You are here: Home » interjúk » Interjú Zboray Andrással, sivatagi sziklarajzok felfedezőjével

Interjú Zboray Andrással, sivatagi sziklarajzok felfedezőjével

Tudtátok-e, hogy Almásy Lászlónak van egy méltó utódja Zboray András személyében? Andrást már Egyiptomban töltött kamaszkorában megragadta a Szahara varázsa. Időről időre visszatér Afrikába, hogy bebarangolja Egyiptom, Algéria, Csád, Szudán, Líbia és Namíbia területéről a sivatagok mélyét és olyan sziklafestményeket fedezzen fel, amelyek jó része még a régészek számára is ismeretlen. Az afrikablog interjújában András szenvedélyének kialakulását, és a sivatagi expedíciók nehézségeit, érdekességeit firtattuk.

Hogyan alakult ki ez a különleges érdeklődési kör, és hogyan sikerült megvalósítania, hogy napjainkban évi két-három expedíciót vezet a Szaharába?

Kamaszkorom egy részét Egyiptomban töltöttem, mert édesapám a MALÉV-nak dolgozott, és négy évig ott élt a családunk. Az egész családomat nagyon érdekelte az egyiptológia, a sivatag. Akkoriban még Kákosy László, a magyar egyiptológia vezéralakja számtalanszor megfordult Egyiptomban, és sokat jártunk együtt a sivatag szélén levő eldugottabb óegyiptomi emlékekhez. Saját hatáskörben is rendszeresen látogattuk az ország rengeteg régészeti lelőhelyét és műemlékeit.
Később, bár közgazdász lettem, egyetemi éveim alatt rendszeresen részt vettem a luxori magyar ásatásokon Kákosy vezetése alatt. Jelenlegi szakmám teremtette anyagi lehetőségek révén talán szabadabban is foglalkozhatok régészettel, mint a hivatásosok. Számos régészeti konferenciára járok, és sajnos a szakmai programok utáni beszédtéma általában az, hogy ki honnan tud forrásokat szerezni az expedíciókra, ásatásokra. Nagyon nehéz kérdés ez az olyan tudományágakban, amelyeknek nincs rövid távon kimutatható gyakorlati haszna.
A konkrét lökést a sivatagi expedíciókhoz valahol Almásy Lászlónak köszönhetem: amikor Az angol beteg című film kapcsán a magyar közvélemény is érdeklődött a sivatagkutató iránt, egy ismeretségen keresztül megkeresett a Magyar Televízió egyik producere. Almásy felfedezéseiről szerettek volna filmet forgatni a helyszínen, a Szaharában, a filmben szereplő „úszók” barlangjánál, a Gilf Kebir-fennsíknál. Hallottak róla, hogy Egyiptomban éltem, és már többször jártam a Szaharában, biztos meg tudok szervezni egy expedíciót. Mit mond az ember egy ilyen felkérésre, ha még sohasem csinált ilyet? Természetesen igen!b Most visszatekintve azt mondhatom, hogy ez az első utam a későbbiekhez képest elég rosszul előkészített volt, de szerencsére eljutottunk a célhoz. Látva azt a csodálatos vidéket, rögtön felmerült, hogy oda vissza kell menni, de a költségek messze meghaladták a lehetőségeimet. 1998-ban létrehoztam egy weboldalt, amelyen meghirdettem egy expedíciót az Uweinat-hegység és Gilf Kebir őskori sziklafestményeihez. Akkor még nem volt ilyen nagy zaj az interneten, és néhány hónapon belül mindenkivel kapcsolatba kerültem, akit érdekelt a Szaharának ez a része.

Ain Doua- sziklarajz
Az első önálló expedíciómat 2000-ben szerveztem. Ekkoriban még csak az volt a célom, hogy eljussak oda, ahova más felfedezők már eljutottak, és megnézhessem, amit ők láttak.
Nagyjából ugyanekkor tette ingyenesen elérhetővé a NASA Landsat nagyfelbontású műholdképeit. Korábban csak elnagyolt térképek léteztek a líbiai sivatag ezen részéről. A műholdképek több olyan völgyet mutattak az Uweinat- hegységben, ahol nem voltak ismert lelőhelyek. Rögtön felmerült a kérdés, hogy talán azért, mert még senki sem járt ott!

De a sivatag nem csak homok? Milyen tereptárgyakhoz lehet egyáltalán viszonyítani?

Nem, a sivatag nem csak homok, a nagy része köves síkság, amiből helyenként magas sziklás fennsíkok és hegyek emelkednek ki. A keleti Szaharában a legmagasabb ezek közül az Uweinat-hegység, amely szigetként emelkedik ki a környező síkságból. A műholdképek sok korábban teljesen ismeretlen részletet is megmutattak. Például az Uweinat keleti fennsíkján látható egy több száz méter átmérőjű szabályos kerek fehér folt, amiről korábban senki sem tudott, évekig találgattuk, hogy esetleg egy meteorkráter lehet. Végre 2003-ban sikerült elsőként feljutni a fennsíkra, és kiderült, hogy egy vulkanikus formáció. Valamikor a harmadidőszakban egy bazaltoszlop felnyomult a homokkőrétegben és körkörösen megrepesztette, így később az erózió az oszlop körül egy szabályos kör alakú völgyet képezett.
2002-ben szerveztem az első olyan expedíciót, amely kifejezetten az ismeretlen völgyek bejárását tűzte ki célul, és több tucat ismeretlen sziklafestményt találtunk. Innentől nem volt megállás, az elmúlt 15 évben 25 expedíciót vezettem a vidékre, és több mint 500 új lelőhelyet dokumentáltunk.

Mi az oka annak, hogy éppen itt vannak ezek a leletek? Valamikor olyan lehetett az időjárás, hogy laktak itt tartósan emberek?

Igen, a Szaharában minden őskori masszívum tele van sziklarajzokkal, mert a holocén közepén a száheli monszun eltolódott, és nedvesebb lett az időjárás. Jelenleg az Ennedi az egyetlen masszívum Csádban, ami lakható, de régen a közép-szaharai hegyvidékeken is lehetett élni a monszun miatt. A mai Turkana-tó vidékéhez hasonló, száraz szavanna-szerű időjárás volt jellemző, azaz évente maximum néhány esőzés, ami miatt a vízkészletek épphogy kitartanak a következő évig.

Milyen népek élhettek vajon errefelé?

Először valószínűleg kicsi, pár kiterjedt családból álló lakosság lehetett, hogy ténylegesen milyen nép, arról semmilyen tudásunk sincs. Őket egy valamivel népesebb marhapásztor csoport követte, akiknek az életmódja nagyon hasonlíthatott a mai tibu (tubu) népcsoporthoz, akik ma is főleg tevepásztorok, de kecskét is tartanak. Hogy milyen lehetett a vidék régen, azt jól mutatta, hogy amikor 2005-től kezdve három éven keresztül volt eső az Uweinat-ban, teljesen kizöldültek a völgyek.

Dr. Angelo Pesce fényképe  Karkur Idriss-ben készült és a 1962-ben tették közzé, de a sziklafestmény nyomát azóta sem találják más felfedezők (Forrás: fjexpeditions.com)

Dr. Angelo Pesce fényképe Karkur Idriss-ben készült és a 1962-ben tették közzé, de a sziklafestmény nyomát azóta sem találják más felfedezők (Forrás: fjexpeditions.com)

A nomádoknak nem probléma 5-600 kilométert gyalogolni jobb életfeltételeket keresve, így volt ez több ezer éve is. A líbiai polgárháború előtt rendszeres tevekaravánok jártak a szudáni Darfúrból a dél-líbiai Kufrába Uweinat érintésével, a leghosszabb szakaszon 520 kilométert kellett víz nélkül megtenni 14 nap alatt, a Merga-oázis és Uweinat között.

Amikor újabb sziklarajzokra lelnek egy expedíció során, hogyan állapítják meg a rajzok korát?

Három forrásunk van, a klimatológia, a régészeti adatok és a sziklarajz stílusok átfedésekkel követhető sorrendje. Stefan Kröpelin, a szaharai klímatörténet egyik legelismertebb szaktekintélyének kutatásai szerint az általam említett nedvesebb időjárású intervallum i.e. 9000-8500-tól i.e. 3500-ig tarthatott a Szahara keleti részén. Tehát a sziklarajzok bizonyosan ebben az intervallumban keletkezhettek, előtte és utána a környék olyan extrém sivatag volt, mint ma.
A legkomolyabb régészeti leletanyag a Kölni Egyetem több évtizeden keresztül folytatott ásatásainak eredménye. A kőeszközök és kerámiatöredékek biztosan datálhatók és jól mutatják a vidék településtörténetét, csak sajnos nincs olyan módszer, amivel megállapíthatnánk, hogy ugyanakkor keletkeztek, mint a lelőhelyeken található rajzok és festmények. A Heiko Riemer vezette legfrissebb ásatások az Almásy által felfedezett „úszók barlangja” környékén sokat pontosítottak a régészeti leletanyagból levonható következtetéseken.
A sziklarajok között több jól definiálható és egymástól elkülöníthető stílus van, a fakulás eltérő mértékéből, és az egymásra festésből elég pontosan megállapítható az időbeli egymásutániságuk. Ha nem csak egy sziklarajzot találunk, hanem például egy bizonyos környéken akár ötven hasonló leletet is, akkor a stílusjegyekből már levonhatók következtetések a sziklarajz korára vonatkozóan.
Az egyik legrangosabb nemzetközi régészeti folyóirat, az Antiquity következő számában fog megjelenni hármunk közös cikke, ami részletesen taglalja a líbiai sivatag sziklafestményeinek korát.

A honlapját, az fjexpeditions.com-ot böngészve látom, hogy az expedíciókhoz bárki csatlakozhat. Milyen emberekkel utazott már? Nem fordult elő, hogy egy utas nehezen bírta a „gyűrődést”?

Igen, ez a modell teszi lehetővé, hogy finanszírozni tudjam a kutatásaimat. Van egy kis cégem Angliában, amely sziklarajz-expedíciókat szervez a Szaharába és Namíbiába a  Brandberg-hegységbe. Nagyon sokféle ember utazott már velünk, van, akit a természet, a sivatagi élővilág érdekel; van, akit a sziklarajzok. Az egyetlen elvárásom, hogy a honlapot meg kell találni. Tehát nem reklámozom sehol, ha valaki rátalál, akkor biztos, hogy valamilyen szinten érdekli a sivatag, a Szahara, az expedíciók világa. Az utak nehézségével kapcsolatban szerintem beszédes adat, hogy a legfiatalabb utasunk a kislányunk volt három és fél évesen, a legidősebb pedig 94 éves és a Tibesti-hegységbe tart velünk nemsokára. De természetesen kell hozzá egy partikuláris érdeklődés – az én expedícióim általában a Külügyminisztérium által nem ajánlott, veszélyesnek minősített helyeket céloznak meg. Aki tehát vállalkozik ilyesmire, az tudja, hogy miért vállalkozik rá. Egyébként a legtöbb utasom visszatérő vendég, és még soha nem fordult elő, hogy valaki fizikailag nem bírta volna az utat. Az expedíciókat gondos tervezés előzi meg, amelynek során mindent magam ellenőrzök, hiszen az életünk múlhat rajta. Húsz éve foglalkozom sivatagi expedíciókkal, és lekopogom, még soha nem kerültem veszélyes helyzetbe. Mindig ugyanannyi járművel és emberrel érkezem meg, mint amennyivel elindultam. Ralph Bagnold, a szaharai expedíciók egyik legnagyobb alakja mondta egyszer, hogy egy jól szervezett sivatagi expedíciónak az az ismérve, hogy nincs benne semmi kaland.  Én ehhez tartom magam. Hozzáteszem, hogy Almásynak például voltak kalandjai…

uszo

Az igazi Úszók Barlangjában készült fénykép (Forrás: fjexpeditions.com)

Van néhány alapvető dolog, amit a szervezéskor mindenképp figyelembe kell venni. Többek között: az expedíciókat csak az évnek arra az időszakára lehet tervezni, amikor az időjárás nem túl meleg, ez logisztikai kérdés. Hiszen például az Uweinathoz a Nílustól kell vinni a vízkészletet. Ha a hőmérséklet túllépi a napi átlag 25-30 fokot vagy sokat kell gyalogolni, az ember vízfogyasztása is nő, és a két-három liter helyett elérheti akár a nyolc litert is. Nyilvánvaló, hogy ennyi víz nem férne el az autókban.
Ami az üzemanyagot illeti, nagyban függ a fogyasztás a tereptől. Ha négykerék-meghajtással haladunk a puha homokban, az kétszer annyi fogyasztást jelent, mint ha ugyanazzal az autóval sima terepen mennénk.
Víz és üzemanyag tekintetében is húsz százaléknyi többletet viszünk magunkkal, hogy ne lehessen probléma.

És milyen autókkal lehet közlekedni a sivatagban?

Bérelt terepjárókkal közlekedünk. A sofőröknek valamennyire érteniük kell az autókhoz. Én a dízel Toyota Land Cruiser-re szavazok, abból is a régebbi fajtára. A lényeg, hogy az autóban ne legyen elektronika, mindent lehessen szerszámokkal javítani. Fontos teszt indulás előtt, hogy ha kiveszem az akkumulátort az autóból, és be van indítva a motor, akkor akkumulátor nélkül is járjon tovább. Csádban például egy olasz céggel dolgozom együtt, akik már harminc éve foglalkoznak különféle utazók logisztikai hátterének biztosításával, Szudánban általában NGO-k által „levetett”, de használható terepjárókat szoktunk bérelni.

Expedíció közben (Forrás: ryanmurdock.com)

Expedíció közben (Forrás: ryanmurdock.com)

Az árakra jellemző, hogy minél fejlettebb a vidék, annál jobban működik a piac, míg Csádban az egész országban összesen tíz olyan terepjáró van, amit lehet használni, addig Egyiptomban vagy Líbiában több ezer. Minél eldugottabb helyekre megyünk, annál többe kerül az, amire nekünk szükségünk van. Ezért például egy csádi expedíció költségei akár két-háromszorosai is lehetnek mondjuk egy algériainak. Próbálok minden expedíciót nullszaldósra kihozni, de ha nagyon érdekel egy úticél, akkor egy-két embernyi mínuszt vállalok, a különbözetet finanszírozom olyan utakból, ahol a szükséges minimumnál több a jelentkező.

Mit szól ehhez a hobbihoz a családja?

Támogatnak, sőt szerencsére lelkesen csatlakoznak hozzám, amikor csak tehetik. Évi két-három utamból a feleségem egy-kettőre biztosan elkísér, és ha ráérnek, akkor a lányaim is jönnek. Mivel saját magamnak dolgozom, az a veszély sem áll fenn, hogy a főnököm nem enged el a következő expedícióra.
Az interjú végén megemlítem az olvasóknak, hogy nemrég jelent meg az Operation Salam című, az Almásy vezette Salam hadműveletről szóló könyve, amelyet Kuno Gross-szal és Michael Rolke-vel együtt írt, és amelyről az afrikablog is közölt könyvismertetőt.

Az Operation Salam című könyv borítója

Az Operation Salam című könyv borítója

Köszönjük szépen az interjút, és további sok sikert és érdekes tudományos felfedezést kívánunk! Még annyit meséljen el nekünk, hogy milyen érzés, amikor az ember 8-10.000 éves sziklarajzokat láthat, fedezhet fel?
Csodálatos érzés, és bárki bármit is mondjon, minden régész, sivatagkutató, expedíció-résztvevő ezért az érzésért vállalja az utazás nehézségeit és veszélyeit. Egyszer abban a sziklamélyedésben éjszakáztunk, ahol aznap sziklafestményeket fedeztünk fel, és a szemüvegemet a fejem mellett egy közeli sziklarepedésbe tettem. Reggel, mikor tapogatóztam, a szemüvegem helyett egy nyolcezer éves kőkés került a kezembe! Nehéz leírni azt az érzést, ami akkor elfogott.  Olyan volt, mintha valahogy kapcsolatba kerültem volna azzal az embertársammal, aki nyolcezer évvel ezelőtt ugyanoda tette a kését, amikor lefeküdt aludni éjszakára.

A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

http://afrikablog.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.