You are here: Home » interjúk » Interjú Somfai Júliával Zambiáról

Interjú Somfai Júliával Zambiáról

Hogy kerültél Zambiába? Tudatos választás eredménye volt, vagy véletlenül alakult így? Mi volt a feladatod az  országban?

 Szociális munkás hivatástudatom motivált abban, hogy kipróbáljam tudásom és képességeimet, ezért Angliába jelentkeztem egy önkénteseket képző iskolába, amelynek elvégzése után utaztam Afrikába. Különböző projektek közül választhattunk, én egy Zambiában meghiredetett ún. Child Aid projektre jelentkeztem. Számomra a munka változatossága volt a fontos, és maga a kontinens, de utólag nagyon boldog vagyok, hogy Zambiában vetett a sors, mert rövid időn belül a második otthonommá vált az ország.

A projektet a DAPP (Development Aid from People to People) szervezet irányította, náluk dolgoztam Development Instructorként Zambia északi provinciájában. A feladat nagyon sokrétű volt, eleinte farmerekkel dolgoztunk, aztán a közösség által fenntartott iskolák fejlesztésén (épületépítés, tanárképzés, iskolák állami regisztrációja, iskolaszerek támogatása, könyvek készítése) tevékenykedtünk, illetve fiatalok csoportjaival beszélgettünk a szexuális úton terjedő betegségekről, nők csoportjaival az egészség megóvásáról, növénytermesztésről. Nagyon változatos volt, mert minden nap új dolgokat hozott, új feladatokkal és kihívásokkal. Sokszor nagyon rugalmasnak kellett lennem, mert a szervezetnél helyi emberek dolgoztak, akik teljesen más gondolkodásúak, mint mi. Emiatt néha nehéz volt néha elérni amit szerettem volna.

Milyen az országban az infrastruktúra?  Zambia mintegy nyolcszor akkora, mint Magyarország, de a lakossága csak másfélszerese a miénknek. Ezt úgy képzeljük el, hogy vannak egész nagy területei az országnak, amelyek lakatlanok? Összefügg-e ez azzal, hogy rengeteg a nemzeti park az országban?

Zambia lakosságáról, és ehhez kapcsolódó demográfiai adatokról én mindig félve beszélek. Az ország valóban hatalmas Magyarországhoz viszonyítva, az itt élők száma (a jelenlegi adatok szerint) viszont alig több mint nálunk. Az országban tudunk úgy órákat autózni, hogy senkivel se találkozunk, és semmi civilizációt nem látunk. A városok sűrűn lakottak, zsúfoltak az utcák, hatalmas dugók alakulnak ki, viszont a vidéki területeken néha nehéz megtalálni egy-egy falut ami random alakult ki a bokros, fás és cserjés területeken. A falvakban az ott élők se tudják pontosan, hogy hányan laknak, vagy hogy hány kilométerre van a következő falu. A kis vályogházakban többgenerációs családok élnek együtt, ahol néha nehéz követni, ki kinek a felesége, férje, gyereke vagy unokája.

Az országban hatalmas területek lakatlanok, de szerintem ennek nincs köze a sok nemzeti parkhoz. A külföldi „modern gyarmatosítók” próbálják felvásárolni a földeket, akár fakitermelés, akár mezőgazdasági célból. A családok próbálnak azokra a területekre költözni, ahol több a munkalehetőség, ezáltal megélhetésük jobban biztosított. Az urbanizáció hatására előtérbe kerülnek új területek, amelyek megélhetést biztosítanak a családoknak, így sokan próbálnak szerencsét a nagyvárosokban. Véleményem szerint ha a földjog, valamint a tradicionális jog ismertebb lenne a külföldi befektetők számára, akkor sokkal gyorsabban lakottá válnának az üres területek. Egy helyi farmer nem rendelkezik a megfelelő pénzügyi lehetőségekkel, hogy egy komoly mezőgazdasági termelést beindítson, és így nem tudnak olyan tempóban terjeszkedni.

A KÉPRE KATTINTVA  GALÉRIA NYÍLIK MEG! A KÉPEKET SOMFAI JÚLIA BOCSÁTOTTA RENDELKEZÉSÜNKRE.

 

A szakdolgozatodban olvastam, hogy 73 különböző népcsoport él az országban, akik 73 különböző nyelvet beszélnek. Ez azt jelenti, hogy ezek a népcsoportok nem igazán tudnak egymással kommunikálni, vagy angolul mindenki tud és az a lingua franca?

Az ország angol gyarmat volt, és máig a hivatalos állami nyelv az angol. A gyerekek ezt már 4 éves koruktól tanulják az iskolában (pre-school, óvodához hasonlítanám, természetesen csak abban az esetben, ha van lehetőségük iskolába menni), továbbá az általános iskolában, középiskolában és az egyetemen is angol az oktatás nyelve. A helyi törzsi nyelvek már elkezdték átvenni az angol szavakat, és sokszor a két nyelv kombinációját használják. A vidéki területeken főleg a férfiak, vagy a törzsi vezetők beszéltek angolul. A törzsi nyelvek között sok átfedés van, hasonlóak a szavak, nyelvtanuk nagyon egyszerű, így könnyen tanulhatóak, de láttam néhány példát arra, hogy valaki átköltözött az ország másik felébe, és nehézséget okozott számára a kommunikáció. Általánosságban elmondható, hogy angolul sokan (minimális szintem majdnem mindenki) beszélnek. A helyiek nagyon barátságosak, így ha alig beszélnek angolul, akkor is próbálnak beszélgetni az emberrel.

Ezek a különböző népcsoportok zambiainak vallják-e magukat? Létezik-e számukra nemzeti identitás vagy sokkal fontosabb a törzsi/nemzetségbeli hovatartozás?

Nagyon erős, és szívet melengető nemzeti identitás él bennük egészen kisgyermek koruk óta. A városokban plakátokon lehet látni a ’One Zambia, One Nation’ feliratot. Sokan a válogatottjuk futballmezében járnak a hétköznapokban, a válogatott focimeccsek népünnepélynek számítanak, és mindenki nagyon büszke arra, hogy zambiai. Ezt az identitástudatot én nem éreztem törzsi szinten, bár természetesen mindenki büszkén elmondja, hogy bemba, tonga vagy bármi más törzshöz tartozik.

El tudom képzelni, hogy az egyes csoportok szokásai teljesen eltérőek, de ha lehet általánosítani, kiemelni bizonyos elemeket, amelyek országszerte jellemzőek, akkor milyen a nők szerepe? Hogyan viszonyulnak az idősekhez? Fontosnak tartják-e, hogy a gyerekek járjanak iskolába?

A törzsi szokások között apró különbségek vannak, ilyen például a zene és a tánc, de nagyon sok dologról lehet általánosságban is beszélni. Pont ez a három terület,

amelynél lehet általánosítani, mert a nők szerepe mindenhol másod-, vagy harmadrendű, akár családról, akár munkahelyről beszélünk. A nők alárendelt szerepéből következik, hogy teljesen ki kell szolgálni a férfiakat. A nőknek nincs szava a családban, nem hozhatnak döntéseket, és szinte nem is rendelkezhetnek saját sorsuk felett (itt főleg a vidéki területekre célzok, a fővárosban ez már kicsit javult). Szeretnék egy példát kiemelni, ami számomra nagyon megdöbbentő volt. Vidéken, ahol dolgoztam, egy család megvendégelt ebédre. A férfiak a házban kör alakban leültek a földre, és várták, hogy a nők kiszolgálják őket. Először mindenkihez fél térdre ereszkedve odavittek egy tál vizet és segítettek megmosni a kezüket (ez fontos, mert nem használnak evőeszközt), majd a kör közepére kipakolták a különböző ételeket, és végül csöndben kimentek az udvarra. Ekkor értettem meg, hogy nem ehetnek az asszonyok együtt a férfiakkal, hanem meg kellett várniuk, amíg a családfők befejezik az ebédet, és utána a maradékból (ami minden esetben igen kis mennyiség volt) megetették a gyerekeiket, majd ők is ettek. Nekem fehérként minden esetben a férfiakkal kellett ennem, amit sokszor nehéz volt elfogadni.

Az idősek tisztelete minden esetben nagyon fontos, legyen szó akár nőről, akár férfiról. Mély meghajlás után fognak kezet az idősekkel, nagyon tisztelik őket.

Az oktatásról alkotott véleményük nagyon vegyes, nagy különbségek vannak a városban és a vidéki területeken. Vidéken jóval kevesebb lehetősége van az embereknek tanulni, és anyagilag is nehezen oldható meg a családoknak. Elsődleges a megélhetés és utána jöhetnek az ilyen „luxuscikkek”. Sok esetben azt tapasztaltam, hogy inkább dolgoznak a fiatalok ahelyett, hogy iskolába járnának, azért, hogy családjaikat segítsék. A nők szinte gyerekként szülnek, így esélyük sincs befejezni az iskolát.

Miből élnek az emberek? Melyek Zambiában a megélhetés fő forrásai? Elégedettek-e az emberek az életükkel? 

 Az emberek hatalmas aránya az informális szektorban dolgozik. Itt is szeretném kibontani a főváros és vidék helyzetét. Vidéken az emberek mezőgazdaságból próbálnak megélni. Vannak olyan területek, ahol a családok maguknak megtermelik a zöldségeket, valamint állatokat tartanak. Nincs hivatalos bevételük, a piacon árulják terményeiket, valamint kukoricát termesztenek, amit eladnak az államnak, vagy üzemeknek. El sem tudtam képzelni, hogy európai fejjel képes vagyok olyan puritánul élni, mint a helyi emberek, de idővel megtanultam, hogy az ivóvíz nagyobb érték, mint bármi más. Azoknak, akiknek nem volt viszonyítási alapjuk, nem feltétlenül a birtoklásról szólt az életük, ők boldogan és elégedetten éltek.

A városban azt láttam, hogy ahol már a legmodernebb telefonok, tévék, laptopok vannak, ott az emberek hasonlítanak a fejlett országokban élőkhöz, mert mindent meg akarnak venni, mindig a legújabbat, és csak rohannak a pénz után.

Milyen az egészségügy-oktatás helyzete? Fizetni kell-e érte, vannak-e jó iskolák, jó kórházak? Milyen betegségekkel találkoztál vidéken?

Az egészségügy nagyon elmaradott. Lusakában, a fővárosban van magánkórház, ami nagyon modern, tele ázsiai és amerikai orvosokkal, de ez csak egyetlen kórház, és az átlag zambiaiak számára megfizethetetlen. Vidéken is jártam kórházban, ott nem voltak gyógyszerek, sterilizálás, és hullaház hiányában az elhunytakat a folyosón letakarva tárolták. Sok szervezet küld ki gyógyszereket Zambiába, de ezek csak „tűzoltásra” elegendőek. Vidéki klinikán téves információkat írtak ki az AIDS terjedéséről, tájékozatlan emberek dolgoztak ott, akik nem voltak túlságosan nyitottak a segítség és új információk befogadására. Az egészségügynek sokszor gátat szabott a vallás: sokszor azt mondták, hogy Isten akaratából beteg a gyerek, ezért nem viszik orvoshoz, mert ha Isten úgy döntött, hogy meg kell halnia, akkor meg kell halnia.

Az oktatás struktúrája hasonló Magyarországéhoz, azzal a kivétellel, hogy óvoda helyett az ún. pre-schoolba járnak 4 éves koruktól a gyerekek. Itt elkezdenek írni, olvasni, számolni, tanulni, valamint elsajátítják az angol nyelvet. Játékosan, mondókákkal és énekekkel tanulnak, és mire 6-7 éves korukban általános iskolába mennek, már egész jól kell beszélniük angolul. Középiskolában vannak külön fiú- és lányiskolák. Az oktatás színvonala (ha általánosítani akarok, akkor) alacsonyabb, mint nálunk, de nem a gyerekek vagy a tanárok képességei miatt, hanem a könyvek és tanítási eszközök hiánya miatt. Igényfelmérést készítettünk a vidéki iskolákban, és az egyik intézmény igazgatónője büszkén mutatta nekünk, hogy a földrajztanuláshoz vannak nagyméretű térképeik, amelyeket régen adományként kaptak. Elsőre szemet szúrt, hogy Magyarország még Osztrák-Magyar Monarchia néven volt feltüntetve, és ezzel tanították Európa jelenlegi országait. Nagyon kevés könyv van, amiből tanulhatnak a gyerekek, valamint vidéken alapvetően nagyon nehéz oktatáshoz jutni. Először is nincsenek megfelelő iskolaépületek, képzett tanárok, és a családok nem tudják, valamint sok esetben nem is akarják finanszírozni gyerekeik oktatását. Nem egy helyen jártam ahol az iskola 5-6 kukoricás zsákból, egy tanárból és kb. 20 gyerekből állt. A zsákokat leterítették a földre, azon ültek a gyerekek, és így próbálta őket tanítani a tanár. Természetesen vannak kivételek, vannak olyanok, akik egyetemi oktatásban részesülnek, vagy akár külföldön ösztöndíjakkal tanulnak.

Az egészségügy területén nem nagyon tevékenykedtem, így nincs közeli tapasztalatom a betegségekről. Sajnos a HIV/AIDS aránya nagyon magas, az emberek nagy része nincs tisztában a státuszával (azzal, hogy fertőzött-e vagy sem), hiszen ez a betegség mai napig erősen stigmatizáló, ezért nem is teszteltetik magukat. Sajnos a tiszta ivóvíz hiánya miatt nagyon sokan lesznek férgesek, ami alapvetően nagyon egyszerűen és ingyen kezelhető egy féreghajtó gyógyszerrel, de sokan nem foglalkoznak ezzel, vagy nincs pénzük bemenni a városba, a kórházba. Sokszor láttam hihetetlenül alutáplált gyerekeket, akik a maradék erejükből dolgoztak. Az esős évszakban sokan lesznek maláriásak, ami szintén nagy problémát jelent, de a korházak nagy része erre a betegségre felkészült, mind a tesztelésére, mind a kezelésére.

Korábbi beszélgetéseink során többször is említetted, hogy milyen gyönyörű az ország. Vannak-e turisták (milyen nemzetiségűek) és biztonságban érezhetik-e magukat? Van-e számukra kialakult infrastruktúra, pl. lehet-e vidéken is szállást találni? Van-e tömegközlekedés? Szerinted aki szeretne ellátogatni Zambiába, mire készüljön anyagilag és milyen meglepő dolgokra számítson? Milyen a közbiztonság?

Igen, az ország álomszerűen szép. Sajnos még nem olyan népszerű a turizmus az országban, bár talán ez a gyönyörű benne. Vannak valódi érintetlen területek. A Tanganyika-tó környékén vannak a civilizációtól elzárt kicsi falvak, amelyekről nem olvashatunk például az útikönyvekben. Ha Zambiáról beszélünk, mindenkinek a Viktória-vízesés (esetleg Livingstone) jut eszébe, ahol kipróbálhatjuk a vadvízi evezést vagy a szafarizást. Itt az árakat a külföldi turistákra szabták, de ahogy elhagyjuk ezt a déli területet, és kicsit másfelé utazunk az országban, már egyáltalán nincs sok pénzre szükségünk. Az infrastruktúra nagyon fejletlen, néhány út jól kiépített a kereskedelem miatt, de ha valóban szeretnénk gyönyörű helyeket látni, akkor fel kell készülni a poros, hepehupás utakra, a közvilágítás hiányára, és olyan váratlan dolgokra, amelyekre senki sem gondolna. Az országban nagyon sok a távolsági busz, és helyi busz, de én ezt csak a kalandvágyó hátizsákos fiataloknak ajánlanám, mert sokszor zsúfoltak, nagy az esélye annak, hogy minimum egy-két gyereket, vagy csirkét pakolnak az ölünkbe, lerobban a busz, megáll pihenőre, és nélkülünk megy tovább. Sajnos nagyon sok az ittas sofőr, ezért sok a baleset, így nem mondanám, hogy a közlekedés 100%-osan biztonságos. Természetesen lehet autót is bérelni, de ez már nagyobb kiadással jár. Vidéken nehéz szállást találni, van néhány lodge, amit angolok üzemeltetnek, ezek sokszor megfizethetetlenek, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy irreálisan drágák, főleg ha figyelembe vesszük, hogy nincs feltétlenül víz vagy áram.

A visszafogottabb, nyaralni vágyó emberek az ország déli részén a vízesés környékén kirándulnak, a bevállalós turisták pedig bejárják az egész országot, nem foglalkozva semmivel. Sokan Couchsurfing-gel találnak maguknak szállást, én is több embert szállásoltam így el, volt norvég, angol és még félig magyar-félig holland vendégem is. A világ minden pontjáról érkeznek ide emberek. Sokan hosszabb-rövidebb időre önkéntes munkát is vállalnak utazásuk során. A közbiztonság miatt nem kell aggódni, de azért fehér nőknek jobb odafigyelni, és óvatosnak lenni. A kultúrát tiszteletben kell tartani, nem szabad kirívóan öltözködni. Az emberek barátságosak és segítőkészek, de jobb nem a véletlenre bízni a dolgokat.

Problémát jelent-e a vezetésnek a demográfiai robbanás es ha igen, hogyan igyekeznek korlátozni? Hány gyerek van átlagosan egy családban? Szerinted hány generációnak kell eltelnie, amíg a családtervezés általánossá válik?

 Az ilyen mértékű demográfiai robbanás, amely az elmúlt években ment végbe valószínű minden kormányt és vezetést nagy kihívások elé állítana. A munkahelyek száma nem tud olyan gyorsan növekedni, mint a munkaképes emberek száma. A kormány számára prioritást élvez ezen problémák mérséklése, de hosszú út előtt állnak. A családtervezés nem ismert, vagy elterjedt fogalom. Néhány ember kivételével nem nagyon gondolnak a jövőre. Nem a múltban élnek az emberek és nem foglalkoznak a holnappal, a jelen érdekli őket. Az idő nagyon relatív, szerintem családtervezésben nem is lehet gyors változásokat elérni a kulturális különbségek miatt. A családokban átlagosan 4-8, de sok helyen akár 10 gyerek is van. Sajnos a születést nem minden gyermek éli túl, és különböző fertőzések miatt még csecsemőként meghalnak. A nők még szinte gyerekként szülnek, a férfiaknak több családjuk is lehet az ország különböző pontjain, ezért nem lesz könnyű és rövid az út a családtervezés megvalósulásáig.

Mekkora a különbség a városi és vidéki életszínvonal és életmód között?

 Hatalmas. Ezt legjobban ezzel a szóval lehet illetni. A városi embereknek több lehetőségük van tanulni, és ezáltal komolyabb, jól fizető állásokban elhelyezkedni. A városi fiatalok akár az egyetemig is eljutnak, míg vidéken az írás-olvasás kiemelkedő tudásnak számít. A városokban (egyelőre főleg a fővárosban) a külföldiek révén hatalmas fejlődés ment végbe az elmúlt 10-15 évben. Hatalmas bevásárlóközpontok, éttermek, mozik, kávézók épültek, míg vidéken ahogy lemegy a nap, véget ér az élet, mert sokaknak gyertyára sincs pénzük. A két világ össze sem hasonlítható. A városban nem éreztem azt, hogy Afrikában vagyok, ezzel szemben vidéken néha az volt az érzésem, hogy a középkorba csöppentem, mert egy öngyújtó hatalmas szenzációt keltett. A városokban sokan Magyarországhoz viszonyítva is luxusházakban laknak, sokan autóval járnak, szórakozóhelyeken töltik az estéiket, street food show-n megismerik például a török ételeket, míg vidéken hárman ülnek egy kontrás biciklin, órákig ásnak, hogy vizet találjanak, és sárból és fűből építik a házaikat. Vidéken erősebbek a tradíciók, ez például szembetűnő a ruházkodás terén. A városi nők már hordanak nadrágot, és követik a divatot, míg vidéken az az igazi nő, aki chitenge-t (színes kendő, amiből a ruháikat varrják, vagy a gyereküket kötik a hátukra) hord.

Mennyire tapasztaltad a külföldi befektetők jelenlétét Zambiában? Mely országok, vállalatok vannak leginkább jelen?

 Az utóbbi években komoly figyelmet kapnak Afrika országai a befektetőktől. Zambiában a legnagyobb befektető Kína. Utakat, stadionokat, bevásárlóközpontokat építenek. Sok az amerikai farmer, akik hatalmas földek felvásárlása után mezőgazdasági termeléssel, és exporttal foglalkoznak.

A fővárosban sorra nyílnak az ázsiaiak tulajdonában lévő éttermek, nagy- illetve kiskereskedések, valamint a boltokban található élelmiszerek, és árucikkek többsége is mind importcikk. Dél-Afrika erős hatással van a környező országok piacára.

A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

http://afrikablog.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.