Mai interjúalanyunk Vándor Péter, aki évtizedeken keresztül dolgozott vezető ENSZ tisztviselőként, diplomataként az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO) alkalmazásában a világ különböző pontjain. Éveket töltött a szervezet római központjában, de a FAO megbízásából majd két évtizeden át dolgozott a Zöld-foki Szigeteken, Mozambikban, Szváziföldön, Ruandában, Zambiában s legutóbb a kifejezetten veszélyesnek számító Közép-afrikai Köztársaságban. Az afrikablog.hu ezúttal ruandai tapasztalatairól faggatta a volt tisztviselőt, de reményeink szerint újabb alkalmakkor más afrikai élményeiről is beszámol olvasóinknak!
Hogyan emlékszik vissza ruandai éveire?
1996-tól 2001-ig dolgoztam az országban a FAO képviselőjeként, és azt mondhatom, hogy ez az időszak életem legnehezebb öt éve volt. Olyan traumákat okozott nekem a Ruandában töltött időszak, hogy a mai napig sem beszélek szívesen róla.
Sok oka van ennek. Az egyik legfontosabb, hogy nagyon turbulens időszak volt ez Ruanda történetében. Én 1996 májusában érkeztem, két évvel a tömegmészárlás után. Akkor novemberben indult meg a népirtás után elmenekült mintegy 2-2,5 millió ember tömeges visszatelepítése Ruandába. Ez óriási felfordulást okozott. A menekültek nagy része a Kongói Demokratikus Köztársaságban (akkor még Zaire) tartózkodott. A Ruandával határos keleti országrészben militarizálódott menekülttáborok (ahol kongói fegyveres csoportok tagjai és a ruandai népirtás elkövetői éppúgy megtalálhatóak voltak, mint a jóhiszemű menekültek) komoly nemzetbiztonsági kockázatot jelentettek Ruanda számára.

Helyi újságcikk az ENSZ-csapattal 1999-ből
Folyamatosak voltak a korábbi népirtó rezsim katonái által szervezett merényletek: kongói bázisaikról be-betörtek Ruandába, távvezetékeket robbantottak, vállalatokat rohantak le, lemészárolták az ottani dolgozókat, közintézményeket támadtak meg. A Kongóval határos országrészeket mi csak konvojban, rendkívül szigorú biztonsági intézkedések közepette közelíthettük meg. A Kivu-tó környékén rendszeres fegyveres összetűzések voltak, a külföldiek számára ez „no-go” zóna volt. A térség katonai konfliktusai ellehetetlenítették a normális fejlesztési tevékenység folytatását is.
Mennyiben tudta az ENSZ vagy más nemzetközi szervezetek befolyásolni a menekültek visszatelepítését?
A szomszédos országokban tartózkodó menekültek visszatelepítése az amerikaiak tudomásával és valószínűleg logisztikai támogatásukkal indult meg. Mi, az ENSZ-szervezetek helyi vezetői mindenesetre az amerikai nagykövetségtől kapott informális tájékoztatás alapján értesültünk pár nappal az események előtt erről a műveletről.
A ruandai hadsereg helikopterek és földi katonai alakulatok segítségével olyan tömegben hajtotta vissza az embereket a Kongói Demokratikus Köztársaságból Ruandába, hogy a Gisenyi felé tartó gomai országúton az ország belseje felé az országút teljes szélességében hömpölygő emberfolyammal szemben egyszerűen nem lehetett autóval még lépésben sem haladni, így le kellett tennünk arról, hogy a határon tájékozódjunk a kialakult helyzetről.Az ENSZ szeretett volna pihenőpontokat felállítani, megszervezni a menekültek hazaszállítását járművekkel, de a ruandai kormány ezt nem engedte. Az volt az álláspontjuk, hogy ezeknek az embereknek úgy kell visszatérniük, ahogy elmentek: gyalog. Ez a hazafelé irányuló exodus 1997 tavaszáig tartott. Megrendítő volt látni az országút szélén menetelő nincsteleneket, akiknek összes vagyonuk elfért a fejükön cipelt szedett-vedett batyujukban.

Árvaházi gyerekek
Ilyen felfordulás közepette nagyon nehéz volt érdemi fejlesztő tevékenységet folytatni. Ráadásul a biztonsági helyzet is nagyon rossz volt: az öt év alatt nyolc kollégámat lőtték le. Ezek nagyrészt Interahamwe-támadások voltak, de nem mind.
Visszaidézve egy konkrét esetet: az ENSZ-szervezetek rendszeresen tartottak belső munkaértekezleteket a munkatársak bevonásával. Az egyik ilyen értekezleten az egyik ruandai alkalmazott szóvá tette, hogy nem elég, hogy a ruandai kormány előnyben részesíti a tuszikat, az ENSZ sem igazán alkalmaz hutukat. A tanácskozáson a kollégát a többi ENSZ-alkalmazott leintette azzal, hogy nincs igaza. Aznap este pedig ismeretlen tettesek fejbe lőtték, mikor a házához ért. Nem derült ki, hogy ki volt az elkövető.
Volt egy másik, kritikai észrevételeinek hangot adó nemzetközi alkalmazott kollégánk is, aki átment Kelet-Kongóba egy humanitárius célú küldetésre. Pár nappal később felakasztva találtak rá a szállodai szobájában. Búcsúlevelet is írt. Nagyon jól ismertem ezt az embert, és tudom, hogy nagy tervei voltak, szeretett dolgozni, szerette az életét, teljesen kizártnak tartom, hogy öngyilkos lett volna.
Nyilvánvaló, hogy az ilyen incidenseknek a megfélemlítés volt a célja: az, hogy a nemzetközi szervezetek alkalmazottai ne emeljenek szót a kormány politikája ellen.
Ha már Kelet-Kongó felmerült, Kagame szerintem stratégiai hibát követett el azzal, hogy nem állt meg Kelet-Kongóban, hanem egészen Kinshasáig menetelt és hatalomra segítette Kabilát. A második kongói háború pedig véleményem szerint teljesen téves volt. Amennyiben Ruanda megelégedett volna Kelet-Kongó elfoglalásával, azt történelmileg még talán igazolni lehetett volna. Az a terület ugyanis régen Ruandához tartozott. Azonban Kagame étvágya időközben megnőtt. Emiatt végül Kelet-Kongót is fel kellett adnia, és így a ruandaiak visszaszorultak arra a kis területre, ami a gyarmatosítás eredményeként alakult ki.
Milyennek látta a ruandai vezetést ebben az időben?
Minden lépésünkről tudni akartak. Volt egy másik eset is, amelyből nyilvánvalóvá vált, hogy valaki(k) rendszeresen jelentik a kormánynak, hogy mi folyik zártkörű tanácskozásainkon. Próbáltuk az ország különböző területeit biztonság szempontjából csoportosítani, azaz felmérni, hogy a nemzetközi szervezetek dolgozói mely körzetekben mozoghatnak anélkül, hogy veszélynek tennék ki magukat. Ennek érdekében számszerűsítettük, hogy mely területeken történtek biztonsági incidensek (pl. robbantások, gyilkosságok, stb.), és ha magas volt ez a szám, pirossal jelöltük az adott zónát, ha közepesen magas, sárgával. Ha pedig az utóbbi időben nem történt semmi említésre méltó, akkor zölddel jelöltük a területet. Ez a potenciális besorolás azonnal a kormány tudomására jutott, és üzentek nekünk, hogy tiltakoznak a vörös és sárga zónák miatt, hiszen Ruanda egész területe teljesen biztonságos! Szó sem lehet arról, hogy színekkel jelöljük a zónákat biztonság szempontjából. Így ezt a gyakorlatot be kellett szüntetnünk. Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy egy lépést sem tudtunk tenni anélkül, hogy a kormány ne tudott volna róla.
Paul Kagame, aki ekkor még a háttérből irányított (Pasteur Bizimungu volt az elnök, de mindenki tisztában volt vele, hogy ő csak bábfigura, s a hatalom igazi letéteményese az elnökhelyettes Kagame – aki egyébként pár évvel később egy időre börtönbe is csukatta Bizimungut), rendkívül okos és felkészült ember. Intelligenciájával mindenkit lehengerelt. Őt amerikai katonai akadémián képezték ki és Ugandában segítette Museveni hatalomra kerülését, majd ő lett az ugandai biztonsági szolgálat vezetője. A rossznyelvek szerint Museveni gyorsan rájött, hogy rendkívüli emberrel áll szemben. Veszélyesnek tartotta Kagamét, ezért erőltette és támogatta visszatérését Ruandába.

Fonott tároló edény
Kagame politikájának lényegét néhány pontban össze lehet foglalni. Az alaptétel: mindenki bűnös a ruandai népirtás miatt. Az ENSZ, a franciák, a belgák. Kagame úgy gondolja, ő képviseli az áldozatokat, és amikor keresztül viszi döntéseit, nagyban apellál a nemzetközi közösség bűntudatára (amiért passzívan asszisztáltak a ruandai genocídiumhoz). A bűntudat érzését úgy igyekeztek fokozni, hogy amikor például 1997-ben Ruandába látogatott a belga miniszterelnök bocsánatot kérni, akkor olyan domboldalon kellett felmennie a találkozó helyszínére, ahol az út mellett mésszel leöntött, akkor exhumált emberi maradványok voltak kiterítve. 10.000, a népirtás során elpusztított ember földi maradványa volt hivatott emlékeztetni őt Belgium szerepére.
Vagy amikor 1998-ban Kofi Annan akkori ENSZ-főtitkár (aki a ruandai népirtás idején a Békefenntartó Missziók Osztályát vezette főtitkár-helyettesként) jött el Ruandába egy ún. békéltető látogatásra (reconciliation mission), a ruandaiak már az első ponton, a parlamentben felrúgták a látogatás menetrendjét, és rendkívül megszégyenítő programot állítottak össze. Már a parlamentben személyesen felelősségre vonták Annant, majd tartottak egy fogadást, amelyet a kormány minden magas rangú tagja tüntetően elhagyott. Először az akkori elnök, Pasteur Bizimungu, majd mindenki más is, aki számított. Ennek ellenére Kofi Annan végigcsinálta a programot. Sajnos a megbékélésre nem került sor.
Kagame politikájának másik alapeleme, hogy nincsenek hutuk és tuszik, csak ruandaiak. Ez idáig nagyon is rendben van. Ruandában három etnikai csoport él. A lakosság többsége bantu eredetű, mezőgazdasági tevékenységet folytató, a hutu népcsoporthoz tartozik. A második csoportot a történészek szerint később ide vándorolt nomád állattartó tuszik alkotják. A két népcsoport mellett egyre jobban marginalizálódtak az őslakosnak tartott batuák, azaz erdei pigmeusok. A 19. századra kialakult feudális ruandai királyságban a tuszik váltak uralkodóvá, de a hutuk megfelelő – a társadalmi státuszt meghatározó – mennyiségű szarvasmarha birtoklása esetén tuszivá léphettek elő. A kapitalizálódás, mint máshol is, a jobb módú elit számára kedvezett. Ebbe az ideálisnak nem nevezhető, de a feudális hierarchiában többé-kevésbé jól kezelt rendszerbe tenyereltek bele a belgák, amikor a húszas években bevezették az etnikai származást megjelölő személyazonosítási rendszert. A korábbi rendszer kiskapui bezárultak és az integrációt felváltotta a szegregáció. Ebben az értelemben a gyarmatosítás is felelőssé tehető a kialakult helyzetért.Kagame nemzeti összefogásával a gond ott kezdődik, hogy hutuk alig vannak vezető pozícióban. Vagy ha mégis, akkor a háttérben mindig ott egy tuszi, aki az igazi döntéseket hozza. Az is gyakran előfordul, hogy a vezető hutukról előbb-utóbb érdekes módon kiderül, hogy „vaj van a fülük mögött”, azaz korrupciós vagy a rendszerhez való lojalitással kapcsolatos vádak merülnek fel velük kapcsolatban. Fontos szempont az is, hogy Kagame a saját személyét tartja garanciának. Amíg ő vezeti az országot, biztosan nem lesz újabb népirtás.
A Ruandában töltött öt év alatt nagyon sok magas rangú politikussal folytattam személyes és gyakran bizalmas beszélgetést. Őket nem szeretném megnevezni, bár közöttük számos tuszi etnikumú volt. A lényeg az, hogy megerősítették a benyomásaimat: a politikai kinevezések általában rövid időre szóltak, soha nem lehetett tudni, hogy kit hova helyeznek át. Így még a legmagasabb funkciót betöltő politikusok sem voltak stabil helyzetben, Kagame állandóan újraosztotta a kártyákat, és így mindenkit kézben tartott.
Önnek mi volt a személyes feladata a FAO képviselőjeként az országban és hogyan tudott együttműködni a helyiekkel?
A FAO részben helyreállítási, részben fejlesztési feladatokat kapott a mezőgazdaság és vidékfejlesztés területén. Emellett segítettük a kormányt az új agrárpolitika kialakításában és ehhez kapcsolódóan közreműködtünk az intézményi háttér, mint a kutatás, oktatás, kommunikáció stb. újjáépítésében. Én mint a FAO helyi szervezetének vezetője az ezekkel a feladatokkal kapcsolatos projektek megvalósításáért voltam felelős. Később az ENSZ helyi vezetőtestületének tagjaként más, az egész ENSZ-rendszert érintő feladatokat is kaptam.
A FAO munkája alapvetően technikai és nem politikai jellegű volt, ennek ellenére a kormány velünk is éreztette az ENSZ iránti politikai fenntartásait. Volt például egy projektünk, mely az ország egy részén a mocsárlecsapolást és az ottani terület mezőgazdasági újrahasznosítását célozta. Kötöttünk egy keret-megállapodást a ruandai kormánnyal, hogy a projekt megvalósítása érdekében különféle szakértők érkeznek az országba, például öntözési szakemberek, agronómusok, vízmérnökök, stb. Feladatuktól függően ők egy-két hónapot tartózkodnak majd az országban. Hagyományosan ilyenkor a szakértők kiválasztása után a szakértők önéletrajzát és munkaköri leírását elküldjük a kormánynak jóváhagyásra. A kormánynak joga van egyes szakértőkre nemet mondani, másokat elfogadni, a munkatervet módosítani. Az átküldött dokumentációra azonban a ruandai kormány nem reagált semmit, annak ellenére, hogy én többször is érdeklődtem magas rangú tisztviselőknél, és ők mindig megnyugtattak, hogy minden rendben lesz, csak időbe telik a hivatalos válasz. Mikor már csak nagyon rövid idő volt hátra a szakértők érkezéséig, és a római központunknak meg kellett vásárolnia a repülőjegyeket, római központunk naponta sürgette a választ. Kezdtem nagyon ideges lenni, hogy problémák lesznek, de informálisan továbbra is megnyugtató üzeneteket kaptunk, hogy a szakértők jöhetnek, a formális jóváhagyás meg fog érkezni. Amikor megérkeztek a szakértők, a ruandai vezetés úgy tett, mintha akkor hallott volna a dologról először. Nem akartak engedélyt adni a szakértőknek a belépésre, és csak erélyes fellépésemnek volt köszönhető, hogy embereinknek nem kellett a következő járattal távozniuk. Hasonló volt a helyzet a vetőmagvak és más termelőeszközök, gépek, berendezések vámolásával is. A konténerek megérkeztek, a vámolás és az azzal kapcsolatos eljárások azonban nem történtek meg. Itt is csak többszöri egyeztetés és bürokratikus kilincselés után sikerült a szállítmányokat a rendeltetési helyükre időben eljuttatni.
Mindez része volt a kormány stratégiájának, mely szerint az ENSZ részben felelős a ruandai népirtásért és meg kell büntetni. Nem számított nekik, hogy mi az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetet képviseljük és nem sok közünk van a Biztonsági Tanács döntéseihez. Minden lehetséges módon igyekeztek megnehezíteni a munkánkat.
Az említett esetet követően úgy sikerült nagy nehezen sikerült dűlőre jutnunk, hogy a kormány legmagasabb szintjén világossá tettem, hogy a mi munkánk akadályozása saját újjáépítési és fejlesztési célkitűzéseik végrehajtását hátráltatja. Talán ez volt a FAO és a ruandai kormány kapcsolatainak mélypontja, ezután könnyebb dolgunk volt, hiszen ők is láthatták, hogy olyan projekteken dolgozunk, amelyek a ruandaiak életét fogják megkönnyíteni.
Kezdettől tagja voltam az ENSZ helyi vezető testületének, a UN Management Teamnek, aminek a tagjai a különböző ENSZ-szervezetek helyi képviselői voltak és a testület munkáját az ENSZ főtitkárát képviselő ENSZ Rezidens Koordinátor (UN Resident Coordinator, RC) irányította. Ez a testület az országban működő ENSZ-szervezetek munkáját koordinálta és ennek keretében az ENSZ működésének biztonságáért felelős közös döntési fórum volt, és így nagy felelősséggel járt.A helyzet úgy alakult, hogy amikor az akkori Rezidens Koordinátornak (RC) lejárt a mandátuma, az új RC jelölt kinevezéséhez a ruandai kormánynak is meg kellett adnia a beleegyezését agrément formájában. A ruandai kormány azonban nem adta meg beleegyezését, késett az agrément, így 11 hónapon keresztül az ENSZ helyi vezető testületének javaslata és New York döntése alapján én töltöttem be az ideiglenes RC feladatokat is. Az új RC nem sokáig maradhatott, a kormány nemkívánatos személynek nyilvánította, így további hat hónapon keresztül én töltöttem be ezt a funkciót. Nagyon széles volt az RC szerepköre, a gyakorlatban nála csapódott le az afrikai Nagy Tavak régió minden problémája a gyerekkatonaságtól az illegális ásványkincs-csempészeten keresztül az illegális fegyvercsempészetig. Az ENSZ BT különböző vizsgáló bizottságokat állított fel és az ő misszióikat is nekünk kellett segítenünk.

Helyi étkezés
Erre az időszakra esett, amikor az Emberi Jogi Szervezet helyi irodáját bezáratta a kormány. Az ürügy az volt, hogy nem tartották be a kormánnyal kötött megállapodást, mert néhány, a szervezet tulajdonában lévő terepjárót át akartak csoportosítani Burundiba. A határon azonban feltartóztatták az autókat és elkobozták őket, mintha lopott kocsikról lenne szó. Mary Robinson, korábbi ír államfő, az akkori emberi jogi főbiztos személyesen is próbált tárgyalni Kagaméval arról, hogy visszatérhessen a szervezet az országba, de a kormány hajthatatlannak bizonyult.
Nekem, mint ideiglenes RC-nek kellett az iroda bezárásával kapcsolatos feladatokat végrehajtanom. Az iroda bezárásának valódi oka az volt, hogy a kormány számára kényelmetlen volt az emberi jogi megfigyelők jelenléte.
Ezek a feladatok komoly felelősséget róttak rám, és ha ez a stressz nem lett volna elég, a ruandai kollégák személyes történetei a népirtásról szintén nagyon nyomasztóak voltak. Ahogy sikerült valakivel jobban összebarátkoznom, az érintett személy megosztotta velem az átélt traumáit, hogy melyik családtagját hogyan végezték ki, milyen szörnyűségeket kellett elszenvednie magának és családjának. Volt olyan kollegám, aki egyedül maradt életben egy 30-40 fős családból. Ha kezet fogtam valakivel, sosem tudhattam, hogy az adott személy gyilkos vagy áldozat-e, esetleg mindkettő. Ez az egész lelkileg nagyon nyomasztó volt.
Sikerült-e összebarátkoznia helyiekkel? Milyen benyomásai alakultak ki a ruandai kultúráról, illetve hogyan töltötte a szabadidejét?
Igen, mint már említettem számos helyi kollegával és partnerrel sikerült közelebbi, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatot kialakítanom. Idővel ezek a személyes kapcsolatok nagyban segítettek abban, hogy a különböző hivatalos ügyekben átvágjuk a gordiuszi csomókat.
Tudnunk kell azonban, hogy a ruandai kultúra nagyon sajátos. A ruandai ember nem mutatja ki érzéseit, nagyon zárkózott, és nehéz hozzá közel kerülni. Még ha rossz híreket is hallanak, sztoikusan fogadják, sőt mosolyognak. Azt kell mondjam, hogy nagyon erős lelki tartásuk van. Sokuktól hallottam, hogy az európaiakat azért nem tudják tisztelni, mert azok nem tudnak uralkodni érzéseiken. Azonnal látszik rajtuk, hogy mit gondolnak. Például, ha dühösek, nem tudnak uralkodni magukon. Ez a ruandaiak szemében gyengeség.
Mesélek egy-két érdekességet. Furcsa volt például, hogy az étkezés majdnem olyan intim tevékenység, mint a tisztálkodás vagy a WC-re menés. Én egy szétlőtt, de lakhatóvá tett, korábban a turisztikai hivatal elnökének fenntartott rezidenciába költöztem be. A ház egy dombtetőn volt, gyönyörű fekvéssel, ráláttunk egész Kigalira. Szombatonként gyakran informális kerti ebédeket adtunk. A meghívások elfogadása ellenére a ruandaiak általában nem jöttek el, vagy ha el is jöttek, csak ittak valamit, és már távoztak is. A harmadik évben a mezőgazdasági miniszter végre elmondta, hogy az étkezés Ruandában a magánszféra része, így nem szeretnek mások előtt enni, csak szűk családi körben, és ez a magyarázat arra is, hogy olyan kevesen vettek részt az általam szervezett ebédeken. Elmondták, hogy hagyományosan, ha például valaki vendégségbe ment Ruandában, akkor számíthatott rá, hogy első nap étellel nem kínálják meg a vendéglátói (csak vízzel és dohánnyal), hogy ne sértsék meg. Ne gondolja azt, hogy feltételezik, éhezik és ezért jön.Ahogy így visszagondolok, ahány helyi esküvőre meghívtak, mindig csak italt szolgáltak fel, üdítőket, a jellegzetes helyi banánsört, de enni sehol nem adtak. Később értettem meg, hogy miért .
Mindenesetre a helyi emberek zárkózottsága, és az, hogy érzelmileg függetlenítik magukat az őket ért stresszektől, szerintem hozzájárulhatott a genocídiumhoz. Ugyanis feltüzelték a parasztságot, és tömegekkel végeztették el a „piszkos munkát” (ellentétben pl. Kambodzsával vagy Németországgal, ahol a népirtást elit alakulatok hajtották végre). Ruandában tényleg a szomszéd ölte a szomszédot, majd a nap végén az elkövetők úgy érezték, hogy „befejezték a munkát”, vagyis képesek voltak érzelmileg eltolni maguktól a felelősséget. Ez a rettenetes fegyelmezettség szerintem nagy szerepet játszott abban, hogy sok ember bevonásával sok ruandait el tudtak pusztítani.
Ami a személyes életünket és szórakozási lehetőségeinket illeti, nem volt túl nagy a változatosság. Kigalit nem hagyhattuk el. A feleségem jótékonysági tevékenységekben vett részt, helyi nőszervezetek munkáját segítette, a ruandai nőket tanította különböző tevékenységekre, például varrás, angol nyelv, stb.
Sokat olvastunk és interneteztünk, próbáltunk kialakítani egy helyi baráti kört, élénk társadalmi életet éltünk. Ruandában örök tavasz van. Szép nagy kertünk volt, öröm volt munkálkodni benne. Volt egy zöldséges kertünk és nekem volt egy állatfarmom is (tyúk, kacsa, nyúl). Háromhavonta kaptunk egy hetet arra, hogy pihenjünk és feltöltődjünk (rest and recuperation). Ekkor mindig kirándultunk és általában átrepültünk Nairobiba pihenni, vásárolni, hiszen Kigaliban az alapvető élelmiszereken kívül gyakorlatilag semmit nem lehetett beszerezni.
Nem volt könnyű időszak egyikünknek sem. Meg kell mondanom, hogy mindketten megkönnyebbültünk, amikor véget ért a küldetésem. Nem vágyom vissza.
Mi a véleménye a gazdaság utóbbi években tapasztalt dinamikus növekedéséről, a kormány fejlesztő víziójáról?
Nem követem szorosan a ruandai fejleményeket, így nehéz véleményt mondanom. Remélem, hogy a ruandai parasztság számára nagyobb az élelmiszerbiztonság most, mint korábban.
Küldetésem utolsó időszakában (2000-ben) az ENSZ és a Világbank együttesen segítette a kormányt egy szegénységet csökkentő stratégiai program, az ENSZ zsargonjában Poverty Reduction Strategic Papernek (PRSP) nevezett fejlesztési terv kidolgozásában. Elemeztük a rendelkezésre álló erőforrásokat és ennek alapján tettünk javaslatot a fejlesztés fő irányaira. Ezt a dokumentumot és természetesen az azt alátámasztó elemzéseket megosztottuk a nemzetközi donorokkal. Ez a munka jó fogadtatásra talált, ami nagyon fontos volt abból a szempontból, hogy a bilaterális és multilaterális donorok ne csupán humanitárius célokra, hanem a szociális és gazdasági fejlődés számára is fontos célkitűzésekhez is biztosítsák támogatásukat. A kérdés természetesen az volt, hogy miként lehet ezt a programot megvalósítani? Az előző rezsim legyilkolta a gazdaságot működtető etnikai kisebbséget. Ugyanakkor a korábbi elit elmenekült, illetve kompromittálódott.
Kagame létrehozott egy új gazdasági vezető réteget, ami átvette az előző elit helyét. Ez ilyen helyzetben természetes, társadalmi összefüggésekben ebben nem látok dramatikus változást. Ruanda továbbra is rurális társadalom maradt.

Fonott koszorú
A ruandai vezetés nagyon jól felismerte, hogy Dél-Afrikával fontos a jó gazdasági kapcsolat kiépítése. Számos közös vállalatot alapítottak abban az időben és gondolom ezek nagy része változatlanul működik napjainkban is.
Mint említettem az ENSZ vizsgálóbizottságot állított fel a kongói ásványkincsek illegális kitermelésével és értékesítésével kapcsolatban. Érdemleges következtetésre nem jutottak. Ugyanakkor sok jel mutatott arra, hogy a ruandai rezsim egyik fontos bevételi forrása volt Kelet-Kongó ásványkincse és talán még az napjainkban is. A Kongói Demokratikus Köztársaság keleti része ugyanis különösen gazdag bizonyos ritka nyersanyagokban (pl koltán, arany, stb.) és az akkor meg nem erősített hírforrások szerint a rebellis kelet-kongóiakkal együttműködve a ruandai hadsereg az első és második kongói háború idején nagy mennyiségben csempészte át Ruandába ezeket az ásványokat.
Azt, hogy Ruanda célul tűzte ki, hogy ez az ország legyen Kelet-Afrika informatikai és pénzügyi központja, nagyon jó ötletnek tartom. Kívánom, hogy Ruanda legyen Afrika Svájca úgy, hogy a lakosság is részesüljön az így szerzett javakból.
Vélemény, hozzászólás?