Tanzánia döntése
2017. március 3-án Tanzánia kormánya sajtóközleményben adta hírül, hogy azonnali hatállyal betiltja a fémek (pl arany, réz, nikkel, ezüst, stb) koncentrátumainak és érceinek nyers formában történő exportját. Mindazon vállalatok tehát, amelyek az ország határain kívül dolgoztatták fel a Tanzániában bányászott fémeket, a továbbiakban kénytelenek az országban folytatni tevékenységüket. A kormány ehhez saját bevallása szerint minden segítséget megad. A radikális intézkedés célja, hogy a bányászott fémek ne nyers, hanem feldolgozott formában hagyják el az országot, alakuljon ki és fejlődjön a feldolgozóipar, teremtődjenek új munkahelyek, bevételek.
Az elképzelés tehát üdvös, hiszen az afrikablogon írtunk már arról korábbi bejegyzéseinkben is, hogy Afrika a világgazdaságba mint nyersanyagexportőr kapcsolódott be, ez azonban hosszú távon nem kifizetődő ( például a nyersanyagárak fluktuációja miatt sem).
Egyedi lépés vagy tendencia?
Tanzánia kormányának döntése nem példa nélküli: hasonló lépés bevezetését fontolgatja vagy tette már meg a nyersanyagokban gazdag Mongólia vagy Indonézia, és Afrikában is számtalan ország próbálja ilyen-olyan módon rávenni a nyersanyagok kitermelőit a helyi feldolgozásra (lásd például Botswana példáját). Afrika-szerte egymást érik az olyan politikai nyilatkozatok, melyek szerint a helyi feldolgozás kompetitív előnyökhöz juttatja az adott országot, javítja a munkaerő minőségét, belépési és feljebb lépési lehetőséget biztosít a globális értékláncokban, technológia-transzfer révén javul a minőség és a szaktudás, stb.
De vajon valóban az erre a megoldás, hogy egy ország betiltja a nyersanyag-exportot? És valóban olyan jelentős gazdasági előrelépést jelent, ha nyersanyagok helyett finomított/feldolgozott nyersanyagokat exportál egy kitermelő ország?
Kifizetődő-e erőltetni a helyi feldolgozást?
A kitermelő vállalatok döntéseit arról, hogy hova telepítsék a feldolgozás, több tényező is befolyásolja: elérhető-e a szakképzett munkaerő, alacsonyak-e az előállítási költségek (pl elektromosság, víz), és könnyen hozzáférhetőek-e a célpiacok. Amennyiben ezek a szempontok kedvezőtlenek, a vállalatot csak kényszerítő intézkedésekkel lehet rávenni arra, hogy a kitermelés helyszínén dolgozzák fel a nyersanyagot. Ilyen kényszerintézkedés lehet például, ha a kormány korlátozza a nyersanyaghoz való hozzáférését.
Mint általában a gazdaságpolitikai intézkedések nagy részénél, a feldolgozóipar fejlesztésénél is a hosszú távú koncepció lehet célravezető. Azaz nem elegendő csak annyit eltervezni, hogy nyersanyagok helyett feldolgozott érceket akarunk exportálni, mert ha ehhez nincsenek meg a gazdasági alapok, és hosszú távon nem lesz kifizetődő a kitermelő vállalatnak, a stratégiánk gyorsan működésképtelenné válhat. Mi történik például a világszinten versenyképtelen, de a kitermelés helyszínére kényszerített feldolgozóiparral, amikor az egész tevékenység apropóját adó kitermelő tevékenység véget ér vagy jelentősen visszaesik. Ez pedig több okból is megtörténhet: megváltozhat a világpiaci ár, és kedvezőtlenné teheti a kiaknázás mértéket. Vagy előfordulhat, hogy a bányászott anyag viszonylag könnyen kitermelhető (felszínhez közelebbi) része elfogy, és költségesebb bányászati technológiára kell áttérni. Mindkét esetben a bányászati tevékenység újragondolása szükséges. Ha pedig a feldolgozóipar helyszínre telepítésének az volt a legfontosabb indoka, hogy a közelben található egy jelentős lelőhely és a nyersanyagban gazdag ország kormánya nyomást gyakorolt a kitermelő vállalat vezetésére, könnyen megkérdőjeleződhet a keservesen beindított feldolgozóipar jövője.
Kik a versenytársak?
Amennyiben összehasonlítjuk a potenciális feldolgozóipari célországok munkaerőköltségét és szakembergárdját az afrikai országokéval, sok esetben máris kiugranak a főbb problémák. Mivel e blogbejegyzés szerzője a gyémántipar működésével kapcsolatban végzett alaposabb kutatásokat, a következőkben a gyémántipar működésével illusztráljuk a feldolgozóipari kapacitások kiépítésének nehézségeit – hasonló kétségek merülnek fel az ércekkel kapcsolatban is.
A De Beers 2014-ben közzétett Diamond Insight című jelentésében azt részletezte,hogy a gyémántfeldolgozás karátonkénti munkaerőköltsége hogyan alakul a világ gyémántfeldolgozó központjaiban. Ebből a jelentésből kitűnik, hogy az afrikai országok (Namíbia, Botswana és a Dél-Afrikai Köztársaság) kifejezetten drágák a Távol-Kelethez és Indiához képest. Ugyanakkor a drágább lokációk a feldolgozásban évtizedes tapasztalatokkal bírnak, azaz kialakult a szükséges infrastruktúrájuk és szakemberállományuk (Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Kanada és Izrael tradicionális gyémántcsiszoló és -fényező központjai).
Az afrikai országoknak tehát úgy kellene a befektetőket vonzó gyémántfeldolgozó iparágat építeniük, hogy versenyre kelnek egyrészt az olcsó Indiával és Kínával, másrészt pedig a feldolgozásban évtizedes tapasztalatokat szerzett (de drágább) Amerikai Egyesült Államokkal, Belgiummal, Kanadával és Izraellel. Azaz bármely új piacra lépésük esetén olcsóbb munkaerőt vagy hozzáértőbb szakértőket kellene felvonultatniuk.
A fentebb említett problémák – habár minden feldolgozóipar specifikus – jól mutatják, hogy milyen alapvető nehézségekkel küzdenek a feldolgozóipari piara betörni kívánó fejlődő országok.
.
Vélemény, hozzászólás?