnak. A bérük meglepően magas: egy napért ezer ötszáz forint jár. Igyekeznek, hogy még az eső előtt kiteregessenek.
Útszéli gyümölcsárus Nairobi külvárosában (Forrás: Horváth Beáta)
Csomagszállító motorosok rázkódnak a hepehupás úton: a fém tartón ugrál a vas gázpalack. Meg lehet őket kérni mindenre, elhozzák a húst a hentestől, gyógyszert a patikából, az ügyfél mobiltelefonon rendel és szintén ezen keresztül utalja át a pénzt a boltosnak. Hulladékszállító társaság kifutó legényei osztják szét a nagy szemetes nejlozsákokat, a kapuk között versenyt futnak, majd fekvőtámaszokat nyomnak, így szaladnak a következő épülethez, míg végtére felveszi őket a cég kocsija. Műanyag-guberáló sétál, hátán kunyhó méretű, maga varrta zsák, ebbe gyűjti az eldobált, esetleg célszerűen a kapuk elé kitett flakonokat, pillepalackokat. Már ismerjük egymást, az iskolabuszra várakozva találkozunk nap mint nap: nyurga fiatalember egy elképesztően szennyes, szalonnás, kék anorákban, mocsoktól koromfekete a tenyere és körme, arca szánalomra méltón keskeny és beesett, ám jó szándékúnak és barátságosnak hat. Bánatot sugárzó, lefelé ívelő szemén feltűnő a sűrűn göndörödő, sötét szempilla. Több begyűjtő is volt a környéken, de a terület egyet is nehezen tart el, a műanyag kilójáért tizenöt forintot ad a felvásárló. Noha mifelénk az utca nem éppen pedánsan tiszta, tehát elférne a sarkon pihenő sátornyi műanyag, mégis valaki tereprendezési vágya keltette dühében felgyújtotta embertársa gyűjteményét, embertársa kenyerét, amely tűz olyan iramban falta a palackokon kívül a tájat is, hogy a szomszédos kisrepülőtér speciális tűzoltói tudták csak megfékezni.
Éppen evvel a helyszínnel átellenben, alig ötven méterre tőlünk fekszik egy átmeneti, ám soha meg nem szüntethető nyomortanya: a pénzéből kifogyott földtulajdonos félig felhúzott, többszobás kőházában találtak menedéket és otthont az útszéli bádogviskóiktól megfosztott hajléktalanok. Aprólékosan berendezkedtek, mint amikor a hűtő dobozából otthont kreál a kisgyermek: a nyílásokon mintás, tarka lepedők lógnak, előtte söprögetnek, száll a cementes por, az udvar egyik felében szárítókötél feszül, ezt pattanásig húzzák a tarka rongyok, kendők, iskolai egyenruhák. Mellette mesebeli, ácsolt tyúkólacska és több tucat sárga marmonkanna, a vizet az állami vezeték repedéseinél felgyülemlett tócsákból merik, ehhez pedig szűk méternyit ástak le a fordulónál. Befogadtak és lelkiismeretesen el is látnak egy sovány, korcs kóbor kutyát is, aki nem tágít a földkupac tetejéről. A csirkéken kívül gyöngytyúkokat is tartanak. Egy kószáló, mindenre megkérhető legényt hívtak, hogy csúzlijával szedje le az égből a kányákat, mert azok még a jércéket is felmarkolják. Emberünk türkizkék, mackófüles, fejre simuló kalapban, nagy vehemenciával esett neki az idétlen munkának, uralkodtam magamon, nehogy valamiképpen kimutassam a gondolataimat, mégse érezze az a jó pár odasereglett drukker, hogy valójában mennyire viccesek.
A Föld legnagyobb nyomornegyedének egy részlete (Forrás: Horváth Beáta)
Távoli falvakból származó, hetyke cselédek slattyognak a sarki boltokig tejért, térdig érő szűk szoknyában vagy feszülő nadrágban riszálják gömbölyű hátsójukat, legtöbbjük csíkos kötött sapkával fedi városba nem való, fodrászt nem látott, afro haját. Bögyös leányok, sugárzik róluk az életkedv és az életerő, látható rajtuk, egyébként is tudvalevő tény, hogy magukat fitogtatják már elhízott, náluk jóval idősebb és a házimunkához kevésbé konyító alkalmazóik férje előtt. Napjában többször is látni őket az utcákon, nem bíznak rájuk annyi pénzt, hogy reggel egész napra bevásároljanak, de vannak, akik más cselédek vagy a boltos legény kedvéért vásárolnak több fordulóban. Ám a háziasszonyok között is akadnak olyanok, akik szintén napjában többször kénytelenek, vagy szeretnek elugrani a boltig, őket vagy a férjük tartja rövid pórázon és a pénzt is felosztva hagyják a lakásban, vagy pedig igényesen, mindig a legfrissebb árut akarják, hiába van hűtőjük, a reggel érkezett tejet nem isszák meg délután. A sarki bádogboltok, trafikok friss áruja biciklin érkezik; a tejes, kenyeres rekeszeket akár két méter magasan is felkötözik a csomagszállítóra, a hatalmas zöldséges, krumplis zsákok alatt imbolyog a kerékpár. A káposztát és a spenótot a fizetés után a cselédek a zöldségessel cérnavékonyságúra szeleteltetik, így tehát kis idő múlva ismét az utcára szaladnak, hogy elhozzák a felvágott árut.
Gyorsan telik a délután, minden nap ugyanúgy. A borbély rendületlenül nyírja a fejeket, a fodrásznál villámgyorsan fonják, varrják a műhajat, a zöldséges stand előtt izzik a szén, készülnek a lepénykenyerek, mellette folyamatos zakatolás: a helyi varrónő pedálozza a lábbal hajtós gépet a göröngyös, köves útszélen, feje felett lógnak az anyagok, azok mellett pedig kicsiny, mosóport reklámozó és napszítta, porlepte zászlócskák füzérét ringatja a szellő.
Varroda a nyomornegyedben (Forrás: Horváth Beáta)
A szomszédos ablakokon vastagon áll a szürkésbarna por, a ráhegesztett sűrű rácsoktól takaríthatatlan. Néha óvatosan, lassan elhalad egy autó, vigyáz az úton előtte kóborló tyúkokra és soktucatnyi kiscsibére, akik estére banánlevéllel bélelt, műanyag ládákban, zugokban, magas fűben, kiselejtezett fotel alatt húzzák meg magukat. Talaj feletti forgószél kerekedik, és az út porát több helyen is egyszerre emeli tölcsérszerűen derékmagasságba. Vándorkofák igyekeznek haza, akik hajnalok hajnalán a nagybani piacról beszerezték áruikat, és napközben akár harminc kilót is hátukon cipelve minden épülettömbbe betérnek, és feláron kínálják portékáikat.
Trafik az út szélén (Forrás: Horváth Beáta)
Ismét feltűnnek az iskolabuszok, de a fáradt diákok már nem hangoskodnak, észrevétlenül esnek be kapujukon. Mások különórát vesznek: a tanítás után elugranak a távolabbi sarkon lévő Korán iskolába. Ők hat után szinte már csak vonszolják magukat hazáig, a kisfiúkon beporosodott, fehér hosszú ruha, a kislányokon szoknya, blúz, vagy laza, színes ruhácska, tarka kicsi kendők, de sokukon még az iskolai egyenruha, valamennyi viseltes és szutykos. Ugyanekkor érkezik a háztömbünkhöz a köszörűs, begurítja kerekes, pedálos köszörűkövét az ablakok alá és kurjongat, alig száz forintért penge élesre csiszolja a konyhakést.
Gyülekeznek a felhők, lassan éjszakai a sötétség, pedig a nap még nem ment le, a levegő esőillatúvá és nehézzé válik. Vadul cikáznak és csivitelnek a fecskék, szaporázza lépteit a kosaras, hátán cipeli hordó méretű, fonott szennyes tartó kosarait, a vállán fűből, levélből készült seprűk kötege. Az önjelölt mekkmesterek is sietnek hazafelé, kezükben francia-kulcs, vagy ecset, talán egy zacskónyi szerszám. A párás levegőben visszhangosnak tűnik a műanyag-kereskedő érces üvöltése: plasztik kosárra, dézsára cseréli az elébe hozott használt ruhát. A régi újságok felvásárlója fedezékbe húzódik. A levegő feszültségtől vibrál: az eddig nyugodt, tág és magas kék ég beszűkül, megtelik zord, sötét fellegekkel, a távolban villámok hasítják a levegőt, a dörgések mind gyorsabban és gyorsabban követik őket.
Késő éjszaka dermedten álltam a sötét lakásban, szúnyogok zümmögtek a fülemnél, nem törődtem velük, egyébként is agyoncsapott nyomaiktól már olyan a fal, mint a balatoni diákszállóké. Az alig megvilágított falakon gyíkok futkorásztak, kérés nélkül telepednek a lakásokba, pusztítják a rovarokat, senkit nem zavarnak. Az ablakhoz léptem, ujjaimmal letöröltem a párát, kibámultam a végtelen sötétségbe. Az arasznyi széles és hosszú ablaküvegeket a nedvességtől már porhanyósan rozsdásodó, vékony vaspántok tartják össze, a vaskeret sarkaiban kitakaríthatatlan porcsomók gyűltek fel. Valószerűtlen erővel ömlik az eső, a forgalom már a koraesti órákban leállt. Tavaly vízhatlanították az áramellátást, így már nem áznak be az elosztók, nem égnek le és nem robbannak fel a transzformátorok, és az esőzések idején is van áramunk. Szerény ok a dicsekedésre Afrika egyik legfejlettebb fővárosában, de mégis jól esik kimondani, miután megszoktuk, hogy esőben gyertyánál, elemlámpánál múlatjuk az időt reggelig. Az ablak elkajszult kereténél rám spriccelt az eső, zárhatatlan réz kilincse réges-rég kilazult, zúdult be az égi áldás, tán már nem is áldás ez, hanem sorscsapás. Elpuhultam, kényeskedem, hogy hangos a dörgés, félek a villámoktól, pedig biztonságos kőházban vagyok. Megfeledkeztem a felhasadozott, csontszáraz földről, az éhező milliókról, akik esőért epekednek. Azokról, akik akár fél napon át gyalogolnak némi sáros vízért. Szamburu barátom hatgyermekes felesége, aki, miután órákon át mászott föl a hegyre, hogy a tetején a forrásból vizet merjen, majd a hátán elvigye a kiszáradt szavannán álló kunyhóig a húszliteres kannát, lábát törte a sziklán, amikor egy hegyi elefánt megkergette. Ez a dolga egy anyának? Vagy csupán, mert afrikai és nomád, elfogadjuk, hogy nehéz az élete? És hol a férje? A férje aznap már kétszer is megmászta a hegyet, és összeomolva vigyázott gyermekeire és ágynak dőlt agg édesanyjára. Leállhat a közlekedés, kimehet az áram, ledőlhetnek ócska épületek, de az eső akkor is áldás. Rájuk emlékezvén már észre sem veszem a rohamosan tengerré váló udvart, a felhőszakadás természetes jelenség, az évszak jellegzetessége, ettől különleges és megragadó a trópusi klíma.
Feltekintek a szomszédos házak ablakaira: egyik-másik helyről meleg, barátságos fény szűrődik ki a tarka mintás, csíkos, vagy narancssárga, függönynek használt anyagdarabokon keresztül. Az egyiken elmosolyodom, éppen ilyen anyagból van az egyik hosszúnadrágom, de idősebb asszonyok fejkendőnek is használják, férfiak pedig ágyékkötőnek ugyanezt. Valódi függönyanyagra a környékünkön lakók zömének nem telik, egyetlen garnitúra egy havi minimálbérnél is többe kerül. Elnyújtóztatom a tekintetemet az utcai lámpáig, fényét a sűrű vízfüggöny homályossá törte, az izzó körül szárnyas termeszek raja, ők nem áznak a nehéz cseppek alatt, lételemük a repülés, az eső és a fény. Lélekmelengető látvány: ezek a kisujjnyi rovarok nem tudják, mi a félelem, az esővel együtt a természet részei, életörömet visznek az apokaliptikus hangulatba. Holnapra bizonyára elcsendesül a vihar, tán el is múlik, holnapra tán felszárad az udvaron a tenger és csak pocsolyák maradnak a helyén, és minden onnan folytatódik, ahol az előző nap abbamaradt. Vagy majdnem ugyanonnan. A párás levegőtől beduzzadtak a beltéri ajtók, a kezeletlen farost lemezeket az esős évszak végéig alig lehet csukni, csak döngetve bevágni. A ruhák akár egy héten át is száradnak, és poshadt szagot árasztanak. A falak átnyirkosodnak és a penészgombától lassanként elszürkülnek, a forró évszakban kiszáradnak ugyan, de a penész láthatatlan, bűzös, fullasztó porként száll a levegőben. Okostelefonokkal rögzített felvételek keringenek a negyedünkről: autókat visz az ár és falakat dönt le, a beszakadt úttest elnyeli a személyautót, balról hallik a bámészok pánikoló kiáltozása, hogy hol vannak belőle az emberek?! Valaki válaszol jobbról: csak egy volt benne. Megkönnyebbült sóhaj: szerencsére csak egy volt benne. Kamion alatt szakad le a híd, egyenesen bele a patakba. Megtermett fiatalasszony kászálódik ki a céltaxi ablakán keresztül, miután kihajította valakinek a kistáskáját, ő maga egy ágakból összetákolt létrán kapaszkodik a szárazra, amelyet férfi segítő kezek hajítottak a kocsiig, a bent ülők fogják az egyik végét, legalább négyen a másikat. Nem mindennapi kaland ez számára, magas sarkú cipellőben vág neki az expedíciónak, a nézők átérző szánalommal tapasztják szemüket a szerencsétlenre, akin szinte széthasad szűk, combközépig érő szoknyája, telt idomain olvadozik a vizes blúz.
Mivel állami vízellátás az utóbbi két évben nem éri el a háztömbünket, lajtos kocsit rendeltünk, heti kétezer liter vízből gazdálkodunk. A kapunk előtti földút fellazult, járhatatlan láppá vált, a tíztonnás jármű a kanyarban beleborult a maga mélyesztette árokba, elzárta az utat és a kapunkat. A mentés több órán keresztül zajlott, szivattyúztak, kivonszolták a kamiont, senki nem tudott tovább haladni miatta, mi másnapig nem jutottunk vízhez. Összetoboroztuk a környéken lézengő biztonsági őröket, hogy ahonnan csak tudnak, hordjanak köveket, kavicsokat, szerezzenek csákányokat, lapátokat, tüntessék el a sarat, töltsék meg a több méter hosszú és fél méter mély árkot kövekkel és döngöljenek, hogy másnap okvetlenül be tudjon fordulni a vízellátó teherkocsi.
Megszokott vízszállítás a fővárosban (Forrás: Horváth Beáta)
Ami a biztonsági őröket illeti, akad belőlük bőven, nem képzett alkalmazottak, hanem Tanzániából származó maszájok, akik ide vándoroltak a kereset reményében. Nem szokták őket bejelenteni, de minden hivatalos szerv tisztában van a létezésükkel. Megelégednek a havi tízezer forintos munkabérrel is, ez is sokkal több, mint amit otthon kapnának ugyanezért a semmittevésért. Nomádok lévén, elalszanak a csillagos ég alatt is. Nappal hárman, négyen összeverődve heverésznek, el-elbóbiskolnak, majd hallatlanul hosszadalmas beszélgetésbe kezdenek, egymás szavába vágva szinte veszekednek, pedig nem, csak úgy hangzik, majd ijesztően harsogva felnevetnek, közben füttyentgetnek, énekelnek, hümmögnek és csettintgetnek. Egyetlen fegyverük a bunkósbot. Ők valahogy sohasem kerülnek az egyébként gyakori személyi ellenőrök karmai közé, akik pedig alkalmakként több száz illegálist gyűjtenek be. Ezek a maszájok igen fontoskodóak, eleve van bennük felsőbbrendűségi tudat, mert ők a Hasadékvölgy urai, az összes szarvasmarha gazdái, több feleséget és több tucat gyermeket is képesek kordában tartani, bátor harcosok, akik megölik a oroszlánt, sőt, többedmagukkal elcsapják az oroszlánfalkát a prédájától. Ez így igaz, előlük ezek a nagymacskák is megfutamodnak, bár mindezen legendáknak csak a ködös tudata lebeg Nairobiban. De akárhogy is, ezek a kövérkés és tohonya maszájok vigyáznak ránk, el lehet őket ugrasztani a sarokra kenyérért, ők nyitnak kaput az érkezőnek, és ők kergetik el a szerencsére ritka gyanús alakokat, akik csoportosan érkezve ki tudja, mire lennének képesek a lakóházak környékén, ha a maszájok nem őrködnének.
A mi háztömbünknek is vannak maszáj őrei, már vagy tízen szolgáltak itt, el-elbeszélgetek némelyikkel. Egyik középkorú férfi beszédes volt és megbízható, sokat mesélt saját kultúrájáról és még a családjáról is, de más őrök csak azért szólítják meg az embert, hogy kipanaszkodják magukat. Egy igen öreg maszájnak, akinek már a járás is nehezére esett, hálatelten ragyogott a szeme az örömtől, amikor arról beszélt, hogy a keresetéből majd cukrot vesz, és mennyire fog örülni a családja annak a cukornak, ha majd hazaküldi Tanzániába. A közeli szavanna miatt gyakori vendég az utcákról udvarunkra betévedő fél méteres, fekete vagy zöld, ártalmatlan kígyó, sokat az autók tipornak el. Ez az öreg trancsírozta szét az egyiknek a fejét bunkósbotjával az ablakunk alatt. Eleinte iszonyodtam a kígyóktól, én is megöltem egy kétarasznyi méretűt a konyhámban, nevetséges hőstett, utána két napig remegett a térdem és aludni sem bírtam. Még ennek a kicsikének is kemény, elvághatatlan a bőre, negyed órán át csapkodtam a palántázó kanállal, aprócska feje már félig levált, de mégis csak emelgette és cérnányi nyelvét öltögette, kipateroltam az udvarra, lobogó vízzel leöntöttem, másnapra hűlt helye: a hangyák elvitték. Azóta nagy rutinnal vagdalom a még nála is kisebb, talajlakó, vak, veszélytelen, fényes, fekete kígyócskákat, akiket az eső mos ki otthonukból a teraszra. Teljesen hozzászoktam: kisfiam árgus szemekkel fürkészi a földet, azt mondja, kígyót keres nekem. Hiába, az élet részei, a természet részei, Afrika részei, velem együtt.
Az állami vízellátás és a lajtos kocsi közti átmeneti időben magunk gondoskodtunk a vizünkről: éjféltől háromig, hetente kétszer-háromszor a fővezeték csonkjára csatlakoztatott slaggal töltöttük a vödröket, mert a nyomás csak a vízaknáig juttatta el a vizet. Azután a megtelt vödröket vállmagasságig emelve beleöntöttük a tartályunkba, összesen kétezer litert. Hozzá lehet szokni ehhez a munkához, a végén már tiltottam férjemnek a segítséget, az éjszakai hajlongás megszállottja lettem, még a szomszéd öregasszony tartályát is önként telimertem, mert felemelő a tudata annak, hogy nekem köszönhetően van víz a lakásban, nem beszélve arról, hogy teljesen ingyen és bőségesen volt. Az afrikai éjszaka pedig gyönyörű. Még este tíz, tizenegy körül élénk a környék, a távolból vidám afrikai: kenyai vagy kongói zene szól, talán utcaszéli trafikból, vagy bisztróból, kisebb ivókból származik a zene, a kora éjszakák része, élhettem külvárosban, belvárosban, vidéken, mindig hallottam valahonnan. Elősomfordálnak a kóbor macskák, kecsesen lépkednek a kőkerítés tetején a szögesdrótok között, melyeken szélfútta rongyocskák, fél pár zoknik, zacskócafatok fityegnek. Kergetőznek, bogarakat vadásznak, a szemétlerakó környékén kotorásznak, összeverekednek, aztán hosszas, gyereksírásra és kutyavonyításra hasonlító hangokat adnak ki, majd felfelé bicsakló farkukkal szélsebesen tovarohannak. Néma csönd lesz, csak a tücskök ciripelnek, a muzsikájuktól érezzük tökéletesnek a csendet.
Bosszantott, amikor megjelent egy új, öregedő, maszáj éjjeli őr, markában bunkósbot, lábán térdig érő csizma, vastagon bebugyolálta magát kapucnis kabátba és különféle plédekbe, alig látszódott az orra is, pedig nem volt ám zimankó, és ő sem volt olyan öreg, mint amilyennek szerette magát beállítani. De az ő kultúrájukban a vénség tovább növeli a presztízst, és már akár harminc évesen is eljátsszák az aggastyánt, hogy kikényszerítsék másokból a tiszteletet. A bölcsességről alkotott fogalmuk kimerül abban, hogy korral jár, hiszen a tapasztalat is korral gyarapodik a fejekben, így aztán a fiataloknak kötelességük alázattal és a józan ész használata nélkül engedelmeskedni. Ez az őr barátsággal közelített, eleinte türelmesen felelgettem a kérdéseire, hogy mi a vízcső és melyik irányba kell elzárni a csapot, ő pedig azt hitte, emberére lelt, ám én elnémultam, mert nem társaságra, hanem magára az éjszakára vágyódtam. A mély, fekete égre, a friss szellőre, míg teltek a vödrök, én csak a csillagokat bámultam, hogy vajon még mennyit nem látok, a kisebbek mintha pislákolnának, a nagyobbak pedig szikráznak, a hátán fekvő félhold mintha elringatná magát, és az egész együtt milyen gyönyörűséges, varázslatosan sokszínű és titokzatos, éjjel félelemkeltően csodálatos, másképp szép az ég, mint nappal. Túlcsordult a vödör, emelhettem megint, egy éjszaka alatt több százszor. A fal repedésében aprócska, erősen világító, zöld fényt veszek észre, a ritkán megfigyelhető szentjánosbogarak egyik trópusi fajának lárvája, iskolai tananyag, mesét is írtak róla, centis körben világító zöldessárga fény kúszik a falon. Odébb, a betonon ezerlábú mászik, a városokban ezek ujjnyi hosszú feketék, míg az erdőségekben arasznyi barnák, vörös hassal, enyhe méreganyaggal. Lapátkára terelem, azon nyomban csontkeménnyé csavarodik, a távolba hajítom, ezt teszem a szürke vattacukordarabra hasonlító hernyókkal is, amelyek szőre csalánszerűen csíp. Odébb, egy buckán varangy trónol mozdulatlanul és feltartott fejjel, ő a királyfi az éjszakában. Néhány méterre egy vezeték nélküli villanypóznán különös, fényes tányér fordul, mintha egy őrtorony halovány fénycsóvája pásztázna, világítás nincs, mégis homorú arcának hófehér tollai összegyűjtik és visszaverik a csillagokból, holdból áradó kevéske fényt: afrikai gyöngybagoly ül pihenőfáján. Majd síron túli vinnyogó hangot hallatva bársonyos puhasággal elrugaszkodik a póznáról, vadászni indul a szénfekete terepen, néma a repte, csak a fényes tükör arca tűnik fel, és újra elhelyezkedik a magas rúd csúcsán, bele a tökéletes feketeség közepébe, az üres légbe, amely az otthona. Egy éjszaka alatt többször is vadászik, míg tudom, szemmel követem, és gyermeteg lelkesedéssel nyugtázom magamban, hogy milyen nagyon jó nekem a meseszép Afrikában, és mennyire szánalmas a puha ágy és az éjszakai alvás gondolata, és mennyivel több jut nekem az életből és a természetből itt, abból a természetből, amely végtére győzedelmesen leterít, mert mégis csak éjszaka van, lassan három óra, ideje aludnom.
A maszáj kapuőrök miatt a mérgelődésem szinte állandó. Pontosan a bejárati ajtónk melletti lépcsőaljban, az egyik szomszéd kiselejtezett szőnyegén vertek tanyát, körülöttük áporodott bűz, émelygős, gyomorforgató testszag. Legyek serege lepte be a hevenyészett vackot. Kérésre nem hajlanak, csak röhögve kibeszélik a helyzetet: az engedelmesség az asszony és a gyermek dolga, nem a maszáj férfiúé. Belesnek a nyíló ajtón, hogy nézzék egy kicsit a tévét, az ablakszárnyat kitárják, ellebbentik a függönyt és beköszönnek a lakónak, néha kenyeret kérnek, ám rendszerint vizet, és olyan otthonosan támaszkodnak a párkányomon, mintha jegykiadó lennék. Ugyanakkor gyerekesek és közvetlenek, szégyenérzet nélkül bejelentik, ha rájuk jön a szükség, és ha a megdöbbenéstől nem reagálok rá, meg is ismétlik, de azt is részletesen elmesélik, ha náthásak, fáj a foguk, vagy ha egész éjjel hánytak. Zavaróan hangos rádió mellett kaszabolják az udvaron burjánzó tarackot. Kora estére embermagasságban áll a friss fűkupac, meggyújtják, a gomolygó füst egyenesen beárad a lakásba, fuldoklunk odabent, hiába kérem szépen, majd követelem, hogy oltsák el, csak megmosolyognak, hát eltüzelik, mi a gond, az egyikük kioktat, hogy egy anyának sosem szabad felkapnia a vizet. Igen, a birkatürelmű afrikai anyák, nomád asszonyok, akik alázattal, majdnem bárgyún mosolyognak marhatrágya kunyhójuk előtt, ha a férjük újabb feleséget hoz haza, ha a gyerek az ölükbe piszkít, ha ledőlt a fél kunyhójuk. Felkacagnak, ha elszakad egyetlen körültekerőjük, ha hasra esnek, ha kifut a tej. És én sosem tudom megállapítani, hogy azért ilyen beletörődőek-e, mert mások, mint én, vagy csak színlelik a nyugodtságot, mert úgy lettek nevelve, hogy ha a lányból egyszer anya válik, többet nem kelhet ki magából. Vagy valóban a bölcsességük az oka, talán ösztönösen gondolják, hogy nem érdemes dührohamban kitörni az élet egészéhez képest lényegtelen apróságok miatt. Nem tartozom közéjük, ha semmibe vesznek, hát magam vonulok el a tűzhöz két vödör vízzel, eloltom, azok bámulnak, fergeteges arcátlanság a részemről, de kell a levegő. Kényszerű együttélés a városba kerülő, szétesett kultúrával. Boncolgatom magamban réges-régi emlékeimet, amikor ott jártam az ő földjükön, hagyományaikat megpróbálom a fővárosra alkalmazni. Járásuk noha hanyag, mégis határozott, szinte agresszív, mintha minden egyes lépéssel a talpuk kicsiny gyökereket eresztene a talajba, hogy magukhoz szívjanak belőle valamennyit, mert a talaj az övék, Nairobinak is ők adták a nevet, létükkel uralják a teret, és megelégednek mindazzal, amit ez a tér és talaj kínál nekik. Tizenöt éve tán, hogy attól sem riadtak vissza, hogy Nairobiba tereljék csordáikat, Kalkutta utcáin nem kérődzik annyi tehén, mint Kenya fővárosában, hatóságilag ki lettek tiltva, de ők hatóságról nem hallottak, csak arról, hogy a föld mindenkié, kiváltképpen pedig az övék. Ez Nairobi páratlanul egyedi és megragadó hangulata, amelybe jobb, ha az ember beletörődik.
Elnézek a távolban növő, rendkívül magas Washingtonia pálmákra, vastag, poros, sűrű levélköpenybe burkolóznak. Amióta itt élek, mindig megnyugtatnak, erőt, szívósságot, kitartást sugároznak, úgy tűnnek, mintha nem törődnének az alj mocskával, amelyben szilárdan állnak, a lényeg, hogy fejük belevesszen a tiszta kék ragyogásba. Elefánt méretű fikuszok és fányi mikulásvirágok hajtanak vadon a természetben, és visszarepítenek a magyarországi virágboltokba. Apróbb majmocskák szaladgálnak a kerítéseken, háztetőkön, egy-egy vakmerő a lakásokba is bemerészkedik. Egy kolobusz majmot a nagyfeszültség vágott agyon a sarki villanypóznán, két napig nem volt áramunk, de akkor senki sem hőbörgött, mindenki sajnálta a pórul járt, fekete-fehér, kicsi majmot, egy utcagyerekekből és munkanélküliekből verődött gyülekezet temette el megmerevedett testét, bezzeg, amikor az elektromos művek kapcsolják ki az áramot, tömegek panaszkodnak, telefonálnak, őrjöngenek, hogy ebben az országban már létezni sem lehet.
Kétségkívül más jellegű az élet, mint Európában, vannak napok, hetek, akár évtizedek is, amikor az ember felhagy céljaival, hanem helyette a céljaihoz elvezető útért küzd. Emberek ezrei évek óta tehetetlenül követelik az utakat, mert gátolva vannak a munkában és a jövedelemszerzésben, de az út nem épül. Küzdenek a hídért, mert a település és az iskola között patak csörgedezik, gyerekek százai maradnak ki, a várakozást megunták, néhány markos férfi a két kezével felhúzott egy függő folyosót, napi tizenöt forintért lehet rajta átkelni, megindulhat az oktatás! Mások teherautó kerékbelsőből buherált komikus lélekvesztőn segítik a túlpartra vagy a túlvilágra a kiszolgáltatottat: ráfektetik a gumit a vízre, a szélére telepednek az utasok, a révész hosszú botjával küzd a sodrás ellen, mialatt forog a ladik, a parthoz közeledve a lendülettől felborul, az utasok pottyannak, nevetve evickélnek ki a patakból: szerencsésen megérkeztek, aztán hazáig, vagy a templomig vagy a piacig még meg is száradnak. Mások az érthetetlenül makacs dugókban küzdenek, vannak, akik hajnali négykor indulnak el otthonukból, hogy a 25 km-t megtegyék kilencre. A városba bevezető főutakon kamionok százai rostokolnak, az árujuk is megromlik, a sor végén a céltaxikban, autókban pedig a titkárnő, az eladó, a tanár. Máskor a munkánkat áramszünet gátolja, ennek több oka is lehet, de minden esetben váratlanul következik be. A legutálatosabb, amikor olyan kevés az áramerősség, hogy a lakásban csak egyetlen lámpa világít, az sem erősebben a gyertyánál. Mindeközben megépítették a földkerekség legtöbb áramát fejlesztő geotermikus erőművet. Míg húsz éve az európai szemmel nehézkesen döcögő, időigényes életforma Afrika jellemzője volt, mára már kész küszködés egy modernizálódni próbáló országban. De miként lehet nyugati szinten élni, ha a tömeg szenet izzít, hogy fürdővizet melegítsen? Ám ez a tömeg nem panaszkodik, és én sosem értettem, miért nem. Talán mert ezt szokták meg és ez a természetes nekik, nem tudják, hogy lehetne másként is, vagy épp tudják, de azt is, hogy nincs mód a másra és alázattal beletörődtek, megbecsülik, ami van. A városlakó kisebbség igyekszik lépést tartani a modernizációval, de a vidéki lakosoknak ehhez több idő kell, amivel minden, önmagát reklámozó cég és intézet tisztában van. Hasonlatosan a régi idők hittérítőihez, akik Jézust feketének ábrázolták, a biztosító társaság vidéki tájon, báránykával vagy agyagos műhellyel csalogat, a szerencsejáték egyenesen a tyúkólba invitál, ahol aztán a megnyert tőkével tyúktenyésztésbe lehet fogni, a kenyeret táncoló cselédekkel és ugrándozó pásztorgyerekekkel hirdetik. A pénzszerzéshez manapság nemcsak a nagy vállalatok és a hit erejével gyógyító egyházak értenek, hanem a kisemberek is. Bámulatosan nevetséges és ádáz trükköket vetnek be, hozzám is jöttek hárman, hogy a férjem üzeni, adjam nekik oda az ülőgarnitúránkat, valójában nincs ülőgarnitúránk, a szememmel követtem őket, kopogtattak máris a következő háztömbbe. De vannak, akik azt néznék meg, miért fogyaszt sokat a hűtő, vagy akik a szavazócédulánkat ellenőriznék; nehezen lehet őket megkülönbeztetni a valódi ellenőröktől és a hivatalos vízóra-leolvasóktól. A legáltalánosabb csalás a visszaélés a mobiltelefonon utalható pénzzel, amikor könyörgő sms-ben panaszkodik valaki egy nem regisztrált telefonszámról, hogy a véletlenül nekem küldött összeget azonnal továbbítsam egy másik, általuk megadott számra. Aztán itt vannak a szúnyogirtók, akik háromezer forint térítés ellenében befújják az egész lakást, de a lakók egy óra erejéig hagyják el a házukat. Nekik nem árt a spray, hiszen ők már hozzászoktak – és egy óra alatt messzire iszkolhatnak. Ezek után fenntartással hisszük el a lakásba bekéredzkedő Jehova tanúiról, hogy valóban a szívükön viselik a halálunk utáni életünket. A csalók dísze pedig egy férfi lehetne, aki a saját nevére kiállíttatott és regisztrációs számmal, aláírással is ellátott halotti anyakönyvi bizonyítványával sétált be a biztosítóhoz, hogy felvegye a tavaly esedékes, közlekedési balesetben történt halálára járó közel két milliónyi forintot. A bíróság hat millió forint büntetés ellenében elengedte. A népesség három részre szakadt: az agyafúrt szélhámosok, a jóhiszemű beugrók és a paranoiás kételkedők.
A valóság fogalmát át kellett értelmeznem magamban. Kenyában a valóság alulnézetből sokkal idillibb, mint a látható felszínen. Egyszerűen bele kell szuggerálnom a negatív ténybe egy talán nem is létező sármot. Példát kell vennem a bamba, vagy bölcs afrikaiakról, akiknek minden jó, és mindentől boldogok. Nem azokról, akik nyitott szemmel és forró elmével lázadoznak. Mindent egy odaképzelt rózsaszín függönyön keresztül kell néznem, és ha végképp nem vagyok rá képes, akkor az emberi butaságot és tűrőképességet be kell tudnom a megbonthatatlan természet részeinek, amelyek éppolyan fontos alkotóelemei, mint az esős évszak előtt, a ház falán keresztül a szobákba masírozó hangyák.
Vélemény, hozzászólás?