Mozambik egy újabb polgárháború küszöbén? Helyszíni tudósítás Balogh Boglárka újságírótól

A nap kellemesen tűz Tofo, a Mozambik délkeleti részén, az Indiai-óceán partján elterülő kis halászfalu felett.

Lenézek az előttem hullámzó átlátszó vízre, ezüstösen ragyog a késő reggeli fényben.

Még van egy jó órám ebédig, mielőtt találkoznék Joséval, a bérelt kis házam gondnokával, hogy elvigyen a családjához ebédre. Senki sincsen rajtam kívül a 8 km hosszú partszakaszon, így lerúgom a papucsomat, belemerítem lábamat a hófehér, forró homokba, beleszippantok a sós levegőbe, és lefutok a puha homokdűnéken.

A Dél-afrikai Köztársaság keleti szomszédságában fekvő Mozambik nyolc és fél magyarországnyi területén mindössze 23,4 millió ember él. Ülök a buja pálmákkal borított meseszép parton, szemem előtt ringatóznak a színes halászhajók az öbölben, és olyan azúrkéknek tűnik a tenger, mintha tintát öntöttek volna bele. A békés hullámok fodrait és a hálót teregető halászokat elnézve azt képzelné az ember, hogy egy utazóparadicsomba csöppent, azonban korántsem ez a helyzet. Az egykori gyarmatosítók és rabszolgakereskedők által hátrahagyott paloták közt mindenhol felsejlik a nyomor.

1505-től kezdődően Portugália harmadik legnagyobb gyarmatát, Mozambikot elérve a hódítók nem sokat törődtek a helyiek körülményeivel, és amikor a negyedmilliónyi leigázó végül 470 év kizsákmányolás után elhagyta az országot, egy teljesen életképtelen államot és gazdaságot hagyott maga után. Ha mindez nem lett volna elég, az 1975-ben elnyert függetlenséget követő másfél évtizedes időszakban kegyetlen polgárháború dúlt az országban – a két máig is meghatározó egykori szervezet – a Dél-afrikai Köztársaság és Rodézia (napjainkban Zimbabwe) által létrehozott Renamo és a marxista Frelimo gerillaszervezet között. A több, mint egymillió halálos áldozattal és 171.000 taposóakna telepítésével (2016 januárjában, majd negyedszázaddal a polgárháború vége után sikerült csak megtisztítani Mozambikot, ekkor taposóakna-mentes országnak minősítették) járó háború a római békeszerződés aláírásával 1992-ben ugyan véget ért, azonban a feszült viszony továbbra is fennmaradt az időközben párttá alakuló korábbi gerillacsoportok között. A törékeny béke évekig nem hozott igazi gazdasági fellendülést, mert az utóbbi években pusztító árvizek és soha nem látott aszályok szedték áldozataikat. Napjainkban azonban Mozambik egyike szubszaharai Afrika leggyorsabb gazdasági növekedést felmutató országainak, többek között a partvidéktől nem messze felfedezett hatalmas gázkészleteknek köszönhetően.

Végighaladva Tofo főutcáján a helyiek mosolyogva rám köszönnek. Elsétálok az összedőlt, magára hagyott épületek közé felhúzott modern víkendházak és az apró nádkunyhók mellett, a félig befejezetlen utakon mezítlábas gyerekek szaladgálnak. A búvárközpontok és eldugott kis éttermek konyháira a pék éppen most szállítja az árut, friss kenyér illata száll a sós tengeri levegőben, messzi a távolban hollók kergetőznek a víz felett zsákmány reményében.

A KÉPRE KATTINTVA GALÉRIA NYÍLIK MEG BOGLÁRKA KÉPEIBŐL.

Dús pálmafák szegélyezik a partot, a természet itt még szinte teljesen érintetlen. A tengerről visszatérő halászok egy ládányi garnélarákot és két ún. delfin halat (lásd a képgalériában) cipelnek. Átvágnak a színes kendőkkel, szuvenírekkel és zöldségekkel telepakolt piacon, követem őket. Azt mondják, már napfelkeltekor kimentek a vízre, de ma nem volt szerencséjük, hisz a rákokon és néhány apró halon kívül csak ez a két nagyobb példány akadt a hálójukba.

Sajnos az illegális halászatnak köszönhetően a kb. 450 ezer négyzetkilométernyi partszakasz közelében a tonhalakat mára már jelentősen túlhalászták, ráadásul a kardhalakat és a cápákat is ez a veszély fenyegeti. A be nem jelentett hajók – legtöbbször kínai, koreai, vagy tajvani származásúak – által használt hosszú hálós módszer már a teknősállomány biztonságát is fenyegeti. Ennek során ugyanis 20- 25 km-re kifeszített acélsodronyokat használnak, amikre minden méteren felcsalizott horgokat tesznek. A nemkívánatos zsákmányt, mint a teknősöket a halászok kiemelik és megfullasztják, vagy egyszerűen lefejezik őket.

A piac után elindulok a falu egyetlen kövezett útja felé, ahol Jose már izgatottan vár. Ahogy mondja, én vagyok az első európai, akit családjához visz. Jó egy órát gyalogolunk a kókuszdió fák közt megbújó nádkunyhókkal szegélyezett csapáson, a tengerpartról idáig elfutó homokos talaj igencsak megnehezíti a járást.

„Tofóban és környékén a többgenerációs törzsi családok mellett jó néhány ide költözött dél-afrikai is él- mondja Jose út közben. Ők viszik a különböző hoteleket meg éttermeket, na és persze itt vannak a turisták is. A legtöbbjük szörfözni, búvárkodni vagy sporthorgászni jön, te is láttad a magas hajókat lenn a tengerparton, azokkal indulnak el kora reggel.”

Megérkezve Jose és családja makulátlanul tiszta portájára, ahol hat nádból és pálmalevelekből készített ház áll, a gyerekek azonnal megrohamoznak bennünket.

Helyi specialitás, matapa, vagyis kókusztejben áztatott és sűrűre főzött spenót, valamint édesburgonya az ebéd. Miután mindannyiunk kezében egy tál matapa gőzölög, Jose Mozambikról beszél.

„ A polgárháborút lezáró béke óta az ország ugyan rengeteget változott, főleg az utóbbi időkben, köszönhetően a hatalmas mennyiségű szén és gáztartalékainknak, de a lakosság nagy része továbbra is a mezőgazdaság területén dolgozik. Tofo, csakúgy mint Mozambik egész keleti fele, gazdag homokon termő kesudióban és kókuszban, de az utóbbi évek aszályos időszakai után teljesen kiszolgáltatottakká váltunk az időjárás viszontagságainak.

Én már itt születtem, de anyám, aki tanár volt, még a ’70-es évek végén északról jött Maputóba, a Mozambik Ellenállási Mozgalom, a Renamo gerillái elől menekült. (A Renamo-t eredetileg fehér rodéziaiak alapították, akik meg akarták akadályozni a független mozambiki kormányt abban, hogy Rodéziában a fehérek uralma ellen harcoló fekete gerillákat támogassák. Azonban a dél-afrikai fegyveres erők alakulása után nem sokkal anyagilag és katonailag is átvették az uralmat a mozgalom felett, és eleinte szabotázs-akciókkal, majd egyes országrészek elfoglalásával igyekeztek megnehezíteni a marxista szimpatizáns mozambiki központi kormány dolgát) Ahogy mesélte, a csoport sokáig csupán árnyékszervezet volt, amit az akkor 38 éves harcos, Afonso Dhlakama vezetett.

Kezdetben csak rémhírek keringtek a brutalitásukról, de aztán anyám és családja is megtapasztalta a kínzásokat. Amikor a gerillák 1983-ben először betörtek nagyszüleim falujába, rengeteg ember akart harcolni ellenünk, nagyapám is köztük volt. De mikor a fegyverek előkerültek, mindannyian megértették, hogy semmi esélyük, hogy szembeszálljanak velük. A legmegdöbbentőbb sokáig nem is a gerillák által alkalmazott erőszak mértéke volt, hanem a teljes politikai érdektelenségük, és az, hogy semmiféle erőfeszítést nem tettek a lakosság szimpátiájának elnyerése érdekében, holott az ország 10 százalékát tartották a rémuralmuk alatt.

A Renamo becslések szerint 15.000-20.000 harcossal rendelkezett a polgárháború idején, akik csak az 1986-1988 közötti időszakban 100.000 civilt megöltek, és több mint 1 milliót menekülésre kényszerítettek. Az embereket, köztük nagyapámat is, 14 órás munkára fogták a saját földjeiken, vagy hordároknak használták őket az erőltetett menetben mindenféle táplálék vagy fizetség nélkül, a nőket pedig szexrabszolgaként hurcolták magukkal. Anyám ez utóbbi elől menekült.

A kényszermunkától és a kínzásoktól rettegve rengetegen Malawiba szöktek, végül nagyapám és nagyanyám is így tett. A gyilkosságok brutalitása nem ismert mértéket: sokakat késsel, kaszával, bajonettel végeztek ki, másokat élve égettek el, agyonvertek: megszabadultak az ellenállóktól.”

Jose leteszi az üres tányérját az asztalra, a gyerekekre néz elgondolkodón, majd halkan megjegyzi:

„Az utóbbi 24 év bár harcok nélkül telt el, újabb hírek kezdtek el kiszivárogni arról, hogy friss tömegsírokat találtak északon, a Malawival közös határ mentén. Senki nem beszél róluk, titkos weboldalakon terjednek az információk, de az egy hete megjelent hatalmas katonai készültség a fővárosban biztos, hogy nem jelent jót. Nem tudom, mit higgyünk, de annyit mondhatok, sokan újra félni kezdtünk.”

Sajnos Jose félelme egyáltalán nem alaptalan. A 2014-es választásokat követően, ahol ismét a marxista eszmékkel szimpatizáló Frelimo elnökjelöltje, Filipe Nyusi győzött, a Renamo gerillái a szavazatok újraszámlálását követelték, és azzal fenyegetőztek, hogy hat, korábban fennhatóságuk alá tartozó észak- és közép mozambiki tartományra újra kiterjesztetik a hatalmukat. Ezek a tartományok (Manica, Sofala, Tete, Zambezia, Nampula, Niassa) azok, ahol Dhlakama, a Renamo vezetője szerint a 2015 októberi választásokon az emberek többsége a Renamo-ra szavazott. Ez csak részben igaz: az elnökválasztáson öt említett tartományban Dhlakama nyert, azonban a parlamenti választások csak két tartományban, az önkormányzati választások csak három szóban forgó tartományban vezettek a Renamo győzelméhez. Ami Niassa-t illeti, ott mindhárom választást a Frelimo nyerte meg.

A régi polgárháborús ellenfelek közötti konfliktus eszkalációjához a hadsereg Tete tartományban elkezdődött művelete vezetett, amelynek során a Renamo-felkelők utáni hadjáratban ártatlan civileket is atrocitások értek: több mint 6000 menekült indult újra Malawi felé a kormány katonái által elkövetett állítólagos tömeges kivégzések, szexuális visszaélések, kegyetlen bánásmód hatására.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, az UNHCR szakértői szerint a menedékkérőként nyilvántartásba vett személyek főként gyermekek és nők, akik arról számolnak be, hogy a Frelimo milicisták férjeiket, fiaikat meggyilkolták, sokukat a közeli erdőkbe hurcolták, majd kikötözték és megkínozták őket azzal a váddal, hogy a Renamo gerilla csapatokat segítik pénzzel és élelemmel. Az egyik 22 éves szemtanú, Ndanda szerint a katonák éjjel rájuk törték a házuk ajtaját, és férjét mindenféle magyarázat nélkül magukkal vitték. A férfi után csak vérnyomok és a ruhái maradtak hátra.

A helyi civil szervezetek azzal vádolják a kormányerőket, hogy a hadsereg a Renamo gerillák leszerelésére irányuló akciók leple alatt a civil lakosság ellen követnek el súlyos visszaéléseket.

Bár Mozambik turisztikából származó éves bevétele mára több száz milliónyi dollárra rúg és eddig kiaknázatlan nyersanyagai révén idővel Afrika gazdaságának egyik meghatározó szereplőjévé válhatna, az újabb fegyveres konfliktus igencsak visszavetheti az állam nehezen megindult gazdasági fejlődését.

Pedig a Quirimbas Nemzeti Park, amely nemcsak vízilovaknak, elefántoknak, de a különleges dugongoknak is otthont ad, a máig épen maradt színes, portugál stílusú házak, az ország középső szakaszán futó Zambézi folyó mentén élő különleges helyi törzsek igencsak vonzó látványosságokat ígérnek.

 

Balogh Boglárka újságíró, 2016 január közepén indult Afrika blogja a magyar National Geographic weboldalán

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük