Az alábbi szöveg a Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet Polgárháború Etiópiában: A tigráji válságról (2020/25 Elemzések) c. tanulmány részeként jelent meg először 2020. december 11-én. A szerző és a kiadó szíves hozzájárulásával közli újra az afrikablog.hu.
Előző blogbejegyzésünkben az etióp polgárháború társadalmi- politikai-gazdasági hátterével foglalkoztunk. Az azóta eltelt hetekben a harcoló felek összecsapásainak eredményeképp jelentős változás állt be az erőviszonyokban, és a konfliktus megítélésében. Ez a blogbejegyzés a az utóbbi hetek fejleményeit ismerteti, és az ország jövőjét latolgatja.
A tigráji válság kibontakozása
Említettük, hogy a TPLF ( Tigray People’s Liberation Front) 2020.november 4-én megtámadta a szövetségi katonai bázist Tigray tartományban, hogy átvegye a helyi nehézfegyvereket, illetve akit lehet, átállásra bírjon. Az etióp központi kormány légiereje erre válaszul már a konfliktus első napjaiban megkezdte a TPLF nehézfegyver-készletei elleni légicsapásokat.
Erőviszonyok
A tigráji válság nem sok jóval kecsegtetett Etiópia és a térség biztonsága szempontjából. A becslések szerint a TPLF akár 250 000 fegyverest is hadrendbe tudott állítani – bár ezek meglehetősen vegyes harci értékkel rendelkeztek. Ez a szám különösen annak tükrében tűnt hatalmasnak, hogy a központi hadsereg, az ENDF (Ethiopian National Defence Force) hivatalos létszáma 140 000 fő volt. Ráadásul a tigrinya milíciák évtizedeken keresztül vívták harcukat Mengisztu Hailé Mariam diktatúrája ellen, és kihasználva a lakossági támogatást és a domborzati viszonyokat, fel- őrölték a rezsim erőit, ami nagyban hozzájárult annak 1991-es bukásához. Az 1998–2000-es etióp–eritreai háború, illetve a felek közti azt követő kisebb összecsapások is mind növelték a TPLF harcedzettségét. Mivel 2018 előtt az ENDF felső, középső és alsó vezetésének, illetve állományának jelentős részét is TPLF-szimpatizánsok alkották, akik olyan harctereken szereztek tapasztalatokat, mint Szomália vagy Dél-Szudán, a szövetségi erők számára nem sok jót ígért az offenzíva. Annál is inkább, mert az állományban még mindig nagy számban megtalálhatók voltak a tigrinyák. Nem véletlen, hogy a hadműveletekkel párhuzamosan az ENDF külföldi kontingensei több esetben is leszereltek és hazaküldtek katonákat – állítólag nem etnikai alapon, hanem a TPLF-fel való szimpatizálás alapján.
Etiópia összezárt
Ugyanakkor az ENDF Tigráj tartományban található szövetségi katonai bázisa elleni támadással a TPLF elkövette azt a hibát, hogy magára haragította a többi etióp népcsoportot. Ahogy egy etióp szakértő fogalmazott: „nem kellett volna megtámadniuk a hadsereget. Ezzel egyenesen Etiópia szíve ellen intéztek támadást.” (Forrás: Interjú egy etióp szakértővel, Budapest, 2020. november)
Bármilyen harcedzettek is voltak a tigrinyák, nehezen volt elképzelhető, hogy a lakosság 5 %-t adó népcsoport hosszú távon dacolhat a maradék 95 %-kal – főleg úgy, hogy az ENDF jelentős fölénnyel rendelkezett a fegyverzet terén. A TPLF agressziója ráadásul – legalábbis ideiglenesen – megteremtette Etiópia régóta vágyott egységét, és a nacionalizmus felfűtésével az egyes népcsoportok, illetve vezetőik, félretéve az évtizedes konfliktusokat, egy emberként siettek a szövetségi kormány támogatására demonstrációk és véradás formájában.
2020.november 12-én Addis Abebában önkéntesek állnak sorba, hogy vért adhassanak a TPLF ellen harcoló ENDF-katonáknak (Forrás: Tiksa Negeri/Reuters)
Miközben a legtöbb külföldi médium (félreértve a konfliktust) Abij Ahmed etióp elnök és a TPLF szembenállásáról szólt, a TPLF elleni rendelkezéseket alapvetően nem a kormány, hanem a parlament hagyta jóvá, méghozzá lényegében ellenszavazatok nélkül. Vagyis a TPLF nem Abijjel, hanem Etiópiával találta szemben magát.
A TPLF és a tigrinyák viszonya
A konfliktus kapcsán a fő kérdés az volt – és részben az ma is –, hogy a konfliktus mennyire a TPLF és mennyire a tigrinya nép lázadása a szövetségi adminisztrációval szemben. Utóbbi kommunikációjában következetesen lázadó klikkről és csoportról beszélt, és Abij többször is hangsúlyozta, hogy a katonai művelet nem a tigrinyák ellen, hanem a tigrinyák felszabadításáért folyik egy illegitim adminisztrációval szemben. Ugyanakkor az általános hírzárlat miatt nem lehetett tudni, hogy milyen magatartás várható a lakosság részéről.
A légicsapások a következő napokban is folytak, és Abij szerint megsemmisítették a TPLF teljes nehézfegyverzetét (amit a későbbi, etióp és eritreai városok elleni rakétatámadások nem igazoltak). Ugyanakkor a szárazföldön egyelőre a TPLF-é maradt a kezdeményezés, s a lázadó erők több szövetségi rendőri posztot is megtámadtak.
A Parlament is kiállt az etióp egységért
November 7-én a parlament szövetségi ügyek ellenőrzésével megbízott felsőháza szavazást tartott, amelynek értelmében új adminisztrációt és képviseletet hozott létre Tigráj számára. Ugyanakkor döntöttek 39 TPLF tisztviselő immunitásának megszűnéséről. November 13-án a parlament az Addisz-Abebai Egyetem oktatóját, Mulu Negát választotta meg az új tigráji kormányzat vezetőjének. Ekkor már az első halottak és sebesültek is áramlani kezdtek a Tigráj és Amhara szövetségi tagállamok határához közeli kórházakba, Szudánból pedig jelentések érkeztek azoktól a szövetségi alakulatokról, rendőrökről, vámtisztekről, akiket a TPLF-hez hű erők szorítottak ki Nyugat-Tigrájból. Ezzel kezdetét vette a konfliktus nemzetköziesedése: rajtuk kívül több ezer civil menekült érkezett Szudánba, zömében a TPLF által elüldözött más etnikai csoportok képviselői. Kartúm 200 000 érkezővel számolt né- hány héten belül.
Az ENDF szárazföldi offenzívájának sikere
Az első információk az ENDF szárazföldi offenzívájának megindításáról és térnyeréséről november 12- 13-án jelentek meg a sajtóban. A kormányerők hadmozdulatai azt célozták, hogy megakadályozzák a konfliktus eszkalációját, elvágják a TPLF esetleges menekülési útját, és a perifériák felől közeledve kerítsék be a tartomány központját, a lázadók főhadiszállását, Makalét. Ennek érdekében az ENDF először Nyugat- Tigrájt tisztította meg, lényegében néhány nap alatt. Ezzel Szudán és részben Eritrea felé le tudták zárni a határt, ami a Szudán felé érkező menekültek számának drasztikus csökkenéséhez, majd elapadásához vezetett.
Az előrenyomulás során derült fény a konfliktus egyik legborzalmasabb epizódjára, a Himéra közelében, Mai Kadra településen elkövetett mészárlásra, melynek során a TPLF-hez köthető fegyveresek legalább 500 civilt, zömében amharákat mészároltak le.
A TPLF pozíciói gyengülnek
November közepén, a harcok második hetében Nyugat-Tigráj pacifikálása mellett újabb jelei mutatkoztak annak, hogy a TPLF pozíciói gyengülnek: november 14-én ugyanis a lázadók rakétatámadást hajtottak végre Gondar és Bahir Dar repülőterei ellen, amelyekről állításaik szerint az etióp légierő őket támadó repülőgépei felszálltak. Hasonló támadás érte Aszmarát, Eritrea fővárosát is, amely a TPLF vádjai szerint segítséget nyújtott az ENDF hadműveleteihez.
A pontatlan akciók, amelyek zömében lakott területeket értek, nem voltak alkalmasak a katonai helyzet érdemi befolyásolására, azt azonban elérték, hogy még inkább elidegenítették maguktól az etióp lakosságot, s magukra haragították Eritreát is. Eközben az etióp ügyészség mintegy 90 TPLF vezető, diplomata és katonatiszt ellen adott ki elfogatóparancsot.
A tigráji harcok helyzete 2020.november 18-án, Forrás: Political Geography Now
November 16-án az ENDF elfoglalta Alamata városát, ahol állítólag 10 000 lázadó tette le a fegyvert. Innentől kezdve a TPLF már nem tudta érdemben megakasztani az ENDF-offenzívát, és a szövetségi erők folyamatos harcok mellett ugyan, de napról napra közelebb kerültek a Tigráj régió fővárosához, Makaléhoz. Az északkeleti fronton pár nappal később, november 20-án következett be az áttörés, amikor az ENDF elfoglalta Akszúmot és Adúát, majd november 21-án Adigrátot. Az előrenyomulás tempója azt mutatta, hogy a lázadók védelme kártyavárként omlott össze, és nem voltak képesek érdemi erőket felvonultatni az ENDF- fel szemben.
Ultimátum
November 22-én Abij Ahmed egy televízióüzenetben 72 órás ultimátumot adott a TPLF erőinek, hogy feltétel nélkül tegyék le a fegyvert, különben megindítja a végső támadást Makalé ellen. Ekkorra már az ENDF csak pár tucat kilométerre állt a várostól. A miniszterelnök felhívta a lázadók figyelmét, hogy min- denképp szeretné elkerülni a vérontást és a város elpusztítását, illetve kérte a félmilliós város lakosságát, hogy hagyja el a települést, nehogy a harcok áldozatává váljon. Ezzel párhuzamosan – mivel a területen minden kommunikációs csatornát elvágtak – a hadsereg helikopterei tigrinya nyelvű röplapokat szórtak a városra az üzenettel.
A helyzet még ekkor is azt mutatta, hogy a szövetségi kormány súlyos harcokkal számol Makaléban, és a legtöbb szakértő is ettől tartott. A 72 órás ultimátum idejére az ENDF-nek is szüksége volt, hogy a gyors térnyerés után konszolidálja logisztikai ellátását, kijavítsa a TPLF által tönkretett infrastruktúrát, és felkészüljön a Makalé elleni ostromra. Mint utólag kiderült, az elővigyázatosság feleslegesnek bizonyult: miután a TPLF visszautasította a fegyverletételt, és 26-án az ultimátum lejárt, az ENDF folytatta előrenyomulását Makalé felé, amelyet komolyabb összetűzések nélkül, november 28-án el is foglalt. A TPLF vezetése elmenekült, a harc folytatására szólítva fel híveit.
Kilátások
2020. december 1-jén, a kézirat lezárásának időpontjában a TPLF vezetésének zöme ismeretlen helyen tartózkodott. Egyes tagjait Szudánban ismerték fel és tartóztatták le a hatóságok, nagymennyiségű készpénz és arany társaságában. Bár a lázadócsoport szerint a küzdelem nem ért véget, és a TPLF vezetőjének Reutershez küldött üzenete értelmében az ENDF „brutalitása csak növelte az elkötelezettségünket arra, hogy a végsőkig harcoljunk a megszálló erőkkel szemben”, ez egyelőre nem tűnik többnek politikai propagandánál.
A TPLF nem volt képes jelentős erők mobilizálására. Az, hogy a kedvezőtlen terepviszonyok ellenére az ENDF lényegében két hét alatt elfoglalta Tigrájt, azt mutatja, hogy a tigrinya vezetés mögött nem állt elegendő lakossági támogatás – sőt, az a kérdés is felmerül, hogy egyáltalán a saját(jának gondolt) fegyveres erői milyen mértékben támogatták őket. Egyelőre semmi nyoma nincs egy tigrinya népfelkelésnek, és hihetőnek tűnik Addisz-Abeba hivatalos kommunikációja, mely szerint erre nem is kerül sor, csupán egy szűk politikai csoport hajszolta háborúba a régiót.
Lehet-e tartós a béke?
Fontos kérdés persze, hogy az etióp vezetés fenn tudja-e tartani ezt a helyzetet, és meg tudja-e győzni a tigrinya lakosságot, hogy nem tekinti őket ellenségnek. A TPLF ugyanis – történeti hagyományaira alapozva – valamilyen szintű és méretű gerillaháború fenntartására valószínűleg képes lesz. Önmagában ez nem jelent majd katasztrófát: az országban legalább féltucat kisebb fegyveres csoport tevékenykedik, amelyek minimális hatással vannak Etiópia biztonságára. Abban az esetben azonban, ha az ENDF bevonulása és az új tigráji adminisztráció kinevezése politikai bosszúmechanizmussá válik, a TPLF gyorsan növekvő támogatásra számíthat a lakosság részéről. Bár Abij nyilatkozatai ezen a téren mértékadóak, ez a kérdés alapvetően az alsóbb parancsnokok és közszolgák szintjén fog eldőlni – akikkel a lakosság napi szinten találkozik.
Etióp keresztény hívők imádkoznak a békéért egy addis-abebai templom udvarán (Forrás: AP, Mulugeta Ayene)
Abij Ahmed és az új adminisztráció megerősödve került ki a küzdelem első szakaszából. A miniszterelnök erős kézzel kezelte a 2018-as átmenet óta eltelt idő – sőt talán az 1991 óta tartó időszak – legsúlyosabb válságát, meggyőzve arról az etióp népcsoportokat, hogy az államszövetség egységének megóvása érdekében képes a határozott cselekvésre. Ugyanakkor ebben partnerre talált a szövetségi intézményekben, sőt az ellenzéki pártokban is. Etiópia népei olyan egységben sorakoztak fel a miniszterelnök és az ENDF mögött, amelyre az eritreai háború óta nem volt példa. Ráadásul a TPLF tigráji szövetségi katonai bázis elleni fegyveres támadása jogilag és morálisan is igazolhatóvá tette a régi gárda elleni katonai fellépést. Ugyanakkor Abij és a szövetségi haderő a konfliktus komolyabb regionális eszkalációját is megakadályozta: a Szudánba érkezett 44 000 menekült messze elmaradt a várakozásokról, és a TPLF próbálkozásai ellenére Eritreát sem sikerült belesodorni a háborúba. Mindez komoly eredmény annak tükrében, hogy a legtöbb szakértő ennek ellenkezőjét vizionálta. A válság eddigi legsúlyosabb regionális következménye, hogy az etióp kormány több ezer katonát vont ki Szomáliából, akik eddig az as-Sabáb elleni harcot támogatták. Ha ezek visszatelepítésére nem kerül sor rövid időn belül, az jelentősen rontani fog az eleve törékeny szomáli biztonsági helyzeten – a dzsihádista felkelés csaknem másfél évtizedes történetében ugyanis bebizonyosodott, hogy az as-Sabáb gyorsan kihasználja a hasonló lehetőségeket.
Vélemény, hozzászólás?