You are here: Home » countrystudies » Dzsibuti stratégiai fekvése: áldás vagy átok?

Dzsibuti stratégiai fekvése: áldás vagy átok?

Hol is van pontosan?

Dzsibuti negyed Magyarországnyi alapterületű és egymilliós lakosságszámú ország Afrika szarván. A Vörös-tenger és az Ádeni-öböl találkozásánál fekvő dzsibuti kikötők stratégiai fekvésének köszönhetően az országban megfordul a világ energiakészletének és kereskedelmi forgalmának jelentős része (Lilley, 2018).Biztonságpolitikai szempontból is stratégiai Dzsibuti lokációja, így területén számtalan ország bérel katonai bázist.

Dzsibuti földrajzi elhelyezkedése (Forrás: bbc.com)

Az afrikablogon többször szóltunk már a nyersanyagokból származó bevételek negatív hatásairól. Ha egy országban az exportbevételek és/vagy a kormányzati bevételek jelentős része nyersanyag(ok)ból származik, akkor általában nehezebb elérni, hogy a többi exportszektor is fejlődni tudjon. Ennek oka, hogy a beáramló tőke hatására a hazai árfolyam felértékelődik, és ez versenyképtelenné teszi az exportot. Így a nyersanyagban gazdag országoknak különösen oda kell figyelniük arra, hogy az árfolyam felértékelődését megelőzzék, és a nem nyersanyag-alapú exportszektorokat (ipari, mezőgazdasági termelés) támogassák. Az állam kezében összpontosuló hatalmas bevételek pedig korrupciós problémákat okozhatnak.

Dzsibuti kapcsán megfigyelték, hogy az ország stratégiai fekvéséből származó bevételek hasonló szerepet játszanak, mint a nyersanyagokban gazdag országokban az exportált nyersanyagok (Brass, 2008). Azaz rendkívüli módon megnehezítik az exportszektorok fejlődését és alkalmat adnak a járadékvadászatra[1].

Dzsibuti bevételi forrásai

De mekkora bevételekről is beszélünk Dzsibuti esetében és honnan származnak pontosan ezek az összegek?

Az ország főbb bevételi forrásai között –a stratégiai lokációnak köszönhetően – előkelő helyen szerepelnek a szárazföldi Etiópiából a dzsibuti kikötőkbe és vissza tartó export- és importtermékek után fizetett vámok (amelyből becslések szerint évi mintegy egymilliárd dollár bevételre tesz szert – összehasonlításképp: Dzsibuti GDP-je folyó áron 2018-ban 1,97 milliárd USD ). Habár Szudánban, Szomáliföldön és Eritreában is vannak kikötők, Dzsibuti fejlett infrastruktúrája, politikai stabilitása és befektetőbarát környezete egyértelműen a legvonzóbb régiós kikötővé tette az országot. Dzsibutinak gyakorlatilag monopóliuma van a tengeri kijárattal nem rendelkező Etiópiából kifelé és az oda tartó kereskedelmi termékekre[1](ADBG,2019).

Dzsibuti kikötő (Forrás: Jerzy Nowak, vesseltracker.com)

Dzsibutinak biztonságpolitikai szempontból is stratégiai a lokációja,  ezért területén számos ország bérel katonai bázist. Az amerikai[2], kínai, francia, japán, olasz és szaúd-arábiai katonai táborok és létesítmények által fizetett díjak a kormányzati bevételek jelentős részét teszik ki (WBG, 2018).

 

2017. augustus 1.: Kínai katonai ceremónia a dzsibuti kínai katonai bázis megnyitása alkalmából
Forrás: AFP PHOTO / STR / China OUT (voanews.com)

Dzsibuti gazdaságának perspektívái

Az utóbbi években jelentős gazdasági növekedés következett be az országban a katonai bázisokból és a kikötőkből származó bevételek növekedésére alapozva: 2014 és 2016 között A GDP növekedése elérte az évi átlag 9,1%-ot. A növekedés azonban nem éreztette pozitív hatását az állampolgárok életében: az ország lakosságának 20,8%-a mélyszegénységben él, a munkanélküliség 39%-os.  Miért nem javítja a gazdasági növekedés az ország lakosságának életszínvonalát?

Ha a növekedés forrását vizsgáljuk, akkor világossá válik, hogy alapja a tőke-felhalmozás és a munkaerő hozzájárulása a növekedéshez minimális. Ez az oka annak, hogy a növekedés nem inkluzív (azaz nem csorog le a szegényebbekhez). Ráadásul a növekedés valószínűleg nem is fenntartható: az etióp-eritreai békekötés következtében nagy mértékben visszaeshet a dzsibuti kikötők forgalma.

Ahhoz, hogy a gazdasági fejlődés hosszú távon is felívelőben maradjon, változatosabbá kellene tenni az ország gazdaságát, így több munkalehetőséget is teremthetne a kormány. Jelenleg ugyanis igen korlátozott az elérhető munkahelyek száma. A fejlett országokban a munkaerőt felszívó feldolgozóipar gyakorlatilag hiányzik: Dzsibuti exportszektora meglehetősen koncentrált, és ez a koncentráció fokozódott 2005 és 2016 között. Míg 2005-ben még az öt fő exporttermék tette ki az export-portfólió 92%-át, 2016-ra már csak két jelentősebb exporttermék (cinkforgács, vas-oxid és hidroxid) maradt, amelyek a teljes export termékpaletta 98,7%-át(!) fedik le (WITS). Az exporttermékek előállításához kapcsolódó munkahelyek száma minimális. A munkalehetőségek a piacvezető logisztikai szektorban és kikötőkben is egyre korlátozottabbak a szakképzetlen munkaerő számára az automatizálás terjedése miatt. Márpedig a szakképzettség ritka kincs: felmérések szerint a munkaképes korú (15-64 év) lakosság közel fele sohasem járt iskolába és a gyermekek harmada alultáplált (WBG, 2019).

A kormány nem változtat

Amennyiben a vezetésnek célja, hogy a gazdasági növekedés fenntartható és inkluzív legyen, a lakosság képzettségére és a gazdasági tevékenységek diverzifikációjára kellene hangsúlyt fektetni.

Ismail Omar Guelleh negyedik ciklusát kezdhette meg 2016-ban, miután a szavazatok 87%-át szerezte meg a választásokon (megfigyelők szerint a választásokat politikai nyomásgyakorlás és az alapvető jogok figyelmen kívül hagyása jellemezte) (Forrás: bbc.com)

 

 

 

Az országot 1999 óta uralma alatt tartó Ismail Omar Guelleh elnöknek és a dzsibuti elitnek azonban úgy tűnik,ez nem célja: erre utal, hogy tudatosan csak olyan szektorokban eszközölnek befektetéseket, amelyek közvetlenül az állam számára generálnak bevételt, és elhanyagolják az oktatási rendszer fejlesztését.

Dzsibuti példája tehát jól mutatja, hogy az ország stratégiai fekvése is válhat a gazdasági fejlődés gátjává. A vezetők ugyanis csak azon iparágakban támogatják a befektetéseket, amelyek közvetlenül az államnak befolyó járadékokhoz kapcsolódnak.

A blogbejegyzés Barczikay Tamás (tudományos segédmunkatárs, Társadalomtudományi Kutatóközpont, MTA Kiváló Kutatóhely, Politikatudományi Intézet)  és Biedermann Zsuzsánna közös munkája.

[1]Ez most változóban az etióp-eritreai békekötés miatt, amely Etiópia számára a kikötő-bérleti lehetőségek diverzifikációjához vezethet. Etiópia ugyanis a feszült etióp-eritreai viszony miatt nem használhatta Eritrea kikötőit.

[2]A Lemonier katonai bázis használatáért az USA évi 63 millió dollárt fizet.

[1]A járadék fogalma már Adam Smithnél is megjelenik, az ő értelmezésében járadék a föld birtoklásából eredő jövedelem. „A földjáradék, mint a földbirtok használatáért fizetett ár, a dolog természeténél fogva mindig az a legmagasabb ár, amelyet a bérlő a föld adottságainak a figyelembevételével még meg tud fizetni” (Smith, 1992, 155). Vizsgálódásunk szempontjából a földjáradék kérdése azért fontos, mert a munkabérrel vagy a tőkekamattal ellentétben „a földjáradék megszolgálatlan jövedelem” (Sós, 1923, 87). David Ricardo Smithhez hasonlóan értelmezte a járadékot, ő azonban kiemelte, hogy a földjáradék a föld különböző termőképességéből következik. „Mihelyt a társadalom haladásával másodrendű termőföldet is művelés alá vesznek, az elsőrendű földön nyomban földjáradék keletkezik, s ennek nagysága a két föld minőségének különbözőségétől függ” (Ricardo, 1991, 39). A korai értelmezéstől eltérően napjainkban általánosan járadéknak nevezzük a jövedelemnek azt a részét, amellyel a tulajdonos többet kap, mint ami a tényező más felhasználási lehetőségeivel járna (Tollison, 1982). Ez az értelmezés természetesen már nem kizárólag a földbirtokból származó jövedelemre korlátozódik. Tollison (1982) felhívta a figyelmet arra, hogy járadék kialakulhat természetesen és mesterségesen is, és ez alapjaiban kihat a piacok működésére. Járadékvadászatnak kizárólag azt a folyamatot nevezzük, ha mesterségesen, például állami intézkedéssel hoznak létre járadékot (keletkezhet természetesen is, a keresleti-kínálati viszonyok átalakulásakor, de ilyenkor csak átmenetileg létezik), és a járadékért induló versenyben a társadalmi szempontból elvész, kárba megy mindaz az erőforrás, amit a járadékvadászok arra költenek, hogy megszerezzék a járadékot. A járadékszerzés vagy járadékvadászat elmélete azt kutatja, hogy az egyes szereplők a mesterségesen létrehozott járadékok megszerzése érdekében befektetett erőforrásai milyen módon vezetnek a társadalom erőforrásainak pazarlásához, hiszen a mesterségesen generált járadék torzítja a piacot. (Forrás: Biedermann Zsuzsánna – Orosz Ágnes (2017): Járadékvadászat szubszaharai Afrikában: Burundi esete. In: Biedermann Zsuzsánna – Kiss Judit (szerk.): Szubszaharai Afrika gazdasága a 21.Században, Akadémiai Kiadó, Budapest, elérhető online: mersz.hu)

Források

ADBG (2019): African Economic Outlook 2019. African Development Bank Group, Djibouti: Toussaint Houeninvo

Brass, Jennifer N. (2008): Djibouti’s Unusual Resource Curse. Journal of Modern African Studies, 46(4): 523-545.

Lilley, Kelsey (2018): Why Djibouti is the loser of the Horn of Africa’s new peace? Atlantic Council Africa Center. Hozzáférés: 2019. október 26. https://www.atlanticcouncil.org/blogs/africasource/why-djibouti-is-the-loser-of-the-horn-of-africa-s-new-peace/

The World Bank: Data- Djibouti GDP (current USD) in 2018. Hozzáférés: 2019. október 29. https://data.worldbank.org/country/djibouti

WBG (2018): EconomicTransformation in Djibouti. Systematic Country Diagnostic. Report No: 134321-DJ. World Bank Group.

WITS: World Bank World Integrated Trade Solution

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.