Mai interjúalanyunk Bujtás Petra, aki már egyetemista korában is “szemezett” Afrikával, hiszen a Kodolányi János Egyetemen szerzett nemzetközi tanulmányok BA diplomája után Dániában elvégezte a University of Copenhagen Afrika-tanulmányok mesterszakát, és részt vett az Akadémiai Kiadónál megjelent “Szubszaharai Afrika gazdasága a XXI. században” című kötetünk “Második versenyfutás Afrikáért” alfejezetének írásában. Közel két évnyi dél-szudáni terepmunka után jelenleg a University of London School of Oriental and African Studies-hallgatója, ahol egy újabb mesterképzésen, közpolitika és menedzsment szakirányon folytatja tanulmányait.
- Hogyan kerültél be a humanitárius szektorba? Mindig tudtad, hogy Afrikában fogsz dolgozni?
Már gyerekkorom óta éreztem, hogy egyáltalán nem vonz a versenyszféra, így azt mindig is tudtam, hogy nonprofit területen szeretnék elhelyezkedni. Talán akkor tudatosult bennem igazán, hogy Afrikába vágyom, amikor a nemzetközi tanulmányok BA képzésemkor szakdolgozati témát kellett választanom. Kétség sem fért hozzá, hogy a multilaterális szervezetek és a különböző kormányok afrikai szerepvállalásáról fogok írni. Amikor láttam mennyire komplex folyamat is a segélyezés, a fejlesztés és a humanitárius beavatkozás, már biztos voltam benne, hogy ezzel szeretnék hosszú távon foglalkozni. Így kerültem Koppenhágába, ahol már tudatosan „készültem” Afrikába.
- Közel két évet dolgoztál Dél-Szudánban. Ide is tudatosan „készültél”?
Dél-Szudán mindig is kifejezetten érdekelt, de elég hosszú úton, sok kitérővel kerültem ide. Általában kétféle módon lehet bekerülni ebbe a szektorba: sok-sok önkéntesség útján, vagy több év versenyszférában szerzett tapasztalattal pl. logisztikus vagy projektmenedzser munkakörben. Engem sokkal jobban érdekeltek a nonprofit szervezetek, így először Magyarországon voltam önkéntes, gyakornokoskodtam, illetve pályázati referensként is dolgoztam különböző alapítványoknál. Ez az időszak egybe esett a 2016-os dél-szudáni krízishelyzettel, akkor jelentkeztem először Jubába. Végül csak két évvel később kaptam meg itt az első munkámat, addig Johannesburgban, Dél-Afrikában éltem.
- Hogy érezted magad Dél-Afrika egyik legveszélyesebbnek tartott városában? Mertél például egyedül sétálgatni az utcán? Vagy a rossz közbiztonság inkább csak bizonyos városrészekre jellemző?
A rossz közbiztonság szerintem egész Dél-Afrikára jellemző, talán Fokváros ez alól kivétel. Johannesburgban kifejezetten rossz a helyzet. Kevesen sétálnak az utcán, még fényes nappal sem. Sötétedés után még kevesebben vezetnek. Nagyon furcsa kettősség, hiszen az ország maga elég fejlett, mintha csak Európában lenne az ember. Ugyanakkor minden kereszteződésben kéregetők tucatjai cikáznak az autósok között, ujjlenyomatolvasó enged be az lakóépületekbe, és több benzinkúton is biztonsági őrök állnak az autó mellé, ha a tulajdonos épp bemenne fizetni. Számomra megdöbbentő élmény volt, de szerencsére sosem ért atrocitás.
- Téged ismerve biztosan körbe utaztad az országot, sőt, a szomszédos országokat is! Meséld el nekünk, hogy mi tetszett a legjobban!
Dél-Afrika hatalmas ország, így viszonylag nehéz körbe utazni, de a Johannesburgból autóval elérhető helyeket végig jártam, sőt Botswanába, Szváziföldre, és Mozambikba is innen jutottam el. Dél-Afrikában még a vidéki kis panziókat is háromméteres betonkerítés veszi körbe, így ez némileg feszélyezi az embert, de a nemzeti parkok egyszerűen csodálatosak. Kifejezetten jó emlék számomra a Pilansberg-i Nemzeti Park, ahol több alkalommal is jártam, és a Graskop városa körül tett több napos túra, amiben számos vízesést kerestünk fel. Azonban azt kell mondjam, az örök kedvencem Szváziföld marad, ami nem csak természeti kincseiben ámulatba ejtő, de a helyiek vendégszeretete is egészen csodálatos.
Lisbon Falls, Dél-Afrika (2018)
- 5. Ez után költöztél huzamosabb időre Jubába. Mennyit érzékeltél a 2013 óta zajló polgárháborúból? A Riek Machar és Salva Kiir szimpatizánsai között zajló összecsapásokban körülbelül 400 000 ember vesztette életét, és négymillió kényszerült a lakhelye elhagyására.
Amikor elvállaltam az első dél-szudáni állásomat 2018 elején, szinte minden ismerősöm feltette a kérdést: „Nem félsz?”. Egyáltalán nem féltem. Persze volt bennem egy természetes izgulás, mint mindenkiben, aki új munkahelyen kezd. De érdemes tudni, hogy a humanitárius dolgozókra, különösen a külföldiekre, nagyon szigorú biztonsági szabályok vonatkoznak. Nem lehetetlen, hogy az ember veszélyes szituációba keveredjen, de ennek a lehetőségét a szervezetek biztonsági szakemberei igyekeznek minimálisra csökkenteni. Ennek eredményeképpen elég izolált életet él szinte mindenki. Néhány hétvégi ebédet leszámítva gyakorlatilag az iroda és a lakóhely között mozognak csak az külföldiek, így magából a konfliktusból, és a helyi közösségek életéből, csak keveset érzékelünk. Ha a mindennapi életben nem is, a munkámban napi szinten foglalkoztam a konfliktussal és annak kezelésével. Rendszeresen érkezik tájékoztatás, többnyire ENSZ szervezetektől, az aktuális összecsapásokról és azok következményeiről. A halálesetektől eltekintve, az egyik legkimagaslóbb probléma az élelmezés és a vízellátás kérdése. Ezeket a UNOCHA éves humanitárius ellátási terve foglalja össze.
- Szerinted ennek a konfliktusnak van-e bármi köze az ország hatalmas olajkészleteihez?
Minden bizonnyal igen. Az afrikai konfliktusokra jellemző, hogy nem egyetlen kifejezett probléma köré épülnek, hanem több, egymással szoros kapcsolatban álló feszültség csoportosul. Dél-Szudán esetében nagy szerepet játszik az etnikai kérdés, hiszen egy nagyon diverz népességről beszélünk. Ugyan a dinka és a nuer etnikumok vannak túlnyomó többségben, de rajtuk kívül tucatnyi kisebb népcsoport népesíti be az országot. Ehhez kapcsolódóan a természeti erőforrások felett szerzett befolyás is okoz problémát.
- A külső szemlélő számára viszonylag váratlanul, 2020 februárjában békét kötöttek a harcoló felek. Te meglepődtél-e vagy ez várható volt? Vajon az élet mennyi idő alatt térhet vissza a normális kerékvágásba? Egyáltalán van-e ilyen itt Dél-Szudánban, ahol évtizedek óta állandó az ellenségeskedés?
Azt gondolom a békeszerződés megkötése várható volt, hiszen már több alkalommal elhalasztották a megállapodás aláírását az azt megelőző években. Egyre nőtt a nyomás a kormányzaton mind az országban humanitárius tevékenységet folytató nonprofit szervezetek, mind az Afrikai Unió részéről. Több helyi kollégám is mesélt nekem arról, hogy milyen volt a mindennapi élet a konfliktus előtt, és mindannyian „a földi paradicsomként” emlékeztek a békésebb időkre. Érdekes módon, még az elszakadás előtt, Dél-Szudán Szudán egy elhanyagolt része volt, ahol csak egész minimális infrastrukturális fejlesztés valósult meg, így jóval elmaradottabb, mint Szudán északi területei. Már érezhető, hogy nagyobb hangsúlyt fektetnek az infrastruktúra fejlesztése. Amikor 2018-ban először Dél-Szudánba érkeztem, a nemzetközi reptér „terminálja” egy régi World Food Programme sátor volt, ahol az ember bokáig gázolt a porban – rosszabb napokon a sárban. Egy évvel később már egy új építésű, mosdókkal felszerelt terminálépületbe érkeztem vissza. Folyamatosan fejlesztik az úthálózatot a fővárosban, és tervezik több nagyváros összekötését is Jubával. Még hosszú út áll az ország előtt, de az aláírt békeszerződés mindenképpen jó alapként szolgál ehhez.
Juba, Dél-Szudán (2019)
- 8. Biztos vagyok benne, hogy a blog számos olvasója álmodik hasonló munkáról, akár Dél-Szudánban is. Tényleg érezted, hogy nap mint nap tehetsz a gyerekekért vagy ez nem ilyen egyértelmű?
Mivel alapvetően pályázatokkal és forráslekötéssel foglalkozom, így a mindennapi munkám a külső szemlélő számára kifejezetten unalmasnak tűnhet. Ugyanúgy egy íróasztalnál ülök, mint bárki más. Tehát magukkal a gyerekekkel nem találkozom (vagy csak ritkán), ugyanakkor minden egyes projektet nekik tervezünk a csapattal, az én feladatom pedig az, hogy az adott projektre érkezzen támogatás és időben elinduljon. Oktatás, gyermekvédelem, alultápláltság kezelés, élelmezés és egészségügyi területeken dolgoztam, amelyek a nemzetközi fejlesztések és a humanitárius segítségnyújtás határmezsgyéjén mozognak, így nem csak az azonnali életmentő szolgáltatások megteremtése, de a hosszú távú célok elérése is fontos a munkában. A 12 milliós Dél-Szudánban 2020-ban 7.5 millió ember szorul segítségre, köztük 3.9 millió gyermek. Ők olyan problémákkal küzdenek, amelyek egy átlag magyar család számára elképzelhetetlenek. Napi kihívást jelent az étel, néhány liter tiszta ivóvíz megléte, az iskolába járás, betegség esetén az orvosi ellátás, vagy akár a gyógyszerekhez való hozzájutás is. Azzal, hogy ezeket igyekszem megteremteni, mindenképpen érzem, hogy a gyerekekért dolgozom.
Juba, Dél-Szudán (2020)
- 9. Mi a következő állomás? Vannak már terveid a jövőre nézve?
2012 óta foglalkozom komolyabban Afrikával, így időszerűnek látom, hogy más országokban, például a Közel-Keleten is kipróbáljam magam. De még az is lehet, hogy újra Dél-Szudánban telepedek le. Rengeteg jó élmény köt az országhoz, nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt és igazán izgalmas munkakörnyezet. Bármikor kérdés nélkül visszamennék!
Vélemény, hozzászólás?