Honnan származnak a maszájok?
Az első maszájok, akik ma már Kelet-Afrika egyik legnagyobb etnikumát alkotják, a dél-szudáni niloták és az etiópiai kusiták vegyes házasságaiból születhettek meg valamikor a hatodik század körül. Eredetileg mindkét törzs földműveléssel foglalkozott, de idővel áttértek a legeltető állattartásra. Ez a specializáció olyannyira mélyen gyökerezik a maszáj mitológiában, hogy az istenhitükkel ellenkezik a földet bármilyen formában megbontani. Sem vízért, sem növénygazdálkodásért nem ásnak és kifejezetten elítélik azokat a törzseket, amelyek mezőgazdasággal foglalkoznak. E mögött az a meggyőződés húzódik, hogy mítoszaik szerint istenük, Enkai a marhát adta ajándékul a maszáj népnek, így bármilyen cselekedet, amely az „isteni ajándéktól” veszi el a legelésre alkalmas területet, az a hit ellen való.
A kormányok célja a nomád népek mielőbbi letelepítése
A pásztornépek életformája már évszázadok óta ellenérzést váltott ki a Tanzániát kormányzókból. A maszájok marginalizációja már az 1890-es években kezdődött az akkor még német fennhatóság alatt álló Német Tanganyika nevű gyarmati egység fennállása alatt, és már ebben az időszakban is megjelent az a szándék, hogy a maszájokat a gazdaságot kiszolgáló munkásokká formálják. Az első világháború után a terület brit fennhatóság alá került, és csak fokozódott a maszájok munkaerőpiaci integrációjára vonatkozó nyomás. Tanganyika lett a példája a britek által bevezetett ’Afrikai Fejlődés’ modellnek, amely nem tűzött ki más célt maga elé, mint a kapitalista társadalom megalapozását. Sajnálatos módón az 1961-es függetlenség elnyerése után sem változott az a felfogás, hogy a vándorló életmódot folytató állattartó népeket minél hamarabb letelepedésre bírják és ezáltal megfosszák a rájuk jellemző mobilitástól.
Az 1970-es években oly mértékű letelepítési kampány indult Tanzániában, hogy az akkori idők legnagyobb volumenű áttelepítési kísérleteként tartották számon. A maszájokat 1974 és 1975 között, az Operation Imparnati keretében telepítették ún. „állatállomány-fejlesztési falvakba” (livestock development village). A későbbi években további három kampányt indítottak a teljes maszáj szedentarizáció (letelepítés) elérése érdekében, amely összhangban volt az akkori tanzániai szocialista eszmékkel, melyek szerint a kollektív kultiválás kifizetődőbb, mint a szegregált állattartás. A maszájok marginalizálása az évek során egyre erőteljesebbé vált. A Kikwete kormány a 2000-es évek elején még agresszívebben állt ki a pásztorkodás felszámolása mellett. Az akkori tanzániai elnök egy 2005-ös beszédében úgy fogalmazott, hogy „a nomád pásztorkodást, ami az egész államot egy legelővé változtatja, maguk mögött kell hagyni (Porokwa (2009:23).” A maszájok letelepedésében rendkívüli szerepe van az oktatásnak, így a továbbiakban ezt vizsgáljuk.
Maszáj család a házuk előtt. Észak-Tanzánia, 2014. Fotó: Bujtás Petra
A szedentarizáció fontos eleme lehet az egyetemes alapfokú oktatás
Évszázadokon keresztül a maszáj oktatás kizárólag törzsi kereteken belül folyt. Az együtt vándorló család idősebbjei igyekeztek átadni a kultúrával és az állattartással kapcsolatos ismereteiket, hogy a jövő generációi folytatni tudják ezt a hagyományt és ebből meg is éljenek. A függetlenségi időszakot követő föld- és természetvédelmi reformok jelentősen csökkentették a maszájok számára korábban elérhető legeltetésre alkalmas területeket, így a pásztor életforma fenntartása egyre nehezebbé vált. Ugyanebben az időszakban megjelentek az országban a fejlődést előirányzó nemzetközi szervezetek és egyik elsődleges feladatukká a nyugati oktatás népszerűsítését tették.. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Millenniumi Fejlesztési Célok 2015-ös „határidejével” a beiskoláztatás kérdése még nagyobb nyomatékot kapott.
Az második millenniumi céllal, a mindenkire kiterjedő alapfokú oktatással az a probléma, hogy nincsen olyan oktatási metódus, amely minden etnikum igényeit ki tudná elégíteni. A pásztornépek esetében, akiknek lételeme a mobilitás, szükséges lenne egy olyan rendszer kialakítása, amelynek keretében nem jelent problémát az adott család hagyományos életvitele. Továbbá az általános nemzeti tanrendek a populáció bizonyos szegmensére vonatkozó tananyagot dolgoznak ki. Kelet-Afrikában például népszerű a hittan, a vallási alapoktatás beépítése a tanrendbe, amely kétségkívül idegen a maszáj kultúrától. Azzal, hogy a gyermekeket a keresztény értékekre nevelik az iskolában, míg a szülők a hagyományos hitvallást gyakorolják, könnyen létrehozhatnak egy törésvonalat a két generáció között, amely a kulturális öröklődés egyik akadálya lehet. Tanzániában az általános oktatás a szuahéli kultúra alaptulajdonságaira épül, és a kisebbségi csoportok jelentősen alulreprezentáltak a tankönyvekben és a tantermekben is (pedig több mint 120 különböző etnikum alkotja az ország lakosságát).
Tanóra egy maszáj iskolában. Észak-Tanzánia, 2014. Fotó: Bujtás Petra
Sok esetben problémát jelent az is, hogy a nagyszámú etnikumból álló nemzeteknek ki kell jelölni az oktatás hivatalos nyelvét, amely valószínűleg a többségnek kedvez, de a kisebbségi csoportok gyermekei számára újabb nehézséget jelent. A maszájok például a maa nyelvet beszélik, de az iskolákban szuahéli és angol a tanítás nyelve. Az oktatás tehát hozzájárulhat a maszájok letelepítéséhez oly módon, hogy egyrészt állandó lakhelyhez köti a családokat a rendszeres iskolalátogatás miatt, másrészt pedig a nyelvi, vallási és kulturális tulajdonságok a következő generációban már sokkal homogénebben jelennek meg. Ezáltal az egyetemes oktatás népszerűsítése egy olyan kormánypolitikát is támogat, amely az egységes tanzániai nép megszületéséhez vezet és amelyben az etnikai jellegzetességek ugyanazon irányba tolódnak el. A kormánynak érdemes lenne megfontolni, hogy a kisebb etnikumok hagyományainak egybeolvasztása valóban hordoz-e magában értéket és nem inkább társadalmi romboló hatású. Az alapfokú oktatás tanrendjének felülvizsgálata is javasolható annak érdekében, hogy a különböző kultúrák megfelelően legyenek képviselve a tantermekben.
Hogyan értékelhetőek a nyugati oktatási minták egy nomád közösségben?
A iskolába járás népszerűsége az indított programok ellenére vitatható, mivel a nyolcvanas években a pásztornépek iskolás korú gyermekeinek több mint 40%-a járt iskolába Tanzániában, azonban egy 2002-es kutatást azt tárta fel, hogy a maszáj gyermekek csupán 9%-a van beiskolázva és túlnyomó többségük fiú . Noha a letelepedett, állandó lakhellyel rendelkező maszájok száma nőtt, vele egyenesen arányosan nőtt a szegénység is. Mivel Tanzániában az oktatásnak sok helyen még mindig vannak költségei (vizsgadíj, szemeszterdíj, egyenruha, iskolai felszerelés stb.) így gyakori, hogy csak az első fiúgyermeket tudják iskolába járatni. A tanzániai oktatás rossz minősége és az idegen kultúrájú iskoláktól való félelem hozzájárul ahhoz, hogy a maszáj gyerekek nem vesznek részt az alapfokú oktatásban.
Összefoglalva, a nyugati oktatási minták bevezetése megkérdőjelezhető sikerrel működik olyan közösségekben, amelyek nagyarányú nomád kisebbséggel rendelkeznek.
Vélemény, hozzászólás?