Katonai puccs és visszarendeződés Burundiban

Puccskísérlet

2015. május 13-án Godefroid Niyombare tábornok a burundi elnök, Pierre Nkurunziza távollétében bejelentette, hogy  a hadsereg néhány magas rangú vezetőjével együtt megdöntötte az elnök uralmát. Pierre Nkurunziza azonban már másnap bejelentette a burundi elnökség Twitter-üzenőfalán, hogy visszatért az országba és újra átvette a vezetést, a puccs vezetőit pedig elfogták.

Godefroid Niyombare

Az események hátterében az áll, hogy Nkurunziza az alkotmánnyal ellentétesen harmadszor is indulna az elnöki pozícióért (már 2005 óta ő az ország vezetője) ez év júniusában. Indoklása szerint 2005-ben az arushai egyezménynek megfelelően nem választások útján került hatalomra, hanem pártjának, a CNDD-nek egyöntetűen támogatott jelöltje. 2010-ben, amikor demokratikus úton választották meg, az ellenzék bojkottálta a választást (így nem volt igazán ellenfele), és kilencven százalék feletti támogatottságot ért el. Mivel az ellenzék most, 2015-ben is súlyosan megosztott, nem képes egységes jelöltet állítani Nkurunzizával szemben, valamint az elnök él a megfélemlítés módszerével (pl. a bírákat, akiknek arról kellett döntenük, törvénybe ütközik-e, ha ismét indul az elnökségért, a döntés előtti este halálosan megfenyegették), félő, hogy ha indul a júniusban esedékes választáson, most is hasonló lehet a forgatókönyv.

Miért nem támogatják Nkurunzizát?

Márpedig Burundi lakosságának jó része (a legutóbbi Afrobarometer Survey szerint 62%-a) , valamint a hadsereg számos magas rangú vezetője sem támogatja az elnököt abban, hogy folytassa mandátumát. Niyombare bejelentése után ünneplő tömegek lepték el az utcákat, és amint Nkurunziza visszatért, szinte azonnal folytatódtak az uralma végét követelő demonstrációk.

Photo copyright Eric Miller / World Economic Forum 2008 Africa Summit, Cape Town, 3 – 6 June 2008 emiller@iafrica.com Pierre Nkurunziza

Az országban a gyarmatosítás vége óta gyakorlatilag egymást követték a véres polgárháborúk (1965, 1969, 1972, 1988, 1993– 2005), amelyeknek a 2000-ben aláírt arushai egyezmény elvileg véget vetett. A gyakorlatban azonban a különböző felkelő csoportok mindegyikével csak 2005-re sikerült megegyezni, azaz Nkurunziza elnökségi mandátumának kezdete éppen a relatív béke időszakát fémjelezte.

Azonban Nkurunziza nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a kormány egészségügy és oktatás terén sem tudott érdemi fejlődést elérni, ráadásul a extrém mértékű korrupció híre a társadalom minden rétegét érinti: a legutóbbi alkalommal az ENSZ által átutalt 39 millió burundi franknak ( mintegy 25 millió dollárnak) kelt lába, amelyet a Szomáliában szolgálatot teljesítő burundi katonáknak szántak. A Transparency International 2014-es Corruption Perception Index felmérésben Burundi 175 ország körül a 159 helyen állt. Tehát Nkurunziza uralmát erősödő mértékben jellemzik a gazdasági és szociális feszültségek, amelyek miatt már hónapok óta zajlanak a kormányellenes demonstrációk. Ahogy közelednek a júniusban esedékes választások, nemcsak bel-, hanem külföldön is egyre élénkebben tiltakoznak Nkurunziza módszerei ellen (Belgium és Hollandia például felfüggesztette ötmillió eurós rendőri kiképzési programját), aki a rendőrség és pártjának militáns szárnya, az Imbonerakure segítségével gátlástalanul igyekszik elnyomni az ellenzéki hangokat. A másik súlyos probléma, hogy az ellenzék egyszerűen nem képes egységes jelöltet állítani, aki érdemi alternatívát jelenthetne Nkurunzizával szemben. Összesen hét ellenzéki elnökjelölt van, akik közül talán a Forces nationales de libération, az FNL vezetője, Agathon Rwasa az, aki a legtöbb támogatót tudhatja magáénak.

A közeledő választások kapcsán két hosszabb távú kérdést érdemes tárgyalni: egyrészt Burundi etnikai megosztottságát, másrészt az Afrika-szerte jellemző tendenciát, hogy demokratikusan választott elnökök igyekeznek akár alkotmánymódosítások, akár más módszerek révén az előírt maximális elnöki perióduson túl is hatalmon maradni.

Történelmi előzmények

Burundit a gyarmatosítás után hagyományosan a tuszi kisebbség (a népesség mintegy 15%-a) irányította, akik 1972-ben, egy sikertelen hutu felkelés aránytalan leverésével csak tovább szilárdították hatalmukat (A jelenlegi elnök, Nkurunziza hutu apját is ekkor ölték meg). Az 1972-es burundi népirtás kikristályosította az afrikai Nagy Tavak Régió országaiban (Burundi, Ruanda, Kongói Demokratikus Köztársaság), mit is jelent hutunak és tuszinak lenni, és több százezer hutu menekült a környező országokba.

Az etnikai alapú problémák ahhoz mérten, hogy ez a két népcsoport mióta él ezen a területen viszonylagos békében egymással, csak néhány évtizedre tekintenek vissza. Az etnikai konfliktusok kiéleződésében fontos szerepe volt a belga gyarmatosítók „divide et impera” politikájának, amely a tuszik privilegizálásával egymás ellen hangolta a két csoportot, de a feszültségek eszkalálódásában súlyos felelőssége van a függetlenség utáni kormányoknak is, amelyek ahelyett, hogy az etnikai feszültségeket enyhítették volna, etnikai és regionális alapú privilégiumokkal csak súlyosbították azokat. A szűk, Bururiból származó tuszi elit 1966-tól olyan gazdasági rendszert alakított ki, amely túlélt öt polgárháborút és  a „regionalizmus” jegyében az elnököket, a főbb minisztereket és kormányzati tanácsadókat, az állami cégek menedzsereit, valamint a hadsereg vezetőit is Bururi tartományból származó tuszik közül nevezte ki.  Burundit egy mintegy száz családból álló klikk, ún. „konyhakabinet” irányította.  A burundi társadalom ezzel a szűk elittel nem tudott azonosulni (még a tuszik sem), a Bururiból származó tuszi elit gyakorlatilag „túszul ejtette” a burundi gazdaságot: a hatalom és a rendelkezésre álló erőforrások aránytalan elosztása  feloldhatatlan konfliktusokhoz vezettek.

A Bururi tuszi lobbi egyik vezéralakja, Michel Micombero, Burundi elnöke 1966-76-ig

A rendszer megdöntésére bizonyos időközönként kísérletet tévő hutu többség (a társadalom mintegy 85%-a) általában nem járt sikerrel. Felcsillant a remény többek között 1993-ban, amikor demokratikus úton hutu elnököt, Melchior Ndadayét sikerült megválasztani.  Burundi első demokratikusan megválasztott hutu elnökét, aki a születő interetnikai konszenzus szimbóluma volt, hiszen hutuként a tuszikkal együtt akart kormányozni, a hadsereg tuszi szélsőségesei 1993. október 21-én meggyilkolták. A Ndadaye által alakított kormány azonban hatalmon maradt. Ndadaye halála tulajdonképpen egy puccs része volt, melynek célja a mérsékelt hutu kormány megdöntése volt.  A tuszi többségű hadsereg folyamatosan aláásta a hutuk által dominált közigazgatást, és ez kikezdte az egész államszervezetet. Az ország lassan, de biztosan egyre mélyebbre süllyedt az anarchiába, 1996 elején a nemzetközi közösség már újabb népirtástól tartott. Ebben a rendkívül feszült helyzetben a tuszi közösség puccsot hajtott végre és Pierre Buyoya, aki 1987-1993-ig egyszer már volt Burundi elnöke, visszavette az ország vezetését. A tuszik így 1996-ban, alig három év közjáték után megdöntötték az 1993 júniusában hatalomra került mérsékelt hutu vezetést.

Ezen az aránytalan helyzeten volt hivatott változtatni a 2000-ben aláírt arushai egyezmény, amely a Ndadaye halálát követő hosszú polgárháborút zárta le, és amely a hadseregben, a kormányban és a parlamentben is arányos képviseletet biztosított a többségi hutuknak. Az arushai egyezmény juttatta hatalomra a jelenlegi elnököt, Nkurunzizát. A hadsereg azonban továbbra is tuszi többségű, többek között ebből az etnikai ellentmondásból is fakadhatott a 2015. május 13-i sikertelen puccs.

A gyarmatosítás vége óta Burundiban a két népcsoportnak nem sikerült igazán hosszabb távon is békét ígérő modus vivendit találnia, és érdemben, arányosan megosztania a hatalmat. Az, hogy Nkurunziza az ellenzéki hangok erőszakos elnyomásával ismét át akarja venni a hatalmat, ahelyett, hogy a CNDD-FDD egy másik jelöltjének adná át a stafétabotot, ismét a konfliktusok eszkalálódásának útját jelöli ki a közeljövőre nézve. (Az Afrobarometer felmérése szerint a társadalom 56%-a támogatná a kormányzó párt egy másik jelöltjének hatalomra kerülését- összehasonlításképpen: a következő két legnépszerűbb párt, az FNL és az UPRONA csak a választópolgárok 3-3%-ának támogatására számíthat a felmérés szerint).

Afrika-szerte erősödő autoriter tendencia?

A másik kérdés, ami szót érdemel, az Afrika-szerte jellemző tendencia, hogy demokratikusan választott elnökök nem akarják kiengedni kezükből a hatalmat. Burkina Faso elnökét, Blaise Compaorét mintegy hat hónapja váltották le, miután közfelhábárodás követte azt a kérését, hogy a Nemzetgyűlés támogassa újabb jelölését. Mások is próbálkoznak: Kongó-Brazzaville elnöke, Dennis Sassou-Nguesso, a Kongói Demokratikus Köztársaság elnöke, Joseph Kabila és Uganda elnöke, Yoweri Museveni. A kontinens még nem érett volna meg a demokratikus úton történő elnökváltásokra? A nemrégiben sikeresen lezajlott nigériai elnökválasztás például az ellenkezőjét bizonyítja.

 

 

A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük