Menekültáradat Európába a Földközi-tengeren át: Líbia az oka?

Az alábbiakban részletet közlünk az MTA Migrációs Munkacsoportjának jelentéséből.

Bevezetés

Szubszaharai Afrikából évtizedek óta indulnak menekültek Európa felé a konfliktusok, elnyomó rezsimek és megélhetési nehézségek miatt, azonban 2011-ig (az Arab Tavasz kezdete) az észak-afrikai rezsimek többé-kevésbé képesek voltak útját állni a menekültáradatnak. Az Európa felé irányuló migrációban kulcsszerep jut Líbiának, amely a Nyugat-Afrikából és Afrika szarváról érkező bevándorlók gyűjtőhelye.

Az olasz parti őrség kimenti a lélekvesztőn Olaszországba tartó menekülteket (Forrás: Francesco Malavolta/IOM 2014)

A 2011-es forradalom óta Líbia több mint 1700 kilométeres tengerpartja gyakorlatilag ellenőrizetlen, ezért a líbiai kikötők (Tripoli, Bengázi) a Földközi-tengeren át Európába induló illegális bevándorlás fő kiindulópontjaivá váltak.

Miért élnek fekete-afrikai bevándorlók nagy számban Líbiában?

Líbiában 2011 elején becslések szerint két és fél millió vendégmunkás dolgozott, közülük mintegy másfél millió illegálisan. (UNHCR, 2011) A hatmillió lakosú Líbiában élő külföldiek között a Nemzetközi Migrációs Szervezet adatai szerint jelentős volt a szubszaharai Afrikából származók aránya[1] (fő kibocsátó országok: Eritrea, Szomália, Niger, Csád, Mali, Nigéria, Gambia, Ghána) (International Organization for Migration/IOM, 2011).

Demográfiai adottságai miatt Líbia már a hetvenes évektől kezdve vendégmunkásokra szorult a dinamikusan növekvő olajiparban. A Szaharán át Afrika szívéből Észak-Afrikába és (Tripoli és Bengázi kikötőjén keresztül) Európába vezető utat már a különféle árucikkekkel, fűszerekkel és rabszolgákkal kereskedő karavánok is használták. Az olasz gyarmatosítás idején az útvonal „bezárult”, de az 1960-as évektől kezdve ismét megélénkült a forgalom Észak-Niger, Csád és Líbia között. Mégis csak az 1990-es évektől kezdve nőtt meg a fekete-afrikai bevándorlók száma Líbiában: Líbia és Csád között 1987-ben véget ért a háború, 1994-ben egyezményt kötöttek állampolgáraik szabad mozgásáról a két ország között, véget ért a nigeri és mali tuareg felkelés (1995 és 1996), ezek a tényezők hozzájárultak ahhoz, hogy biztonságosabbá váljon az átkelés a Szaharán. És a legfőbb pull-tényező: Kaddáfi (kiábrándulva a vonakodó arab vezetőkből) meghirdette a pánafrikanizmust, és többször is nyíltan biztatta a szubszaharai országok lakosait, akiket „testvérként” fogad majd, a munkavállalásra Líbiában.

Kaddafi az Afrikai Uniós csúcs ideján helyi iskolás gyerekekkel Uganda fővárosában, Kampalában (Forrás: Reuters)

Így a kilencvenes évektől kezdve egyre nagyobb számban érkeztek a szubszaharai afrikai bevándorlók Líbia területére. A „nyitott ajtók”-politika a kétezres években kezdett megváltozni, 2007-ben európai nyomásra az arabokra és afrikaiakra is vízumkényszert vezettek be, és a tartózkodási és munkavállalási engedélyek kiadását is szigorították. Ezen intézkedések eredménye volt, hogy „máról holnapra” másfél millió hosszabb-rövidebb ideje Líbiában tartózkodó vendégmunkás és családjaik illegális bevándorlóvá váltak. (Migration Policy Centre, 2013) A kétezres években a szigorítást kitoloncolási hullámok is követték Líbiában, a hivatalos indoklás szerint azért, hogy a bevándorlókat a líbiai munkaerőpiac igényeihez „igazítsák”. A kitoloncoltak nagy része szubszaharai afrikai állampolgár volt. (HRW, 2006)

A líbiai fekete-ellenes rasszizmus 2011 után elemi erővel lángolt fel

A Kaddáfi-rezsim bukásával a líbiai fekete-ellenes rasszizmus megerősödött. Kaddáfi uralma idején az országban élő etnikai[2] vagy vallási[3] kisebbségeket gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták: a rendszer Zöld Könyve alapján Líbiában csak egy nép élt (arab), amely vallási szempontból is homogén volt (iszlám). A valóságban ez azt jelentette, hogy a kisebbségek folyamatos diszkriminációval szembesültek az élet minden területén. A líbiai őslakos feketékhez való hozzáállást meghatározták a rabszolga-kereskedelem évszázadai alatt meggyökeresedett nézetek: a fekete bőrszínt Észak-Afrika szerte a rabszolgasággal azonosítják. Habár a saría törvények alapján a muszlimokat nem lehet rabszolgasorba taszítani, a muszlim rabszolgakereskedők ezt figyelmen kívül hagyva gyakran adtak el rabszolgának fekete muszlimokat. A déli oázisokban élő fekete harratin népcsoport (muszlimok) és néhány kisebb északi fekete bőrű csoport megítélése a mai napig abból táplálkozik, hogy ők rabszolgák leszármazottai: habár elvileg szabadok, mégis a legalantasabb munkákat végzik, és a városi nyomornegyedek legrosszabb részein élnek.

Harratin lány Marokkóban (forrás: Wikipedia)

Amikor 1998-ban Kaddáfi a korábbi arab helyett afrikaiként kezdte definiálni Líbiát (a Líbia elleni szankciók miatt az arab országok vezetői vonakodtak a Kaddáfi-féle pánarab ideológiától, ennek eredménye volt a pánafrikanizmusra „váltás”), és Szubszaharából egyre nagyobb számban érkeztek feketék, a líbiai lakosság ellenérzése csak fokozódott.  Mivel Kaddáfi nyíltan felemelte szavát a fekete-afrikaiak mellett, a feketéket a rendszer támogatóinak tartották, és a 2011-es forradalom után megindult a „vadászat” Kaddáfi fekete zsoldosai ellen. Kaddáfi az elit 32-es Brigádban (amelynek parancsnoka a diktátor egyik fia, Khamis volt) állítólag rendszeresen alkalmazott csádi, a Száhel-övezet különböző országaiból származó tuareg és nyugat-szaharai POLISARIO-harcosokat (IRIN, 2011), akik hírhedtek voltak a civilekkel szembeni brutalitásukról. A Khamis-féle brigád állítólag Kaddáfi halála után is követett el civilek elleni atrocitásokat Nyugat-Líbiában, ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy Líbia számos régiójában bosszúhadjárat indult a feketék ellen, amelynek sok esetben nem a Líbiában őshonos feketék, hanem a szudáni, eritreai bevándorlók este áldozatul.

2011 után a törzsi identitások mentén Líbia újraszerveződött

Bár Kaddáfi sokat tett a törzsi helyett a nemzeti identitás kialakításáért, a Kaddáfi-rezsim bukása után tribalizmus mentén gyakorlatilag újraszerveződött az egész líbiai társadalom. Új törésvonalak nyíltak Kaddáfi támogatói és ellenzői között, az erőforrásokhoz való hozzáférés miatt, és az egyes, Kaddáfi által adományozott területek elvitatása kapcsán is. A törzsek milíciákat alapítottak, hogy az általános káosz idején akár fegyverrel is képviselni tudják saját érdekeiket: Nyugat- és Közép-Líbiában 2012 közepe óta gyakorlatilag nincs központi hatalom, a milíciák önkényes letartóztatásokat, kínzást, bebörtönzést és bírói tárgyalás nélküli halálos ítéleteket hajtanak végre saját területükön. A líbiai társadalom fekete-ellenes rasszizmusa a forradalom idején és azóta is elemi erővel tört a felszínre, és a feketék helyzete a Kaddáfi-érához képest napjainkra sokat romlott: a törvényen kívüli, nagyhatalmú milíciák aktív fellépése sok esetben épít a helyi lakosság rasszizmusára. Többek között az Amnesty International (Amnesty International, 2012) és az Európai Parlament (EP, 2012) is expressis verbis felhívta a figyelmet a fekete-afrikai lakossággal szembeni megtorló akciókra, amelyeket az esetek nagy részében semmilyen felelősségre vonás nem követ.

Csak egy eset a sok közül: 2014 augusztusában 170 ember holttestét mosták partra a hullámok Líbia partjainál, hajótörést szenvedtek Európába tartva (Forrás: assenna.com)

A milíciák megerősödésével, erős központi hatalom hiányában a csempészhálózatok működése elől minden akadály elhárult a Földközi-tenger déli partján, teljesen ellenőrizetlen a több mint 1700 kilométeres líbiai tengerpart, másrészt a különféle líbiai csoportok közti viszályok rendszeres összecsapásokkal járnak, ami szintén menekülésre sarkallja a Líbiában élő külföldieket.

A csempészhálózatok zavartalan működése miatt az illegális migráció fokozódik

Líbiának jelenleg nincs működő menekültkérelmeket elbíráló rendszere, nem tagja az 1951-es menekültek helyzetét szabályozó ENSZ-egyezménynek és az 1967-es kiegészítő jegyzőkönyvnek. A líbiai hatóságok és milíciák nem tesznek különbséget migráns, menedékkérő és menekült között, illegalitásuk miatt mindannyian ki vannak téve az önkényes letartóztatásnak, elzárásnak. Előfordul, hogy a líbiai rendőrség tartóztatja le a külföldi állampolgárokat, de sok esetben milíciák kezébe kerülnek, akik elveszik tőlük értéktárgyaikat, pénzüket, és határozatlan időre táborokba zárják őket, ahol embertelen körülmények uralkodnak. (Amnesty International, 2012)

A kritikus biztonsági helyzet ellenére továbbra is folyamatosan érkeznek migránsok főleg Maliból, Csádból, Nigerből, Dél-Szudánból, Etiópiából és Eritreából szárazföldi úton, azonban a 2011 előtti időkkel szemben nem állnak meg Líbiában, végcéljuk Európa. Sivatagi csempészbandák segítségével jutnak el a tengerpartig, ahol a tengeri utazást szervező csempészek táborokba zárják őket, és ha kellő számban összegyűltek, akkor lélekvesztőkre terelve kihajózzák őket a Földközi-tengerre.Migrációs szakemberek szerint a Földközi-tengeren át Afrikából Európába vezető migrációs útvonal a legveszélyesebbek közé tartozik a világon. (IOM, 2015) Ennek ellenére a 2015 szeptemberi becslések szerint az év első nyolc hónapjában minden eddiginél több, összesen 330.000 ember érkezett Európába a Földközi-tengeren keresztül, közülük 210.000-en Görögországban, 120.000-en Olaszországban értek földet. (A tavalyi év 12 hónapjában Olaszországba tengeri úton 172.000 menekült érkezett, tehát az idei számadatok minden valószínűség szerint magasabbak lesznek). Az érkezők összetétele azonban megváltozott: korábban a menekültek mintegy 25%-a szíriai volt. 2015-ben azonban tekintettel a tengeri út veszélyességére, és mivel Egyiptom és Algéria vízumkötelezettséget előírva megnehezítette a szírek Líbiába jutását, a szíriai menekültek aránya a földközi-tengeri úton Európába jutók között 6%-ra csökkent. 2015-ben nagyrészt eritreaiak (27%), nigériaiak (11%), szomálik (9%), gambiaiak (5%) és szudániak (5%) használták a földközi-tengeri migrációs útvonalat.(OECD Migration Policy Debates, 2015)

A líbiai gazdaság már nem képes felszívni a beáramló fekete-afrikai munkaerőt

Külön problémát jelent, hogy a nagyrészt olajiparra épülő, dinamikus líbiai gazdaság és munkaerőpiac korábban sok Európába tartó fekete-afrikait „felszívott”, maradásra bírt a helyi munkalehetőségekkel. Míg 2011 előtt Líbia éves olajtermelési kapacitása évi 1,7 millió hordóra rúgott, 2011 végére ez 0,5 millió hordóra csökkent. 2012-ben ismét sikerült 1,4 millió hordóra feltornázni a kitermelt mennyiséget, de míg nem alakul ki konszenzus az ország irányításáról, folyamatos akadozás várható a kitermelésben. 2011 óta bizonyos területeket, olajipari kitermelő egységeket lázadó csoportok tartanak ellenőrzésük alatt: 2013 végén például a keleti országrészben elfoglalták a kormányzati olajmezőket, és saját olajtársaságot alapítottak a cyrenaica-i lázadók.

A cyrenaica-i lázadók az olajra (is) rá akarják tenni kezüket

Az olajkitermelés és a politikai-biztonsági helyzet változásait a GDP-növekedés volatilis alakulása is tükrözi. (2010: 5%, 2011: -62,1%, 2012: 104,5%, 2013: -13,6%, 2014: -24%, World Bank, 2015) A politikai bizonytalanság és káosz tehát a gazdaság alakulására is rendkívül negatívan hat: egyre több a líbiai munkanélküli, amely szintén az idegen-ellenesség irányába hat. A líbiai munkaerőpiac határozottan kevesebb lehetőséget kínál a külföldről érkező vendégmunkásoknak napjainkban, mint 2011 előtt.

A fenti tényezők összességének eredménye, hogy minden eddiginél több menekült érkezik Európába szubszaharai Afrikából a Földközi-tengeren keresztül. Nemsokára azzal is részletesebben foglalkozunk majd az afrikablogon, hogy miért is indulnak el Észak-Afrika és Európa felé…

[1] Líbiában élt a válság előtt 2011-ben: egymillió egyiptomi, 80.000 pakisztáni, 59.000 szudáni, 63.000 bangladesi, 26.000 filippínó, 10.500 vietnámi…

[2] Habár a líbiaiak nagy része valóban arab, jelentős kisebbséget képeznek a nyugati hegyvidéken élő berberek, akik nyelvi és kulturális értelemben is elkülönülnek a Jafara fennsíkon élő arabul beszélő helyi törzsektől vagy az ország belső részein élő nomádoktól. Említésre érdemesek továbbá az ország tuareg, tibu és zaghawa kisebbségei. Ezen felül viszonylag jelentős fekete afrikai közösségek is élnek Líbiában, akiknek eredete még a rabszolga-kereskedelem korszakára vezethető vissza (tehát már Kaddáfi pánafrikanizmusa előtt is jelen voltak az országban).

[3] A líbiai zsidók nagy része még a forradalom után, 1949-ben elhagyta Líbiát, a maradék 7000 fő az 1967-es arab-izraeli háború után telepedett le nagyrészt Olaszországban. A keresztény vallást csak a népesség 2%-a gyakorolta, ők bevándorlók. Ezen felül élnek még kis számban Ibadi muszlimok az országban, de a nagy többség szunnita muszlim.

A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük