You are here: Home » interjúk » Milliónyi kesudiófa árnyékában rejtezik egy ország: Bissau Guinea

Milliónyi kesudiófa árnyékában rejtezik egy ország: Bissau Guinea

Mai interjúalanyunk, Nagy Bendegúz Lóránd régi kedves ismerősünk, hiszen 2016-ban már készítettünk vele interjút. Bendegúz építész és rehabilitációs szakmérnök, akinek 1992-ben egy sportbaleset következtében megsérült a gerince és kerekesszékbe került. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a világ és Afrika számos országát felfedezze, és élményeit megossza többek között az afrikablog olvasóival is. Ezúttal a mindössze 1,6 millió lakosú, kis alapterületű nyugat-afrikai országban, Bissau Guineában megélt tapasztalatairól faggattuk a nagy utazót.

Az interjú képanyagát Bendegúz bocsátotta rendelkezésünkre. 

Afrikában érdekes, európai ember számára elképzelhetetlen életutakkal találkozhatunk. Bissau-Guineában botlottál-e ilyen különleges ismerősbe?

Hogyne! A fővárosi, Bissau capital-i szállásadóm, Dom Alfredinho éppen ilyen figura. Gyermekbénulás miatt egyik lába sem mozog és a jobb kezével maximum egy anorexiás legyet tud elhajtani. Ugyanakkor sikeres kerekesszékes DJ a fővárosban, saját tulajdonú több szobás házában vidám családjával középosztálybeli életet él. A felesége, Sabadu, olyan fekete, amilyet korábban még életemben nem láttam, pont mint egy ébenfa szobor. A nagy család óriási egyetértésben, boldogan veszekedve és pörölve, fülsiketítően hangosan éli az életét. Fabian, a sofőrje, Audival hozza-viszi, szakácsnő és cseléd lesi a család minden óhaját. Kedvenc rokonai és néhány barátja az év minden egyes napján beköszönnek a házba. Ha nem sietnek, megisznak valamit a konyhában. Ha igen, egy rövidke fél órát ácsorognak az előszobában és beszámolnak egymásnak az utolsó nap történtekről.

Dom Alfredinho-nak nagyon megtetszett a kocsim, amit japán nevén, Suzuki Jimny-nek becézek. Meg is akarta venni, de végül letett róla, mert túl magas neki. Bátorításomra azért kipróbálta: egy óra alatt körbefurikáztuk a városban a kedvenc helyeit, néha megálltunk különböző házak és kocsmák előtt, Dom Alfredinho hangosan bekurjantott, majd büszkén feszített a volán mögött a hüledező barátai előtt. A végén derült ki, hogy életében először vezetett!

Aztán ott volt Matoto, az angoltanár, aki Maliból menekült el pár éve. Sao Joao-ban a part melletti düledező raktárépületeket őrzi, fizetséget nem kap, de legalább van hol meghúznia magát. Évek óta illegális menekültként él Bissau-Guinea-ban, és hogy ne toloncolják vissza Maliba, rendszeresen hónapszámra végez rabszolgamunkát az elöljáróknak, kormányzóknak, kereskedőknek, mikor-kinek. Amikor kiderült, hogy aznap már nem indul komp, Matoto meghívott magához, bár szegényebb volt a templom egerénél is. Választékos angolsággal restelkedett, szabadkozott, hogy nincs mivel megkínálnia. Aztán elbattyogott, s némi kidobott halmaradékkal tért vissza. Ezt maréknyi rizzsel megfőzte, jó sok pimont, csípős paprikát tett bele, ami elnyomta az enyhén rohadt hal bűzös mellékízét… Később átrendeztem a hátizsákomat, és megajándékoztam Matoto-t egy csomó hasznos holmival. Legjobban a kinyomtatott A4 Lonely Planet fejezeteknek örült, főleg mikor neki adtam a lidl-ös szemüvegemet, és zokogva elolvasta a hazájáról, Maliról szóló részeket. Őszintén és rettenetesen sajnáltam Matoto-t, de ugyanakkor nem értettem, hogy mit is keres itt. Az ő képességével bármilyen állást megpályázhatna Bissau-ban. Nyilván lelkileg megtört a sok hányattatásban, egy időre itt ragadt, jól érzi magát, senki sem bántja a vízparti házban, pár évre megpihen, angoltanításból szerez egy kis tőkét, bevásárol szárított halból, majd vízi úton leviszi Conakry-ba és onnan hazatér Mali-ba. Nagy vonalakban ennyi az évek óta halogatott terve. 

Az autózásról jut eszembe, gondolom nem volt egyszerű terepjáróval utazgatni Bissau-Guineában. Milyenek az útviszonyok?

A fővárosból Bolamába szerettem volna menni, amely egy távoli szigeten fekvő hajdani portugál gyarmati “szellem-főváros”, majd onnan tovább az ország délkeleti csücskébe egy parányi nemzeti parkba csimpánzokkal és elefántokkal ösmerkedni. Úton Bolama felé megtanultam, hogy a fekete kátyú jó, a vörös a Föld középpontjáig ér… A dzsungelben és a bozótban döcögve az ember mindig örül a következő falunak,pár óra csontszétrázó futamot követően a fővárosból Fulacunda-ba értem. Itt tudtam meg, hogy éppen választási kampány van, s Bissau zöld és kék alap színétől eltérő színes plakátok virítottak mindenütt a kopottas falakon. Bissau-Guinea egyébként meglehetősen instabil országnak számít Nyugat-Afrikában. A függetlenség elnyerése óta már tizenhat puccskísérlet volt! 

Visszatérve az utakra, azért nem mindenhol ilyen kátyús az út. Volt olyan, hogy egy egész napon keresztül betonkeménységű vörös földúton, a ‘terra batida’-n tudtam haladni (például Sao Joao felé menet). Vagy Mampata, a déli nemzeti park felé kifutópálya szélességű kifogástalan bogárhátú vörös piszten krúzoltam, az ablakban könyökölve hitetlenkedve élveztem a futómű felől áradó békés csendet.

Az átlagsebességem összességében a bringás-, helyenként gyalogos tempót közelítette, de többször előfordult, hogy beleragadtam a vastag kesudiófa-levél avarba. A dzsungelben általában autó szélességűre kiirtott, vízmosásokkal szabdalt sáv vezetett, amit az egyszerűség kedvéért útnak is nevezhetünk.

Néha voltak azért oda nem illő elemek is a helyi infrastruktúrában: például Nova Sintrában a dzsungel mélyén büszkén feszítő vadonatúj vasbeton piac, amelyhez még rámpa is volt, igaz kissé meredek. 

Milyen hangulatú egy “útszéli” település? Hogyan fogadnak az emberek? Köréd gyűlnek, kérdezősködnek? Örülnek a látogatónak?

Én megérkezéskor egy kávét szerettem volna inni, így a nemes arcú fiatal muzulmán kaftános boltostól tejes kávét kértem, aminek itt „café-foté” vagy „café-branco” a neve (mindkettő fehér, világos kávét jelent). Egyébként amikor nem frissen főzött ébresztő-löttyöt kértem, akkor ’nescafé-foté’-t kellett bemondani. A kezébe nyomtam az amerikai narancssárga rozsdamentes acél poharat és vártam, vártam, vártam… Általában forró víz, tej, tejpor és/vagy kávé nincs, itt most épp mindegyik hiánycikk volt. A boltos szétküldte az autó körül lebzselő gyermeksereget, hogy szerezzenek forró vizet, akik sikertelenül nyargaltak körbe-körbe a vörös porban. Úgyhogy beruháztam pár szaúdi tejkonzervre és előkotortam a rossz időkre tartogatott kávé vésztartalékot, amivel a kedves és segítőkész boltost is megkínáltam. Némán beszélgetve szürcsöltünk. Ezután aludni tértem: megszokott mozdulattal kivágtam az ajtót, elégedetten hátradöntöttem az ülést és az ajtónyílásban matató kíváncsi koszos kiskezek neszezése hamar álomba ringatott… pár nappal később visszafelé jövet, újfent megálltam az “én boltom” előtt. A kereskedő őszinte örömmel az arcán fogadott, megölelgetett, kifaggatott, égre tartott karokkal hüledezett, hogy merre jártam. A felesége vakító fehér abrosszal letakart alumínium lavórlábasban hozta az elemózsiát, letette a férfiak elé, majd földre szegezett tekintettel szégyenlős léptekkel elballagott. 

Musztafa ebédre invitált, a barátaival együtt körbeültük a tálat, a tiszta jobb kezünkkel halas rizset lapátoltunk, majd kerek-tele hassal nyúltunk el a párától ragacsos késő délutánban a bolt tornácán. A maradékot a gyermekek a csirkékkel megharcolva egy szemvillanás alatt eltüntették. Estefelé nagyon kedvesen, a szokásos szeretetteljes erőszakos módon marasztaltak. 

De nemcsak ez jellemző, hanem jelen vannak a szokásos nyerészkedő szolgáltatók is: a komp ára Sao Joaóból Bolamába branco-knak, azaz nekem 50.000 CFA, majdnem 100 USD lett volna. Így végül hű maradva eredeti filozófiámhoz, miszerint nem gazdagítom tovább valamelyik turistavéren élő kompos vámpírt nagyjából hat havi helyi keresettel, nehéz szívvel lemondtam arról, hogy lássam Bolamát.

Az már kiderült a beszámolóból, hogy a kocsidban alszol. De általában hogyan oldod meg a többi szükségleteidet az afrikai vidéki útjaid során? Például mit eszel,iszol, hogy mosod ki a ruháidat, ha hosszú ideig vagy úton?

Azért az alvásról még hadd meséljem el, hogy a holdvilágot kedvelő apró fekete legyek, a melgák csípése egyben a legjobb fogyókúra is volt, mert az elkövetkező napokban legszívesebben levájtam volna a bőröm, az alatt lévő zsírt, majd az izmokat, mindent, le a csontig, annyira rettenetesen viszketett. Ezek az apró dögök szó szerint megettek és ráadásul nevetve dünnyögtek hozzá.

Ami az evést illeti, sokszor megkínáltak halas (vagy halszálkás) rizzsel és megittam a helyiekkel számtalan pohár teát is.  De általában az “önkiszolgáló Jimny kantin” napi menüjét ettem:  a szokásos öt dirhamos marokkói halkonzervet, néhány fonnyadt paradicsomot, esetleg banánt és az elmaradhatatlan tejes kávét ittam hozzá.

A fővárosban ebédre a kedvenc belvárosi hússütödémben rendeltem kis adag, ezer CFA-t kóstáló, takarosan tenyérnyire szaggatott barna cementeszsák darabkákba csomagolt kecskehúst. Fele csont, fele szén, fele mócsing, de én valamiért imádtam: ezen a környéken nekem ez a meleg étel, a civilizáció emléke, a sült hús. Külön értékeltem, hogy a cementes zsákokat is újra felhasználják.

A vízről is van egy történetem: amikor indultam délre, a főváros szélén az iskola kútjánál kérésemre gyermekek telepumpálták az összes vizes demizsont, kisebb-nagyobb pillepalackot, még a szolár zuhanyt is. Ezek után nem maradtam szomjan az úton! CSerébe szerettem volna adni egy kis csemegét, de mivel nem volt nálam, így megszegve a szokásaimat, a kezükbe nyomtam némi készpénzt. A lelkükre kötöttem, hogy ne adják oda senkinek, ez az övék, zsebpénz. Láttam a döbbenetet az arcukon, hallották, de nem értették, amit mondok. Errefelé a gyermeknek nincs tulajdona. 

A mosással egyszer nagy szerencsém volt! Útközben egy faluban reggel nagy ricsajra ébredtem, s láttam, hogy a kút melletti lepusztult termeszvár lábánál versenyt mosnak a lányok. Néha egy goromba, öblösebb női hang jól leteremtette őket, mire egy ideig csak a kút nyikorgása, a ruhák és a kínai műanyag mosódeszka csuszatolása hallatszott. A lányokat megkértem, hogy mossák ki az én ruhámat is. Zavartan nevetgéltek: semmi akadálya, azt sem bánják, ha készítek róluk pár képet. Miközben a ruhák száradtak, pár tiszteletreméltó falubeli öreggel a mangófa alatt egy vályogház hűvös árnyékában délig teázgattunk, beszélgettünk. 

Csimpánzokat, elefántokat láttál-e, milyen volt a Cantanhez Nemzeti Park?

A helyiek javasolták, hogy ha van egy hetem, menjek le délre a Cantanhez Nemzeti Parkba, mert ott haverkodhatok a csimpánzokkal. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy ez nem sikerült. Már az odajutás is kalandos volt egy rossz irányba mutató közlekedési tábla miatt, de ez semmi sem volt ahhoz képest, ami a parkban várt rám. Amikor odaértem a park bejáratához kora délelőtt, órákig vártam. Délután kettőkor Saidu Koyate (324555253), a Cantanhez alkalmazottja, parkőr és túravezető felfedezett, kikérdezett. Elmondta, hogy ma már nem, de holnap reggel ötkor kiautózhatunk és elemlámpa fényénél, ha szerencsénk van, láthatunk csimpánzokat.  Azt is megengedte, hogy kimenjek vele terepre, de egy idő után leszakadtam tőle és önállóan kalandoztam. Útközben két tanyát is láttam, az általam követett csapás Lauchande balanta faluban, a Kumbidja folyó partján ér véget, leparkolok az egyik kunyhó mellett. Csodás hely, az ilyenekért jövök vissza Afrikába!! 

A lakókkal nincs közös nyelv, mutogatunk, a fotóapparátot nem vettem elő, hadd szokjanak meg előbb. Megengedték volna, hogy ott aludjak, de sajnos fél hétkor feltűnik Saidu, és kijelenti: telefonált a direktornak, majd Boubacar úr telepvezetőnek, szerintük itt nem biztonságos nekem.  Rettenetesen sajnáltam és csalódott voltam, mert olyan csodás volt ez a falu.

Saidu vezetésével be kellett jelentkeznem Boubacar-nál, aki lelkemre kötötte, hogy ne aludjak kint a bozótban. Fura, hogy errefelé az emberek betegesen félnek az erdő sötétjétől, pedig a vadállatokat már régen kiirtották.

A faluban sajnos elkapott a direktor, kifaggatott, fenyegető hangon beszélt. Nem teketóriázott, közölte, hogy azon nyomban kitoloncol, várjam meg itt, míg elmegy a Toyotáért. Micsoda? Most? De esteledik és a nemzeti park határa minimum négy óra autóval. Hogy éjjel akar kikísérni a nemzeti park területéről? Igen, bizony, várjak itt. Miután elment, kis gondolkodás után inkább elindultam a faluból a Rio Cacine felé, és letértem a bozótba: ütközésig bepasszíroztam a Jimnyt a liánok alá, ott dekkoltam reggelig. Ízlelgettem az érzést: űzött vad lettem Bissau Guinea-ban egy nemzeti parkban, a Jimny-vel a bozótban bújtam el a Diri elől. Hajnalban harmateső dobolt a Jimny tetején. Reggel ködpára gomolygott, gyönyörű volt a környék. Idegesen mentem vissza a kis csapáson a ’főútig’, tíz körül már nyugodt voltam, hogy nem lesz baj, ezt megúsztam. 

Szép lassan araszoltam kifelé a rossz úton a parkból. De egyszer csak ott áll mögöttem a Diri és kísérője a Toyotában, nem hiszek a szememnek! Útlevél? Mi maga, talán rendőr? Igen, itt én vagyok a törvény!  Egy darabig szolidan üvöltöztünk, majd elhajtottam. Autós üldözésben még nem vettem részt eddigi életem során, nem is vágytam rá soha. Ezek ketten autóba pattantak és üldöztek fél órán át. Nem mentem gyorsan, így tudtam arra figyelni, hogy mindig előttük lehessek. A Jimny különben sem egy Ferrari 4×4. Állandóan le akartak szorítani, de nem hagytam. Közben kétszer is majdnem felborultak, egyszer egy kerítésen is átgázoltak. Annyira meg voltam döbbenve, hogy megijedni, félni is elfelejtettem. Hajmeresztő volt, ami mögöttem történt. Videóztam is a mobillal. Vigyáztam, hogy ne üssek el senkit. Életveszélyes előzési kísérletekbe kezdtek, de szerencsére hátulról nem mertek  nekem jönni. 

A következő falu, Guiledje rendőrkapitányságáig hajtottunk (ez már a nemzeti park határán kívül van), ahol leparkoltam a Jimnyvel, de már éreztem, hogy  ebből semmi jó nem fog kisülni. A Diri és disznófejű sofőrje őrjöngtek, verték a kocsit és az ablakot, de én nem szálltam ki, ragaszkodtam hozzá, hogy a rendőrkapitánnyal, a Commandantéval akarok beszélni. Percek alatt nagy tömeg verődött össze, körbeálltak bennünket. Csukjanak le! Húzzanak fel! – mutat a közeli fára a sofőr. Lincshangulat, rengeteg nézővel. Kijött végre a Commandante, aki errefelé megvédett egyik barom rendőrétől, aki fotózással vádolt. Elmagyaráztam neki a történteket, de sajnos nem igen értette, a Diri habot túrva fordított. Ezután két órás kihallgatás következett. Megtalálták a naplómat, a sofőr diadalmasan üvöltve emelte magasba: Ír! Zsurnaliszta! Mondtam nektek! Húzzuk fel! Elvették és elvitték a telefonomat. Beesett Boubacar úr is, csatlakozott a boszorkányüldözőkhöz. Autóból mindent kipakoltak, ízekre szedtek. Semmit nem találtak, úgy tűnt a Diri elfáradt, lehet, csak megéhezett és mintha restellte volna is magát egy kicsit: néha majdnem emberi hangot ütött meg. Egy idő után a Diri és a sofőrje elindultak, és engem is elengedtek, a felvételeket törölték, s visszakaptam mindenem. Egyszerűen nem értem, hogy miért történt mindez. Talán mert nem foglaltam szállást, mint minden rendes nyugati fehér branco? Vagy mert nem akartam a nemzeti park szállodájában aludni, hanem egy faluban vagy az erdőben? Mindenkivel udvarias és tisztelettudó voltam. 

Alig egy órával később már Gandembel határában újra problémáztak a zsaruk. Poroltó, elakadásjelző, sárga mellény, elsősegélycsomag –  mutatta feltartott ujjain a rend vörös poros őre, de már nem jutott el az ingerküszöbömig, még fel se háborodtam, mint rendesen szoktam. 

Útközben még kétszer elkaptak: egy útelágazásnál a tudatlan rendőrtiszt megint CPD-t akart pecsételni, de nem adtam ki a kezemből a sárga igazolványom, Quebo-ban pedig „parkolás” miatt ellenőrizget a yard. Bemutattam a legbarátságosabb, mirelit, huszonhét fogas amalgám vicsoromat, és remélve, hogy lusták lesznek üldözni, közöltem, hogy se pénz, se idegen nyelv, majd szó nélkül faképnél hagytam őket és nagyon lassan, kettesben kidöcögtem a városközpontból. A Río Corubal hídjának, a vízesésnek és a zöld vízben mosdó-fürdő-mosó, élő fekete szobrokként csillogó-villogó asszony és gyermeknépség látványa, aztán az éjszakai vezetés kicsit megnyugtat. 

Hűha, akkor elég változatos élmények értek! Ennek ellenére szerinted érdemes ellátogatni az országba? Te visszamennél?

Ott a helyszínen mentálisan elegem lett néhány erőszakos és ostoba fekete ember hatalommal és erővel való visszaéléséből és rasszizmusából. Azt éreztem, hogy itt hagyom őket ebben az országban, szívassák csak a saját nyomorúságos népüket! Otthon a nem európai színesbőrűek, itt Afrikában pedig én, az európai szenvedek a globális rasszizmus és ostobaság miatt. Az igazságtalanság legalább konzekvens az egész világon. Az pedig különösen idegesít, hogy Afrikában többnyire azok vegzálnak, és leginkább civil ruhában, akik állítólag a biztonságomért aggódnak: az állami erőszakszervek. Sajnálom, hogy az utolsó napok miatt kicsit keserű szájízzel távoztam Bissau-ból, mert nagyon megszerettem ezt az elfeledett kis országot és barátságos, nagylelkű lakóit. De mondhatom, hogy azóta már minden rosszat átértékeltem, és már újra vissza akarok térni ide. Is. 

Köszönöm az interjút! Én személy szerint kifejezetten irigyellek, még akkor is, ha az eredeti terveidet nem tudtad megvalósítani. Érdekelne az ország, mert egyike azon kevés afrikai országnak, ahol fegyverrel, önállóan sikerült kivívni a függetlenséget (a Zöld-foki szigetekkel együtt), és ebben nagy szerepe volt az afromarxizmus egyik vezéralakjának, a később rejtélyes körülmények között meggyilkolt Amílcar Cabralnak. Kíváncsi lennék, hogy hogyan emlékeznek rá. Napjainkban Bissau-Guinea persze inkább azért kerül a hírekbe, mert a kevéssé ellenőrzött partszakaszait kihasználva a latin-amerikai eredetű, Európába tartó drogszállítmányok egyik jelentős állomásává vált.

 

A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

http://afrikablog.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.