You are here: Home » countrystudies » Hogyan lett Mobutu a világ egyik leggazdagabb embere?

Hogyan lett Mobutu a világ egyik leggazdagabb embere?

Egy rövid történet Afrika egyik legszegényebb országából

1.rész: Mobutu útja a hatalomig

„A politika túl komoly dolog ahhoz, hogy a politikusokra lehetne hagyni.”

Charles de Gaulle

Kongó függetlenné válása és Mobutu hatalomra kerülése

Valamikor a 19. század végén, az Afrikáért folyó verseny időszakában II. Lipót belga király saját személyes birtokává tette Kongót, a mai néven Kongói Demokratikus Köztársaságként emlegetett országot. Akkor a belgák egy olyan rezsimet hoztak itt létre, amelynek „fejlődéséhez” a brutalitás és a korrupció szolgált öntőmintául. A gyarmatosítás során tapasztalt emberi barbárság nem ismert határokat és ez adta a sajátos ihletet Joseph Conrad 1902-es Heart of Darkness (A sötétség mélyén) című regényének is. Az ásványkincsekben (például cink, réz, kobalt, arany, gyémánt) rendkívül gazdag országban embertelen munkakörülmények között százezreket dolgoztattak halálra, milliókat csonkítottak meg, és a túlélők többsége is leírhatatlan szegénységben tengődött.

Akkori nevén Kongó azonban 1930-ra egy klasszikus, árucikkekben dúskáló kereskedelmi állomássá vált, amelynek területe nagyobb volt, mint Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Királyság területe összesen. 1960-ban lázas sebességre kapcsolt a gyarmati felszabadítási mozgalom, tizenhét afrikai ország nyerte el a függetlenségét. 1960 nyarán Kongó is függetlenné vált, és az ország szép jövő elé nézett. A májusi választásokon a nacionalisták elsöprő győzelmet arattak és az MNC (Mouvement National Congolais) lett a legerősebb párt. Patrice Lumumba lett a miniszterelnök, Joseph Kaszavubu pedig az államfő. A hadsereg vezérkari főnökévé pedig Joseph Mobutut nevezték ki. Az újonnan megválasztott politikusok minden függetlenné vált országban igyekeztek békés átmenetet megvalósítani. Kongóban ezzel szemben teljes káosz tört ki, az ország pillanatok alatt darabokra szakadt. Viharos időszak volt ez a javából, a szép jövő pedig nagyon hamar szertefoszlott, melynek egyértelmű okai voltak.

Lumumba, a korábban a gyarmati elnyomás ellen agitáló értelmiségi, mellesleg az MNC megalapítója, egy olyan zűrzavaros és forrongó időszakban lépett színre, amikor megannyi párt tűnt fel a politikai palettán. Ekkor ismerte meg Mobutut is. Mobutu Sese Seko Kuku Ngbendu Wa Za Banga (jelentése: A teljhatalmú harcos, aki csak hódít és hódít, tűzvészt hagyva maga után, amerre csak jár), egy szobalány és egy szakács törvénytelen gyermeke volt. Jó eszű, de nehezen fegyelmezhető fiú. Tizenéves korában Belgium gyarmati paramilitáris rendfenntartó erőihez, a fehér tisztek által irányított Force Publique-hez szegődött. Mobutu először gépíró lett, később pedig riporter. 1956-ban otthagyta a hadsereget, és kizárólag az újságírással szeretett volna foglalkozni. Mobutut 1960 elején egyetemi ösztöndíjjal Brüsszelbe küldték egy olyan időszakban, amikor még csak 16 afrikai származású kongói polgár szerzett egyetemi diplomát. Lumumba megkérte Mobutut, hogy vezesse az MNC brüsszeli irodáját akkor, amikor az már a belgák besúgó ügynökeként is tevékenykedett. Ebben az időszakban amerikai vezető politikusok hamar felfigyeltek Mobutu intelligenciájára és a benne rejlő nagy „potenciálra”.

Ezzel szemben az amerikaiak, a belgák és a multinacionális vállalatok hamar lemondtak Lumumbáról, tartva attól, hogy majd megcsapolja a profitjukat. Eisenhower pedig azt gondolta az új miniszterelnökről, hogy „ez egy Castro, vagy még annál is rosszabb”. Kifejezetten rossz szemmel nézték a kommunizmus iránti feltételezett szimpátiáját és merényletet kezdtek szervezni ellene. 1960 nyarán Mobutu katonái letartóztatták Lumumbát, majd novemberben a vezérkari főnök tudtával és beleegyezésével megölték. Államcsíny volt ez a szó klasszikus értelmében, de egyelőre Mobutu még nem akarta átvenni a katonai teljhatalmat. Az 1965-ös évben végképp szertefoszlott minden remény, hogy Kongóban létrejön valamiféle alkotmányos vagy demokratikus kormányzat. A hadsereg akcióba lépett, lecserélte a politikai vezetőket, Mobutu pedig az államfői székbe került. Ez volt Afrika első katonai hatalomátvétele. Mobutu gyorsan megszilárdította a hatalmát, és rendeletekkel kormányzott.

Zairizáció

Kezdetben rendkívül népszerű volt, mert ügyesen játszott rá a politikusokkal szembeni össznépi elégedetlenségre, és bőven használta a nemzeti lobogókat és szimbólumokat. Hívei szerint ő volt „a nemzet megtestesítője”. Ügyes szónoknak és a populizmus bajnokának bizonyult, aki az ellenállás és az ellenzékiség minden formáját kíméletlenül eltaposta. Az ország nevét Zaire-re változtatták. A fővárost, Leopoldville-t, átnevezték Kinshasává. A nyugatiak helyett a „régi nemzeti elnevezéseket” kényszerítették rá mindenre. A zairei emberektől megkövetelték, hogy „polgártársnak” szólítsák egymást. A nyugati zene nagy részét betiltották. A férfiaknak az európai fazonú öltöny helyett a Mao-zubbony helyi változatát kellett viselniük, nyakkendő nélkül, mert ez volt a rezsim uralkodó divatirányzata. Mobutu mindig leopárdbőr sapkában járkált, kezében ébenfa sétapálcával, melynek felső végébe egy sasfigurát faragtak. (Egy kitalált történet szerint Mobutu még fiatal fiúként találkozott egy leopárddal. Fogott egy lándzsát és megölte az állatot, ezután pedig magára terítette a ragadozó lenyúzott bőrét, s ettől kezdve a jellegzetes sapkája mellett ez is a talizmánja lett.)

Mobutu hírhedt leopárdmintás kalapjában

Mobutu hírhedt leopárdmintás kalapjában

Az önállósodás gazdasági következménye a két évvel később beindított „zairizáció” volt, melynek keretében elrendelték, hogy a külföldi tulajdonban lévő vállalkozásokat át kell adni zairei „polgártársaknak”, vagyis a Mobutu-klikk tagjainak. A portugál vendéglősök, görög boltosok, pakisztáni tévészerelők és belga kávétermesztők egyik napról a másikra elvesztettek mindent, amit egy élet munkájával létrehoztak. Olyan abszurd állapotok alakultak ki, amelyben üzleti tapasztalattal nem rendelkező tábornokok kezdtek halastavakat működtetni, diplomaták pedig üdítőital-palackozókat. A fakitermelés és feldolgozás egészét a politikailag „közeli” cimborák kapták meg. Eleinte a rezsim nagyjából háromszáz közeli híve és támogatója volt mindennek a haszonélvezője. Ők voltaképpen új kasztot alkottak, és a Grosses Légumes (Dagadt Zöldségek) gúnynevet kapták. Zaire szinte egyik napról a másikra a nyugati luxuscikkek, például a Mercedesek és a Rolex karórák legnagyobb afrikai importőrévé vált.

A klientúra mellett Mobutu személyesen is részt vett a „zairizálás” fedőnevű vagyonrablásban, amelynek eredményeképpen mindenféle előzmény nélkül az ország harmadik leggazdagabb magánvállalkozója lett. A Cultures et Élevages du Zaїre (CELZA) mezőgazdasági cégbirodalmat szerezte meg, amely 22 ültetvényen 25 ezer embert foglalkoztatott. Zaire-ban ez a cég kulcsfontosságú volt, ugyanis ez állította elő a fontos exportcikknek számító kaucsuk 26, a kakaó 23 és a pálmaolaj 13 százalékát, valamint jelentős mennyiségű marhahúst, teát és kávét is. Mobutu egy csapásra gazdag farmerré lett.

S amíg a réz, a kobalt, a gyémánt és a cink, amelyekből Zaire nagy készletekkel rendelkezett, világpiaci ára magas volt, az államfő és cimborái úgy látták, minden a legnagyobb rendben megy. Privát charterjáratok jártak Európába kobaltot és gyémántot eladni, és az így szerzett bevétel egyenesen Mobutu bankszámláján landolt. Mobutu és cimborái gondolkodás nélkül lefölözték az állami pénzeket, és ez annyira jól ment nekik, hogy más afrikai vezetők is igyekeztek utánozni őket.

A Nyugat szerepe és felelőssége

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy hogyan lehetett egy ennyire kleptokrata rendszert kialakítani a Nyugat szeme láttára. A válasz a The Congo Cables (Kongói Táviratok) című könyvből derül ki egyértelműen. Az USA mindvégig cinkosa volt Mobutunak, és szemet hunyt az emberiség ellen elkövetett bűnei és korrupciós üzelmei fölött, miután megteremtette a kommunizmus terjedése elleni védőbástyaként funkcionáló rezsimjét. Uralkodásának első napjától megengedte, hogy a kilenc afrikai állammal határos óriási országa a Nyugat által támogatott antikommunista gerillamozgalmak gyülekezőhelye és támaszpontja legyen. Ez diplomáciai és üzleti szempontból is sikeresnek lépésnek bizonyult.

Sőt, Mobutu minden más afrikai vezetőnél szívélyesebb kapcsolatot ápolt az amerikai elnökökkel. A Fehér Házban először 1963-ban tehette tiszteletét. Ekkor Kennedy elnök hízelgően így nyilatkozott: „Ha ön, tábornok úr, nem lett volna ott a helyén, akkor ott minden összeomlik, és a kommunisták átvették volna a hatalmat.” Erre Mobutu a tőle telhető legmélyebb álszerénységgel így válaszolt: „Én mindent megteszek, amit csak tudok.”

Mobutu látogatása Kennedynél

Mobutu látogatása Kennedynél

Kennedy egy DC-3-as amerikai katonai repülőgépet ajándékozott Mobutunak és ekkor még csak nem is sejthette, hogy a vendégének a repülőgépek terén ennél jóval komolyabb ambíciói vannak. (Lásd a 2. részt)

Később Richard Nixon is elismeréssel szólt Mobutu „gazdasági szakértelméről”: „Ön egy fiatal nemzet fiatal képviselője. Mi sok mindent tanulhattunk önöktől.” Jimmy Carter idején Mobutu kapta az Afrikának szánt összes anyagi támogatás majdnem felét. Ronald Reagan is rendkívül jó véleménnyel volt a tábornokról. Szerinte Mobutu „a józan észnek és a jóindulatnak a hangján szólal meg.” Az amerikaiak mindvégig pontos, naprakész információkat kaptak arról, milyen mértékű odaát Kongóban a korrupció, sőt arról is, hogy milyen méreteket ölt a saját zsebre dolgozás a politikai vezetők részéről. De ezzel szemben ott volt a mindezeknél sokkal fontosabb antikommunista támogatás és a nyugati nyersanyag-kitermelő cégek esetében a kongói állam részéről megnyilvánuló kedvezményes bánásmód. Mobutu diktatúrája idővel egyre brutálisabbá vált, de a Nyugat ezt nem ítélte el. Washington mindig is információkkal és logisztikával segítette Mobutut, mégpedig azért, hogy szembe tudjon szállni az uralmát fenyegető erőkkel.

Mobutut nemcsak az USA, hanem más nyugati hatalmak is támogatták. Országában teljhatalma volt, s ennek az országnak a kincseiből annyit lophatott el, amennyit csak akart. A rendszer ebből vezető európai diplomatákat és politikusokat fizetett le, és például a francia államelnök felesége Mobututól kapott gyémántokat viselt a nyilvános alkalmakon.

A “mobutizmus” népszerűsítése

1967-ben létrehozta a Népi Forradalmi Mozgalom (Mouvement Populaire de la Révolution – MPR) nevű szervezetet, ugyanis szüksége volt országában egy ideológiára és politikájának megalapozására. A szervezet feladata gyakorlatilag a „mobutizmus” népszerűsítése volt. A küldetése egyszerű volt: a vezér dicsőítése az olyan végtelenül egyszerű üzenetekkel mint a „gyakorlati forradalom” és a „sem bal, sem jobb, sem centrum”. Kongóban az MPR volt az egyetlen párt és ebbe kötelező volt belépni.

A látszólagos stabilitás ellenére Zairéban 1965 és 1990 között nem kevesebb mint 51 kormány váltotta egymást, évente átlagosan kettő. Mobutu mindenféle pletykákat terjesztett a miniszterekről és üzletemberekről a kollégáiknak, olyan légkört teremtve ezzel, amelyben mindenki gyanakodott mindenkire. Mobutu büntette és jutalmazta is ugyanazokat az embereket, és a terror és a reményekkel való kecsegtetés keverékével tartotta pórázon és állandó készenlétben a politikai osztályt. Egy kiszámíthatatlan rendszert működtetett és a korrupciót az ún. leszivárogtatás módszerével tartotta fenn. Mindent a legmagasabb szinten hagytak jóvá teljesen leplezetlenül. Egyszer Mobutu egy tévéinterjúban így buzdította a támogatóit: „Nyomuljatok, és lopjatok csak, amíg nem loptok túl sokat!” A gyerekek az iskolában minden reggel róla énekeltek, az ő képe ragyogott a képernyőkön, a falragaszokon, sőt még zarándoklatokat is szerveztek ifjúkorának főbb helyszíneire. Olyan nevek ragadtak rá, mint „A Vezető”, „A Nemzet Atyja”, „A Kormányos”, „A Próféta”, „A Mi Tisztánlátó Vezérünk”.

A kiszámíthatatlansághoz és a brutalitáshoz viszonylagos gazdasági fellendülés is társult. Mobutu 32 éves uralmának első évtizede ugyanis még keltett némi reményt. Az embereknek pénz volt a zsebükben; elterjedt a televízió, késő estig nyitva tartottak a kocsmák; vízerőművek épültek. 1967 végén a CIA ezt jelentette: „Kongó jövője most fényesebben ragyog, mint a függetlenség óra bármikor.” Az 1970-es évek végére azonban a reálbérek értéke az ország felszabadulásakor mért szintjének az egytizedére esett vissza. Az iskolákat, a kórházakat és más közszolgálati intézményeket már csak a kenőpénz működtette. Az egészségügy összeomlott és rég eltűnt betegségek ütötték fel a fejüket. Általánossá váltak a sztrájkok és tiltakozások. Az abszurd jelenségek egy része az emberi kapzsiság és a korrupció kategóriájába tartozott, más részük pedig az elképesztő gazdaságirányítási baklövéseknek volt az eredménye.

Ekkoriban vált Mobutu a hidegháború korában szorgoskodó és hasonló jellemvonásokkal megáldott kleptokraták legeredményesebbikévé. Mobutu személy szerint legalább 25 millió dollárt kapott a CIA-tól. Az 1990-es évekre ennek a rezsimnek nyújtott amerikai támogatás összértéke elérte a 2 milliárd dollárt, amelynek nagy része Mobutu zsebében kötött ki. S az IMF és a nyugati bankok még több pénzt öntöttek az országba.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!  2.rész: Mobutu és klientúrája mérhetetlen gazdagságra tesz szert (hamarosan)

közgazdász, egyetemi oktató és az Ethiopian Civil Service University vendégoktatója

1 Comment

  1. Hiánypótló tanulmány, érdekes stílusban !

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.