Interjú dr. Besenyő Jánossal a nyugat-szaharai válságról

Mai interjúalanyunk dr. Besenyő János, aki az Óbudai Egyetem Biztonságtudományi Doktori Iskolájában működő Afrika Kutatóközpont vezetője, és a nyugat-szaharai térség szakértője. Első könyve a témáról 2009-ben jelent meg angol nyelven Western Sahara címen a Publikon Kiadónál, ezt követte 2010-ben a Homok, hőség, Nyugat-Szahara c. kötet a Zrínyi kiadónál, majd 2012-ban A nyugat-szaharai válság: Egy magyar békefenntartó szemével ismételten a Publikon Kiadó gondozásában. Végül, de reméljük nem utolsó sorban idén jelent meg a Magyarország és a nyugat-szaharai válság c. kötete a Monarchia Kiadónál. Jánossal nemcsak a frissen megjelent könyve miatt ültünk le beszélgetni, hanem a nyugat-szaharai fegyveres konfliktus kiújulása kapcsán is.

 

Besenyő János békefenntartóként Nyugat-Szaharában (Forrás: Besenyő János)

János, ebből a rövid bemutatásból nem derül ki, hogy te korábban békefenntartóként is dolgoztál az ENSZ nyugat-szaharai missziójában, a MINURSO-ban, tehát helyszíni tapasztalataid is vannak erről az elhúzódó konfliktusról. Az Afrika iránt érdeklődő olvasók és jómagam is meglehetősen töredékes ismeretekkel rendelkezünk Nyugat-Szaharáról: van itt egy Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság néven létező ország(rész), amelynek önálló létét a világ országainak többsége, köztük Magyarország sem fogadja el.  Amikor ugyanis 1975-ben a spanyol gyarmatosítók kivonultak a területről, a szomszédos Marokkó és Mauritánia is bejelentették igényüket erre a gyéren lakott sivatagi országra. Az őslakosokat képviselő 1973-ban alapított POLISARIO Front katonái néhány év alatt sikeresen kiűzték délről a mauritániai haderőt. Függetlenség helyett azonban a Mauritánia által megszállt területek nagy részére is bevonultak a marokkóiak. De mi történt az elmúlt negyven évben, miért nem sikerült ezt a konfliktust megoldani?

Afrikában többek között az 1955 áprilisi bandungi konferencia hatására elindult egy dekolonizációs folyamat: az 1960-as években  Mauritánia, Algéria és Marokkó is függetlenné vált. Azonban a mai Nyugat-Szahara Spanyol-Szahara néven a spanyolok uralma alatt maradt egészen 1975-ig.

Spanyol-Szahara elhelyezkedése (a mai Nyugat-Szahara területe), forrás:wikipedia

Voltak a nemzeti függetlenségért harcoló mozgalmak a területen, például az 1967-ben alapított Szaharai Felszabadítási Mozgalom, de ezt a spanyol hatóságok brutálisan felszámolták. 1973-ban alapították meg a mai napig aktív Polisario Frontot , amely fegyveres harcot indított a gyarmatosító spanyolok ellen.

Az ország területe nagyrészt sivatagos (Forrás: Besenyő János)

Marokkó már ekkor “kinézte” magának a területet, ugyanis  kormányzati szinten is elfogadták, támogatták Allal el-Fassi, az Istiqlal párt első számú vezetőjének „a Nagy-Marokkó” teóriáját, amely szerint a történelmi Marokkó magába foglalta Algéria jelentős részét, Nyugat-Szaharát, Mauritániát és Mali jelentős részét is.

Forrás:wikipedia

Ezt az állapotot szerette volna a marokkói vezetés visszaállítani. Ám hamarosan kiderült, hogy ez nem kivitelezhető, ugyanis Algéria fegyverrel vívta ki, Mauritánia és Mali pedig elnyerte a franciáktól a függetlenségét, ráadásul a korábbi gyarmatosítók támogatták őket, Marokkó pedig nem rendelkezett ütőképes hadsereggel, hogy megszerezzék a fentiekben említett területeket. Bár a marokkói vezetésnek le kellett számolnia a „Nagy Marokkó” álommal, a nyugat-szaharai területekkel kapcsolatos követeléseiket továbbra is fenntartották. Ebben az időben elég zavaros volt a belpolitikai helyzet a függetlenségét éppen csak visszaszerző Marokkóban: létezett a központi kormányzat egy újonnan létrehozott hadsereggel (amit a franciák szereltek fel, képeztek ki, illetve mentoráltak), voltak különböző szabadcsapatok, illetve számos politikai formáció, monarchia-pártiak, iszlamisták, kommunisták. A belpolitikai konszolidációt nehezítette az is, hogy a Rif régió egy része függetlenedni akart Marokkótól. Különböző érdekű és hátterű csoportosulások jelenléte valamennyire természetes is egy frissen létrejött ország esetében, de Marokkóban több esetben is komoly tüntetések, zavargások törtek ki az akkori vezetéssel való elégedetlenség okán, sőt az uralkodó II. Hasszán ellen több sikertelen katonai puccsot is végrehajtottak. A király azonban rátalált egy olyan célra, amely ezeket a vele, de egymással is ellentétben álló csoportokat egyesítette: Nyugat-Szahara revíziója, az “ősi föld” visszaszerzése. Ezt még a leginkább monarchia-ellenes erők is támogatták, így amikor a spanyolok úgy döntöttek, hogy képtelenek megtartani a területet, és kivonulnak, Marokkó akcióba lépett. Bár a spanyolok titkos tárgyalásokat kezdtek az ellenük közel két éve harcoló szaharávi felszabadító szervezettel, a Polisario Fronttal egy esetlegesen spanyol védnökség alatt álló független Nyugat-Szaharáról, nemzetközi nyomásra az USA és Franciaország támogatását bíró Marokkó és Mauritánia számára adták át a területet 1975-ben.

Hogyan vélekedtek a konfliktus lezárásáról akkoriban, 1975-ben? Feltételezem, hogy nem számítottak ilyen elhúzódó háborúra. 

A nemzetközi közösség vezetői úgy gondolták, hogy a marokkóiak 1-2 héten belül elfoglalják a területet, “leiskolázzák” a szaharáviakat, de csodálkozva tapasztalták, hogy több hónapon keresztül tartó gerillaharcok kezdődtek, mire a fontosabb városokból kiszorították a Polisario erőket. Végül 16 évig tartott a háború. A Polisario 4 éven belül kiűzte a mauritániaiakat Nyugat-Szahara déli részéről, de a területet nem tudták megtartani, mivel nagy részét Marokkó azonnal elfoglalta. Ugyanakkor a marokkói kormányzat nem volt képes hatékonyan fellépni a gerilla harcmodort alkalmazó szaharáviakkal szemben, s ezért egy 2700 km hosszúságú fal/erődítményrendszerrel elkerítette a terület értékesebb 80%-t, és csak a maradék sivatagos területet hagyta meg a szaharáviaknak.

Ezután egy patthelyzet alakult ki, amelyet úgy oldottak fel, hogy 1991-ben nemzetközi nyomásra békét kötöttek a szembenálló felek. Az ENSZ létrehozott egy békefenntartó műveletet (MINURSO/UNITED NATIONS MISSION FOR THE REFERENDUM IN WESTERN SAHARA), amelynek elsődleges feladata a népszavazás megszervezése volt. A népszavazás keretében a szaharáviak dönthettek volna, hogy saját független államukban kívánnak élni, vagy Marokkó területébe tagozódva. A tűzszüneti megállapodás megkötésekor a szembenálló felek ebbe beleegyeztek, így a misszió megkezdte a működését. Elindult a népszavazásra való felkészülés, nyilvántartásba vették a szavazásra jogosultakat. Marokkó követelte, hogy a betelepült több mint 200.000 marokkói is szavazhasson. A betelepítettek egy részéről sikertelenül állították, hogy szaharávi gyökerekkel rendelkeznek. Ez ellen a Polisario többször is tiltakozott. A szembenálló felek vitái miatt a Nyilvántartási folyamat többször megszakadt, és a tűzszünetet is sokszor megsértették. A több éves folyamat végén azonban az ENSZ képes volt egy listát létrehozni, amely tartalmazta a szavazásra jogosultak nevét.

A fal környékén rengeteg a taposóakna és a sivatagban a háborús relikvia (Forrás: Besenyő János)

Hogy lehet, hogy ez a népszavazás azóta sem történt meg? 

Amikor én kint voltam békefenntartóként, James Baker az USA hathatós támogatásával igyekezett lezárni a konfliktust. Szakértő csapatával különböző tervezeteket tettek le az asztalra, amelyeket igyekezett elfogadtatni a szembenálló felekkel. Akkoriban is hasonlóképpen zajlottak a tárgyalások, mint mostanában: a Polisario sokszor tárgyalóasztalhoz ült, és nagyon sokszor engedett, míg Marokkó egyre hatékonyabban érvényesítette az akaratát. Talán emiatt a tárgyalások igen lelassultak, a nyugat-szaharai kérdéssel senki sem foglalkozott igazán, a misszió csendben fenntartotta a tűzszünetet, közben meg 120-140 000 szaharávi, a népesség több mint fele már 45 éve sivatagi menekülttáborokban él az algériai Tindouf közelében. Már második generáció növekszik fel abban a kilátástalan közegben. Ugyanakkor nem mondanám, hogy fásultak lennének: felszámolták az írástudatlanságot, sok a diplomás közöttük. Főként Algériában, de külföldön (Spanyolország, Olaszország, Portugália, stb.) is tanulnak.

Forrás: Besenyő János

Kevesen tudják, de szaharáviak Magyarországon is folytattak közép- és felsőfokú tanulmányokat. Azt látni kell, hogy a szaharáviak semmiképp sem engednek a népszavazasból, pedig már a marokkói betelepültek nagy része is jogosult szavazni, és nem biztos, hogy az önrendelkezést választanák. Persze azt senki sem tudja előre megmondani, hogy mi lenne a szavazás végeredménye. De egy dolog biztos: a népszavazással az egész konfliktusnak ki lehetne húzni a méregfogát. Ha pedig a szembenálló felek tiszteletben tartanák a szavazás eredményét, akkor a MINURSO-t is fel lehetne számolni.

Gyakran előfordul, hogy a palesztinokat és a szaharávikat egy lapon említik, neked mi erről a véleményed?

Sokan próbálják a palesztin és szaharávi mozgalmat párhuzamba állítani, de nagy különbség, hogy a szaharáviak eddig egyetlen terrortámadást sem hajtottak végre, míg a palesztin felszabadítási szervezetek több esetben szerveztek terrorakciókat védtelen civilek ellen. Olvastam feloldott titkosítású CIA-s iratokat, amelyek alapján az 1980-as évek elején az amerikai kormányzat vizsgálta, hogy a Polisario miért nem hajtott végre terrortámadásokat. Mivel pontos választ nem találtak, arra a következtetésre jutottak, hogy a felszabadítási szervezet a meglévő nemzetközi támogatását nem hajlandó kockára tenni. 2003 májusában például, amikor békefenntartóként szolgáltam a nyugat-szaharai ENSZ műveletben, terrortámadás történt Casablancában. A hatóságok eleinte a Polisario-ra gyanakodtak, de hamarosan kiderült, hogy marokkói radikalizálódott iszlamisták állnak a támadás mögött.

Ugyanakkor a palesztinok nem is támogatják a szaharávi felszabadítási mozgalmat, arra hivatkozva, hogy az pénzt és figyelmet von el a palesztinoktól, egyszóval az erőforrásokért való küzdelemben vetélytársként tekintenek rájuk. Maga Arafat nyilatkozta, hogy Nyugat-Szahara kérdésében Marokkó mellett állnak. Az ezzel kapcsolatos iratokra a Magyar Nemzeti Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam rá.

Végeztem arra vonatkozó kutatásokat, hogy a Polisario milyen háttérrel rendelkezik, milyen akciókat hajtott végre és kik ellen, hogy megfelel-e a terrorszervezetekkel szemben támasztott követelményeknek. A kutatásaim során egyértelműen megállapítottam, hogy a Polisario front felszabadítási mozgalom, de vannak olyan szaharáviak, akiknek kétes kapcsolatai alakultak ki a csempészeten keresztül.

Ezen információk tükrében, illetve a történelmi és más különbségek okán sem lehet a palesztin és szaharávi ügyet azonosnak, de még hasonlónak sem tekinteni.

 

Mit gondolsz, a marokkói-algériai kényes egyensúly mennyiben járul hozzá ennek a konfliktusnak az elhúzódásához?

1963-ban volt egy marokkói-algériai homokháború, ennek megismétlődését mindkét fél el akarná kerülni.

Sivatagi táj, Forrás: Besenyő János

Kényes geopolitikai egyensúly van a két ország között, vetélkednek a régióban az elsőségért. Eddig azonban egyik sem tudta a tényleges vezető szerepet megszerezni. Algéria sokak szerint a Polisario-t használja politikai ütőkártyaként, mások szerint a vasércüket akarnák piacra juttatni egy atlanti-óceáni kijárat megszerzésével. Ennek némileg ellentmond, hogy a nyolcvanas években titkos tárgyalások folytak, ahol felvetődött egy olyan rendezési terv, amely szerint a területet felosztották volna és annak egy része Algériáé lett volna. Ezt azonban az akkori vezetés elutasította. Más elemzők szerint az algériaiak úgy gondolják, hogy mindenkinek jár a függetlenség és erkölcsi-ideológiai okokból támogatják ezt a függetlenségi harcot, nem igazán van hasznuk a dologból.

Vannak-e Nyugat-Szaharának olyan erőforrásai, amelyek miatt Marokkó nem enged a szorításából? Miért tartja értékesnek a területet?

Szerintem gazdaságilag nem egy jó befektetés ez a megszállás. Az 1975-től 1991-ig tartó háború óriási költségekkel járt, jelentős részét Szaúd-Arábia és más Öböl-államok, illetve amerikaiak állták. Talán manapság már pozitívabb a mérleg, hiszen a világ egyik legjobb halászati területe található itt, mellette a foszfát, rendkívül tiszta és nagy mennyiségű foszfátmező. Spanyolok is tudtak már az 1950-60-as években kőolajról, földgázról, vanádium és urán-lelőhelyekről. Míg akkoriban nehéz lett volna gazdaságosan kitermelni bizonyos nyersanyagokat, manapság már inkább nemzetközi jogi akadálya van a dolognak. Több olyan nemzetközi jogi szakvélemény is napvilágot látott ugyanis, amely szerint fejlesztést nem hajthat végre egyik fél sem, amíg a népszavazást meg nem tartották, és a terület sorsa el nem dőlt. A marokkóiak ezt kevéssé veszik figyelembe, az eladott marokkói halkészletek kétharmada a nyugat-szaharai vizekről származik.

Érdekes bevételi forrás még, hogy a sziklás partú Kanári-szigetekre viszik el a finom tengeri homokot Nyugat-Szahara partjairól hatalmas tartályhajókkal, és a spanyolok sokat fizetnek érte.

Szélerőműveket, naperőműveket is terveztek, pedig ezeket sem illene kiaknázni. Ugyanez érvényes a Marokkót Mauritániával összekötő útvonal kiépítésére, Marokkó mégis megépítette és használja, pedig erre is vonatkozn(án)ak a nemzetközi jogszabályok. Ezek ellenére az a véleményem, hogy nem elsősorban gazdasági okai voltak és vannak a megszállásnak. 1975-ben a monarchia fennmaradása volt a tét, a két komolyabb puccsot túlélt király a nyugat-szaharai közös ügy mögé igyekezett felsorakoztatni a különböző érdekcsoportokat.  Jól mutatja az ügy fontosságát, hogy a mai napig börtönbüntetés szabható ki arra Marokkóban, aki megkérdőjelezi, hogy Nyugat-Szahara az ország része.

A könyvedben olvastam, hogy az EU is kötött a halászatról szóló megállapodást Marokkóval, amelynek keretében a nyugat-szaharai vizeken halászhatott az EU-s flotta.

Igen, az EU-t is sokszor támadták különböző csoportok, mert Marokkóval kötött halászati megállapodást a nyugat-szaharai vizek kiaknázásáról. Az EU-nak sem lett volna joga odamenni halászni, hiszen a terület jövője nem dőlt el.

Laayoune kikötője, Forrás: EJAtlas

Szerinted önállóan életképes lenne-e ez az ország? Hiszen mintegy félmilliós a lakossága (akik közül sokan már külföldre távoztak) és területe nagyrészt terméketlen sivatag. Ha igen, milyen gazdasági alapokon?

Nem vagyok közgazdász, és erről komoly viták folynak szakmai körökben is. Személyes véleményem szerint ha lenne egy független állam, az a pár százezer fő, akinek itt az otthona, jobban élne, mint most a menekülttáborokban Algériában.

Itatás a sivatagban (Forrás: Besenyő János)

De ez egyelőre álom, mert Marokkó jelenleg nem kínál más lehetőséget, csak autonómiát, hiába írta alá az 1991-es szerződést.

Mi lehetett a konkrét kiváltó oka a POLISARIO bejelentésének, miszerint véget ért a harminc éve tartó tűzszünet, éppen most? 

Ez már régóta a levegőben van. Marokkó az évtizedek során fokozatosan, de egyre messzebbre ment minden kérdésben, ami a megszállt területek használatát, a népszavazás hátráltatását illeti. A szaharáviak időnként tiltakoztak, de folytatták a tárgyalásokat és egészen mostanáig együttműködtek a nemzetközi közösséggel. Mára azonban látható, hogy a szembenálló feleket nem kezeli egységesen a nemzetközi közösség. Marokkó nemzetközileg elismert ország, remek érdekérvényesítő képességgel, ezzel szemben a szaharáviak jó része menekülttáborban nyomorog, Tindouf-ban van a kormányuk, amelynek minimális az érdekérvényesítési képessége. A száműzetésben lévő kormányt korábban 84 ENSZ tagállam ismerte el, de közülük 44 vagy befagyasztotta kapcsolatait, vagy visszavonta az elismerést. Ennek ellenére a Szaharávi Arab Demokratikus Köztársaság tagja az Afrikai Uniónak és más regionális szervezeteknek is. Sajnosaz ENSZ sem áll a helyzet magaslatán. Ezt jól jelzi, hogy Horst Köhler, a konfliktus korábbi főtárgyalója egészségügyi okokból lemondott, és az azóta eltelt 18 hónapban az ENSZ nem volt képes kinevezni a helyére senkit. Talán ezért is tűnhet úgy, hogy a nyugat-szaharai kérdés nem olyan fontos a Világszervezetnek.  Korábban az USA is a végleges rendezés mellett ált ki. John Boltont (aki korábban Bakerrrel dolgozott és személyes tapasztalatokkal rendelkezik a régióról) bízta meg az amerikai elnök egy végleges megállapodás tető alá hozásával, de Bolton távozása után az amerikai kormányzatnak sem volt olyan fontos, hogy továbbra is nyomást gyakoroljanak a szembenálló felekre a rendezés érdekében. A MINURSO pedig nem csinál mást, mint fenntartja a status quo-t.

A most kirobbant konfliktus nem a semmiből került elő, hiszen 2016 óta a szaharáviak többször is tüntettek a Marokkót Mauritániával összekötő úton, amit hosszabb-rövidebb időre lezártak a forgalom elől.

A POLISARIO korábban is többször akadályozta a forgalmat a Marokkót Mauritániával összekötő úton (Forrás: REUTERS)

Mivel ez a tűzszüneti zónában van, elvileg senki nem tilthatja meg, hogy az ott élő őslakosok odamenjenek és tüntessenek. A tűzszüneti zónában azonban a szembenálló felek fegyveres erői nem tartózkodhatnak, illetve ott fejlesztéseket, egyéb tevékenységet nem folytathatnak. Ehhez képest Marokkó utat épített ki a régióban. Szóval ez a probléma nem új keletű, mint ahogy az ENSZ-határozatok, jelentések is bizonyítják. Eddig az ENSZ tárgyalásokkal megoldotta a helyzetet, de most a konfliktusban érintett marokkói fél úgy gondolta, hogy megoldja az ENSZ-békefenntartók helyett a problémát. A marokkóiak úgy nyilatkoztak, hogy a békefenntartók védelmében avatkoztak be fegyverrel a fegyvertelen tüntetők ellen, mivel azok fenyegették az ENSZ-erőket. Ezt azonban a Világszervezet hivatalosan is megcáfolta.  A marokkói katonák behatoltak a számukra tiltott zónába, fegyverrel űzték el a civil szaharávi tüntetőket, akiknek a Polisario közelben állomásozó fegyveresei a segítségére siettek. A helyzet rendkívül gyorsan eszkalálódott és a Polisario Front hivatalosan is bejelentette a tűzszüneti megállapodás felmondását. Azóta több marokkói katonai őrhely ellen is támadást hajtottak végre. A marokkóiak szerint nincs civil áldozat, de más információt nem közöltek. Az ENSZ is elismerte, hogy vannak szórványos lövöldözések, de áldozatokról ők sem számoltak be.

Egyébként milyenek az erőviszonyok a felek között? Milyen hatással lenne a régióra, Európára egy háború?

A falon megközelítőleg 120-140.000 marokkói katona állomásozik, velük szemben maximum 20.000 szaharávi gerilla áll. Érdekes adalék, hogy 1991-ben, a békekötés előtt a marokkóiak kitörtek a fal mögül, és a Polisario nehézfegyvereinek 90%-át megsemmisítették. Azóta ezt sikerült algériai támogatással pótolni, de a marokkói egységek létszáma, felszerelése jelentősen meghaladja a gerillákét. Katonailag a Polisario ezt a konfliktust nem nyerheti meg a marokkóiak számbeli fölénye miatt, de ha előbbiek gerillaháborút kezdenek, az évekig is elhúzódhat. Főleg, ha a szaharávi gerillák biztos menedékként használhatják az algériai területeken található menekülttáborokat. Ha azonban a marokkói hadsereg üldözőbe venné a gerillákat és átlépne a határon, abból egy igen komoly következményekkel járó konfliktus robbanhat ki.

Hadgyakorlat a sivatagban, forrás: Besenyő János

Ha megnézzük Észak-Afrikát, megállapíthatjuk, hogy Európa sem járna jól a konfliktus eszkalálódásával. Egyiptom belpolitikai kihívásokkal küzd, van egy etióp-egyiptomi vízvita, amelyből akár regionális háború is kialakulhat, illetve a Sínai-félszigeten folyamatosan megy a küzdelem a radikálisokkal. Egyiptom gazdaságilag is stagnál. Líbiában polgárháború dúl, a különböző terrorcsoportok szinte teljesen szabadon tevékenykednek. Tunézia pedig már rég nem az a biztonságos turistaparadicsom, amely egykor volt, szintén komoly kihívást jelent a különböző szélsőséges, terrorista csoportok féken tartása. Ha megfigyeljük, még mindig a Maghreb a legbiztonságosabb régió, de ha ez is berobbanna, annak beláthatatlan következményei lennének.

Hogyan reagált a könyved megjelenésére a magyar közönség, tervezed-e a nemzetközi megjelentetését? Hiszen hiánypótló műről van szó, amely levéltári iratokat is felhasznál a nyugat-szaharai konfliktus és a magyar-szaharávi kapcsolatok történetének megismertetéséhez!

Igen, nagyon szerencsés vagyok, hogy a könyv írása közben eltelt két-három évben hetente átlagosan három napot tölthettem a levéltárakban, és igazán alapos munkát végezhettem. Most már annyira belejöttem, hogy más kollégákkal is együttműködőm, akikkel a spanyol és orosz levéltárak anyagait vizsgáljuk annak érdekében, hogy minden oldalról körüljárhassuk a kérdést. Megkeresett egy egyetemi kiadó, aki felajánlotta a könyv angol, esetleg francia nyelven történő megjelentetését is.

A könyv borítója

Ami a magyar közvéleményt illeti, kevésbé ismerik ugyan a nyugat-szaharai kérdést, de a könyvem megjelenése óta egyre többen hívnak, keresnek és érdeklődnek a régió eseményeivel kapcsolatban. Arra is nagyon büszke vagyok, hogy a könyvem szakmai lektora, a hazai afrikanista közösség egyik elismert tekintélye, Búr Gábor afrikanista egyetemi docens külön hangsúlyozta, hogy tetszik neki: nem álltam a konfliktusban érintett felek egyikének oldalára sem, hanem a tényekre szorítkozom, és hagyom, hogy az olvasó maga alakítsa ki álláspontját a kérdésben.

A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük