You are here: Home » magyar-afrikai kapcsolatok » Történelmi tények a szénakazalban? avagy a “Középső” Walsin-Esterhazy

Történelmi tények a szénakazalban? avagy a “Középső” Walsin-Esterhazy

Az Esterházy-család francia ágának szerepe a hírhedt Dreyfus-ügyben

Nem igazán érte(tte)m szegény (napjainkban súlyosan beteg – írtam jó egy hete, de csütörtökön jött a szomorú hír, hogy elhunyt, Isten nyugosztalja!) Esterházy Pétert, miért gondolja (gondolta), hogy minden „rokona, boldog(talan) őse” nevében és helyett neki kellene kiállnia, ha azok (véletlenül vagy inkább kényszerűségből) „történelmi hibát” követtek el valahol a múltban. Ismeretes édesapja ügynöki múltja miatti „írói” reagálása. Még furcsább, hogy történelmi családjától még az 1700-as években (természetes úton!) Franciaországba ágazott Valsin-Esterhazy-ak vagy Esterhazy-Walsin-ek (ki tudja pontosan?) egyik leszármazottja helyett is, aki a látszat szerint (?) igen negatív szerepet töltött be „egy világraszóló francia katonai árulási botrányban”, felveszi a kesztyűt, hogy kifejezze mélységes távolmaradását ettől az ügytől és személytől. Esterházy barátunk Zolára utaló és az interneten is megtalálható írása („J’accuse rendbehozás”, eredetileg a Lettre International-ban) leszögezi a francia ágba tartozó Bálint László gróf lánya, Marianne természetes fia kapcsán, hogy:

„100 éve volt a Dreyfus-pör, amelyben siralmas szerepet játszott egy Esterházy (tüzér?) kapitány, sokan ezt a nevet (vagyis az Esterházy-család nevét – bsz) majdhogynem csak a Dreyfus-pörrel hozzák összefüggésbe.”

Vagyis ez a bizonyos Marie-Charles-Ferdinand Walsin-Esterhazy (Párizs1847december 16. – Harpenden, Anglia, 1923május 21.) katonai akadémiai évek és katonai szolgálat, majd más beosztások nyomán belépett (1892-ben) a francia hadseregbe, majd utóbb eladósodott, s katonai információkat adott el a németeknek. Mindezt azonban Dreyfusnak tulajdonították (mint kiderült utóbb, ha minden igaz, a kapitány közreműködésével), amelyre azonban részben a Zola indította mozgalom nyomán világszerte fény derült hatalmas botrányt okozva. Ferdinand ekkor Angliába „emigrált”, ahol haláláig fordítóként tevékenykedett. A korabeli história mai (francia!) kutatói szerint az igazság azonban az, hogy amint Dreyfus maga, így „anti-hősünk” is a francia kormánykörökhöz tartozó hazaárulók intrikáinak lett az áldozata, akik utóbb cserbenhagyva őt angliai száműzetésbe kényszerítették (Berényi László monográfiáját említhetjük itt, de lásd továbbá Marcel Thomas árulkodó című monográfiáját: „A Dreyfus-ügy fonákja”, 1989).

Megvallom, bennünket ez az ezerszer újra és újra megírt és elemzett történelmi botrány azonban ezúttal kevésbé foglalkoztat. Sokkal inkább elsikkadt, és hogy vulgarizáljuk egy kissé Clifford Geertzet, sűrű leírással (adatokban gazdag, új ismeretekkel) kecsegtető más „tény-erdőségek” keltik fel mostanában a figyelmünket.

A Dreyfus-ügyben érintett Esterhazy nagyapja: kiszabadította édesanyját a börtönből a francia forradalom idején

Vagyis ez a nem mindennapi történet valójában ott kezdődik, hogy Marianne grófnő (1741–1823) házasságon kívül teherbe esett egy bizonyos nagybácsitól, Jean André Caesar Marquis de Ginestoustól (1725–1810), majd a megszületett gyermeket a háziorvos, dr. Valsin nevére anyakönyvezték, a fiú pedig elkerült a nagybácsi Vigan nevű településen elhelyezkedő házából. Mit tesz isten, a francia forradalom idején a királyi házhoz közel álló arisztokrata Marianne grófnő a Temple-be került, ott raboskodott hónapok óta, mígnem onnan nem csekély agyafúrtsággal éppen a fia szabadította ki, amint ezt Esterházy Péter is felidézi, romantikus körülmények között. S ezért az anya ekkor hálából elismeri házasságon kívül született gyermekét közjegyző előtt (1795) saját természetes fiának. Ez az akkor 28 éves anyamentő fiatalember (Jean Marie August Walsin-Esterhazy de Ginestous, 1767–1840) tehát nem más, mint a Dreyfus-per főszereplőjének a nagyapja.

Az apa, Ferdinand regényes élete

A francia adatok szerint Nimes-i birtokosnak, illetve kereskedőnek (marchand négociant) minősülő nagyapa, tehát Jean Marie August, az anyamentés után két évvel, 1797-ben feleségül vette egy ugyancsak jómódú kereskedő lányát. S született meg házasságukból harmadikként (Valentin és Ladislas után) Louis Joseph Ferdinand Walsin-Esterhazy (1807–1857), vagyis a Dreyfus-per „anti-főszereplőjének” apja, akivel kutatásaink szerint mindenképpen érdemes hosszabban is foglalkozni.

Különösképpen, hogy mind az Esterházy-család nagyhírű tudósa, Berényi László (lásd: Esterházyak. Egy ezeréves család történetei, 2014), mind íróbarátunk figyelmét elkerülte e botrány-nélküli (bár drámai eseményektől egyáltalán nem mentes) pályafutást felmutató (mellékági!) Esterházy-előd alakja, aki 18 évet töltött katonaként (1832 és 1850 között) Algériában, majd a hadosztályparancsnoki rangig vitte a krími háborúban (1856), és mellesleg két könyvet is írt, amelyeket újabban arab (algériai) kutatók is idéznek.

Ferdinand, az apa tehát, akinek az életrajzát bizony eléggé nehézkesen lehetett csak összeállítani, 1826-1828-ban műegyetemi diplomát szerzett, majd elvégezte a katonai akadémiát (École de Saint-Cyr). Aztán különféle szolgálati helyek nyomán, mint említettük, 1832 és 1850 között 18 éven át Algériában tartózkodik, ahol – Oranban – főhadnagyból egészen az ún. Arab Hivatalok helyettes parancsnokává emelkedik: 1842-ben az őshonos zászlóalj parancsnoka, majd alezredes, végül a „szpáhi” hadosztály ezredese. Eközben arab nyelvtudása és persze magas beosztása folytán bekerül a jelentős helyi személyek körébe, amely lehetővé teszi, hogy megírja könyveit, egyrészt a korábbi több évszázados algériai török uralomról, elsősorban a katonai és kormányzati vonatkozásokkal foglalkozva (1840), másrészt az oráni (orániai) Makhzenről (a terület gyarmati működtetéséről, 1849).

1846-ban veszi feleségül Marie Thérèse Zélie Dequeux de Beauval-t (1822-1865), akitől fia (1847) és utóbb lánya születik (1854). Azonban még utolsó éveiben sem telepedhet le véglegesen. 1855-ben kirendelik a krími háborúba, amelyben egyébként bátyja (Jean-Louis Ladislas, 1804-1871) is részt vesz, és akkor nevezik ki őket, méghozzá ugyanazon a napon (1856. március 18) hadosztályparancsnokká. Hősünk ekkorra már megkapta (1855) a becsületrendet. De a tífusszal, végletes klimatikus viszonyokkal (augusztusban mínusz 27 fok) terhelt krími küzdelmekből halálosan leromolva tér vissza Franciaországba, majd néhány hónap múlva Marseille-ben, alig ötvenévesen, meghal. A nevezetes párizsi Père-Lachaise-i temetőben lel végső nyugalomra, síremléke ma is megtekinthető.

Ferdinand: kegyetlen gyarmatosító vagy az őslakosokat védelmező humanista?

De vajon mi rejlik a könyveiben? Nem több és nem kevesebb, mint történelmi és katonai tények, tettek, illetve meggondolkoztató ismeretek. Az első munka a törökök által leigázott Algériába, a második inkább a francia gyarmatosítás világába nyújt betekintést.

A török megszállás alatti Algériáról szóló könyv

A török megszállás alatti Algériáról szóló könyv

Az elénk táruló események borzalmasabbik vége az, amikor francia kritikusai által afféle „huszár-bravúrnak” illetett eseményekkel állunk szemben, vagyis például amikor a „kegyetlen” katona arról regél, hogy egy győztes csata után 150 levágott fejből piramist építettek a katonái. De a korai nyers kolonializmus képviselőjeként taktikai-stratégiai gondolkodása is arról tanúskodik, amelyet ma már a legnagyobb ellenérzéssel és kritikával illetünk: a helybéliek, az őshonos törzsek ellenállását meg kell törni, ha kell a legkeményebb katonai akciók során, majd pacifikálni, és átvezetni őket a „polgári létbe”.

A francia gyarmatosítás rendszere Algériában

A francia gyarmatosítás rendszere Algériában

Meghökkentő ellentmondás viszont, hogy ugyanez a „kegyetlen” katona magas hivatalában (az ún. Arab Hivatalok helyettes vezetőjeként) azoknak a liberálisabb nézetű „franciáknak” a sorába tartozik, akik ellenzik az őshonos lakosságtól a jobb földek nagy tömegű kisajátítását mindenféle ügyeskedésekkel (pl. megfizethetetlen illetékek kirovásával). Egy mai arab kritikusa szerint a „ravasz” Walsin-Esterhazy eme irodák mögé bújva és a felsőbb kritika ellenére igyekszik ellenállni a túlzásba vitt gyarmatosítás „termeszeinek”.

Még meglepőbb, hogy az egyik mai francia nyelvű algériai folyóiratban, amelyben az ország településeinek, városainak, falvainak a történeti leírásai kapnak helyet, egy helyütt arról értesülünk, hogy ez a bizonyos Walsin-Esterhazy, mint az oráni arab irodák helyettes vezetője irányítja a korábbi főparancsnok, Bugeaud tábornok elképzelésének kivitelezését, éspedig a megerősített falvak (médina jdida) megteremtését, amely a falusiak védelmét szolgálná a nomádok támadásaival szemben. Ez az elképzelés a következők jegyében zajlott (mintegy 35 megépített falvat, egyúttal a gyarmatosítók első építési törekvését realizálva):

„Legyen mindenütt két nagyobb, a többiek közül kiemelkedő épület és a többi is keleti stílusban: a ház feje, a „douar” középen, azaz az egyik oldalon, míg a mecset a másik oldalon. Az egyes házak két vagy három hálószobával, és biztos ponthoz kapcsolódva. Mindenütt legyen egy kandalló is. A házak között a faluban maradjon elegendő hely a szarvasmarhákat elhelyezni…”

Vagyis a helyi (őshonos, másrészt moszlim) kulturális hagyományokat számításba vették e terv, illetve kivitelezése megteremtésének előkészületeinél.

Ferdinand megrajzolja Abd-el-Kader emír és Mustapha ben Ismail aga alakját könyveiben

Különösen nagy a tudománytörténeti értéke tábornokunk azon megjegyzéseinek viszont, amelyek a kor kiemelkedő algériai személyiségeire vonatkoznak. A történelem mindenkori ellentmondásosságát idézi fel ugyanakkor, amikor ezek közül megemlítjük, a 19 század első hét évtizedének egyik nagyjelentőségű alakját, az algériai önállóság meggyőződéses képviselőjét, a későbbi iszlám humanizmus példaképét, a zsidó-keresztény-iszlám párbeszéd hívét, Abd-el-Kader emírt, aki egyúttal vallási vezető (1803–1883),s egyfolytában harcban áll, illetve egyezkedik a franciákkal. Részben a marokkói szultánnal összefogva, létrehoz egy mohamedán törvénykezésű államot (1830 után, kb. az 1840-es évek közepéig-végéig), amelynek persze az évei meg vannak számlálva.

Abd-el-Kader emír

Abd-el-Kader emír

Az 1830-tól kezdődő francia gyarmatosítás jó másfél évtized alatt felszámolja e folyamatosan változó határokkal bíró államkezdeményt, az őshonos kísérlet vezetőjét pedig előbb bebörtönzi, majd Szíriába száműzi. S lesz belőle (számos nagyhatású írásmű szerzőjeként) a muszlim humanizmus egyik fő szószólója, akit utóbb – folyamatos nemzetközi nyomás hatására – a franciák becsületrenddel tüntetnek ki, a pápa üdvözli őt, Abraham Lincoln pedig ajándékot (egy pisztolypárt tokban?) küldet a számára.

Mustapha ben Ismail aga, egyúttal vallási vezető (1769–1843) viszont az orán(ia)i Douair és Smela közösségek vezetője. 1830 előtt a törökök legendás hírű (passzív ellenállást megvalósító) megbízott kormányzója a tengerparti Oranban és a hozzá tartozó területeken. Azonban 1830 (vagyis a török hatalom megszűnése) után rövidesen Abd-el-Kader eltántoríthatatlan ellenfelévé válik, és a franciák mellé áll. Utóbb, öreg korára a francia hadsereg „bennszülött” tábornoka lesz, a harcok során pedig hol rabságba kerül a marokkói Fezben, hol pedig a marokkói szultán a szövetségesévé válik.

Mustapha-Ben-Ismail

Mustapha ben Ismail aga, a franciák “bennszülött” tábornoka

Ő Walsin-Esterhazy ezredes elődje az oráni Maghzen (marokkói arab kifejezés: kormányzási intézmények, államhivatalok) vezetőjeként. Halála mondhatni a történelem borzalmasabbik végét idézi: egy alkalommal a franciák fedezetét lemondva indul el csapatával, de útközben megtámadják Abd-el-Kader emberei, megölik, levágják a fejét és a karjait, amelyeket aztán „a szomorúság hagyományos jelképeként” a nagy ellenfél (a későbbi iszlámhívő humanista) a piactéren közszemlére helyeztet ki.

És hol van mindebben a magyar huszárok őse? Egy alkalommal a magyar származású tábornok (akkor még ezredes) így vall Mus­tapháról (bár volt alkalma a különféle egyezkedő tárgyalások során annak nagy ellenfelével, Abd-el-Kaderrel is találkoznia):

„Mennyi dolgot kellett nekünk megtanulni, fáradtságot nem kímélve hallgattuk meg a véleményét, mennyi hiba, amely nem kímélte őt meg a tapasztalatlanságunktól. Mindent ez az öreg tisztázott a háború gyakorlatában, amelyet mi alig ismertünk, valamely parancs kiadásában, amelyet mi akkor idegennek éreztünk. Nem más, ő az, aki hosszú időn át töltötte be az aga magas hivatali szerepét a török hatalom lehanyatlása idején, és ha kellett, felvonultatta a lázadó törzsek ellen egész katonai erejét, amelyet mi már korábbról ismertünk.”

Összegzés

Mindent összevetve tehát Louis Joseph Ferdinand Walsin-Ester­hazy figurája minden bizonnyal a magyar művelődéstörténetnek is része, még ha már csak negyedrészt is hordozott az Esterházyakból, vagyis könyveit akár az „afrikanisztikai hungarikák” sorába helyezhetjük, amelyeknek a feltárása mostanában a Magyar Afrika TudásTár elektronikus könyvtár (http://afrikatudastar.hu) munkálatai mellett és nyomán zajlik éppen. A két Esterházy-tábornok (mellesleg Ferdinand bátyja, Ladislas is számos évet töltött el Algériában) működése, részvételük a francia gyarmatosításban, részvételük a krími háborúban és írásos örökségük immár mindenképpen a hazai kutatók figyelmét is felkelthetné. Annál is inkább, mivel a francia kommentátorok nem győzik felemlegetni e katonáknak a Rákóczi-szabadságharcig visszavezető huszár-hagyományait.

Felhasznált irodalom

AGERON, Charles-Robert (1970):  Abd el-Kader souverain d’un royaume arabe d’Orient, Revue de l’Occident musulman et de la Méditerranée, No 8, 15-30. old.

ANON(n.d.): Mustapha, Ben Ismael, Encyclopédie 1830–1862 de l’Afrique du Nord(internet)

ANON (n.d.): Jean Louis Maire Ladislas Walsin-Esterhazy

ANON (n.d.): Sichek / Ferdinand Walsin-Esterhazy, Wikimedia Commons

AZAN, Paul (1931): Les grands soldats de l’Algérie, Paris, Publications du Comité Nationale Métropolitain de Centenaire de l’Algérie,128 old.

BARBIER, Jules (1856): (Bulletin bibliographique), Revue africaine (Paris)Vol 1, 143-146. old. (lásd: „…Les matériaux originaux relatifs à ce pays (Oran – b. sz.) sous le gouvernement des Osmanlis sont tellement rares que c’est rendre un grand service que de mettre en lumière le petit nombre de ceux qu’on rencontre. Quoique M. Walsin Esterhazy se soit spécialement occupé de la province d’Oran dans son Histoire de la domination turque, une narration comme celle que M. Rousseau a traduite, faite par le secrétaire d’un bey, par un témoin oculaire de beaucoup des événements qu’il raconte, par un homme instruit, enfin, et en position d’obtenir des renseignements authentiques, est une pièce historique très-précieuse.” – 143 old.)

BELLAHESENE, TARIK (2006): La colonisation en Algérie: Processus et procédures de création des centres de peuplement. Institutions, intenveniants et outils, Thèse, Paris, Université 8, 619 old.

BENKADA, Saddek (1998):  La création de Médina Jdida, Oran (1845): un example de la politique coloniale de regroupement urbain, Villes algériennes, Vol. 5, 103-11. old. (http://insaniqat.revues.org/11866)

BERÉNYI, László (2014): Esterházyak. Egy ezeréves család történetei, 1-2. köt., Fertőd, Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpont, 889 old.

FRÉMEAUX, Jacques (1985): Pouvoir ottoman et Sahara algérien. A la veille de la conquête française (1830), Annuaire de l’Afrique du Nord, Vol. 22, 53-72. old.

ESTERHÁZY, Péter (1998): J’accuse egy rendbehozás, Lettre Internationale, 30. szám, ősz.

GRAMMONT, H.-D. de (1887): Histoire d’Alger sous la domination turque (1818-1830), Paris, Ernest Leroux, 454 old.

HOUNET, Yazid Ben (2007):  Des tribus en Algérie? À propos de la déstructuration tribale durant la période coloniale, Cahiers de la Méditerranée, No 75, 150-171. old.

ROZET et CARETTE (capitaines du Génie) (1850): L’Algérie, Paris, Firmin Didot Frères, 692 old.

REINACH, Joseph (1903): L’affaire Dreyfus – Esterhazy, Paris, Charpentier et Fasquelle, 718 old.

WALSIN-ESZTERHÁZY, Louis Joseph Ferdinand (1840):  Domination turque dans l’ancienne régence d’Alger, Paris, Librairie de Charles Gosselin, 325 old.

WALSIN-ESZTERHÁZY, Louis Joseph Ferdinand (1849): Notice historique sur le Maghzen d’Oran, Oran, Typographie de Perrier, 410 old.

(megjegyzés: a bibliográfiában megadott tételek – Berényi László munkáját kivéve –  egyképpen megtalálhatók az interneten)

Néhány mű adatai a Dreyfus-perre vonatkozó újabb francia szakirodalomból:

JOLY, Bertrand (2014): Histoire politique de l’Affaire Dreyfus, Paris, Fayard, 784 old.

SERMAN, William (1960):  L’affaire Dreyfus et la presse, Paris, Armand Colin, 271 old.

THOMAS, Marcel (1989): Esterhazy ou l’envers de l’affaire Dreyfus? Paris, Vernal – Philippe Lebaud, 401 old.

Ph.D., olasz-magyar-néprajz szakos bölcsész, kandidátus, nyugdíjas egyetemi docens, mb.előadó (ELTE BTK)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.