Pásztor Szabolcs olyan egyetemi oktató, aki már közel tízszer járt a szubszaharai térségben, és az egyik hosszabb útja során igazi kalandokra vágyva elbuszozott Kenya fővárosából, Nairobiból, az ugandai fővárosba, Kampalába. Az út közel 700 km és nagyjából 15 óráig tartott.
Tudvalevő, hogy Nairobiban több lehetőség is kínálkozik arra, ha a szomszédos ország fővárosába, Kampalába szeretnénk eljutni autóbusszal. Az általam választott Easy Coach Ltd. például naponta kétszer, reggel és este 7 órakor indít járatot. Az autóbusz-pályaudvar és egyben a cég központja Nairobi belvárosában, a Haileselassie Avenue-n található a Railways Godown épületénél. A menetjegyek interneten keresztül M-PESA-val vásárolhatók meg és 2 300 kenyai schillingbe (nagyjából 6 500 forintba) kerülnek egy útra. A kapott kódot az indulás előtt nagyjából 30 perccel lehetett nyomtatott jegyre beváltani. A buszra többszöri ellenőrzés után lehetett felszállni és indulhatott is a felejthetetlen utazás.
Indulásra készen
Felszállás előtt figyelmeztettek, hogy legyünk óvatosak az útitársainkkal és lehetőség szerint senkitől ne fogadjunk el semmilyen ételt és innivalót, továbbá ügyeljünk a tisztaságra. Az autóbuszban egy európai számára talán meglepő felirat kérdezte minduntalan: Are you happy?Ez Afrika volt a javából. Az induláskor a sofőr azonnal bekapcsolta a rádiót, amelyen keresztűl több, mint 15 órán át hangos afrikai zene szólt. Ez azonban engem legkevésbé sem zavart, hiszen ez csak tovább fokozta az út afrikai jellegét. Sőt, az utunk során a kellemes zötykölődés is adott volt, hiszen aki már járt Kenyában, az tudhatja, hogy meglehetősen sok a fekvőrendőr, a speedbump, ahogyan azt arrafelé hívják. Egy jó könyv társaságában pedig igazán érdekesnek tűnt ez az utazás.
Leghátul egyetlen európaiként a buszon
Ez előttünk álló út, ahogyan azt említettem, nagyjából 700 km volt és Nairobit elhagyva a Nakuru – Kericho – Kisumu – Busia útvonalon haladtunk időnként 10-15 perces pihenőkre megállva. Szombatról lévén szó (2018. október 20.), kicsit erősebb volt a forgalom, de gyönyörű tájakon vitt az utunk.
Az Elmenteita-tó mellett vitt az utunk
Az utazás során szinte folyamatosan azt éreztem, hogy egyetemi előadásokon ülök, ugyanis az útitársaim annyi információt (gazdaság, politika, társadalom, fejlesztési segélyezés, oktatás és ezek összekapcsolódása) zúdítottak rám, hogy valójában talán több szemeszternyi anyagot is végighallgattam. Sokszor azon tűnődtem, hogy hány könyv elolvasásával és mennyi könyvtárban töltött idő elmúltával jutottam volna ennyi hasznos információhoz. Apropó könyv. Igazából ezt nem is kellett volna a táskámba betennem, mert az út során mindvégig rendkívül sok élmény ért. Még akkor is, ha néha beleolvastam, mindig volt valami, ami elterelte a figyelmemet. Errefelé azért máshogyan értelmezik például a közlekedésbiztonsági előírásokat, és sokszor lehetett látni a tetején megpakolt autóbuszokat.
A kihasználtság mondhatni maximális
Az út mellett szinte mindenhol mezőgazdasági termékeket (almát, hagymát, görögdinnyét, gyömbért, káposztát, burgonyát, földimogyorót, banánt) árultak és az útitársaim sokszor vásároltak is ezekből, de a legnagyobb kedvenc a mahindi choma volt. Ez valójában grillezett kukorica, amelyet én is megkóstoltam.
Egy kiló banán nagyjából 180 forintba kerül
Az első megállónk Nakuruban volt, ahol néhányan le- és felszálltak, illetve csomagot adtak fel. Kenyában gyakori, hogy az autóbusz-társaságok meghatározott díjak fejében kisebb-nagyobb csomagokat szállítanak a megadott pályaudvarokon várakozó címzetteknek. A rendszer olcsó és tökéletesen működik.
Megérkeztünk Nakuruba
Nakuruból tovább folytattuk az utunkat, és Kericho és Kisumu térségében számtalan rizsföldet és teaültetvényt láthattunk. Érdekes volt látni, hogy a teaültetvények mellett párhuzamos sorokban épített házakban laknak az ültetvényeken dolgozók.
Az utazásunk napján, 2018. október 20-án Kenyában nemzeti ünnep volt, ekkor ünnepelték az ún. Mashujaa Day-t, a National Heroes’ Day-t. Ekkor rendszerint a nemzeti hősökről emlékeznek meg az országban. A rádióból meghallgathattuk a kenyai elnök, Uhuru Kenyatta ünnepi beszédét, amelynek egyik fontos eleme felhívta a kenyaiak figyelmét a gyorshajtás és a túlzsúfolt matatuk miatti balesetekre. Azt az üzenetet fogalmazta meg a honfitársai felé, hogy legyenek tudatosabbak és kérjék meg például a matatuk vezetőit, hogy lassabban vezessenek! Az útitársaim azonban hamar felhívták a figyelmemet, hogy valószínűleg ennek érdemi hozadéka a közeljövőben nem feltétlenül lesz. Ez is tipikus Afrika.
Teaültetvények és az azokon dolgozók házai Kericho és Kisumu térségébenUtunk közben áthaladtunk az Egyenlítő képzeletbeli vonalán is, amelyet az út mellett tábla jelölt, majd nem sokkal később megérkeztünk Kisumuba.
Valahol Kisumu határában
A rövid megállónk után tovább indultunk és megérkeztünk Busiaba. Ez már a kenyai–ugandai határ volt, és át kell szállnunk egy másik autóbuszba. Sokak – és én is közéjük tartozom – legnagyobb meglepetésére a fedélzeten volt wifi, amely egészen Kampaláig tökéletesen működött. A határon le kellett szállnunk és egy kisebb épületben történt az útlevélvizsgálat. Itt elkérték a nemzetközi oltási könyvet és ellenőrizték a vízumokat is. (Az ugandai vízumot egyébként 50 amerikai dollár ellenében a határátlépéskor meg lehet venni). Már a sorban álláskor odajöttek hozzánk a pénzváltók és ugandai schillinget kínáltak nekünk. Ők ma már hivatalosan végzik a tevékenységüket és a határ ugandai oldalán szabadon mozoghatnak. A határon fényképezni nem volt szabad, ugyanis ha azt észreveszik, akkor általában elzárással fenyegetve pénzt csikarnak ki az utazókból. Ennek ellenére sikerült néhány képet készítenem.
Busiánál a határátkelésre várva
Ugandában elsőként a vidéki települések fejlettsége, vagyis fejletlensége tűnt fel, amely jelentősen elmaradt a kenyaitól. Különösen az volt érdekes, hogy amíg az utasok többnyire az okostelefonjukat – ugyanis az autóbuszon mindenkinek volt ilyen – nyomkodták, addig tőlünk néhány méterre elképesztő szegénységben éltek/élnek emberek. Órákkal később elértük a Nílus folyót és átkelhettünk az éppen három napja átadott 525 méter hosszú „Source of the Nile Bridge” nevű új hídon. Ez jelenleg Afrika ötödik leghosszabb hídja.
Átkelés a nemrégiben átadott Source of the Nile Bridge hídon
Ekkor mindenki felugrott és a telefonját az ablakon kitartva videózta az átkelést és fényképeket is készített. Többen még családtagjaikkal is megosztották az új hídon való átkelés élményét, hiszen ez Afrika, ahol a családi és a baráti kapcsolatok szorosak és az élmények átadása szinte kötelező. Tovább utaztunk és végül 15 és fél órás utazás után, nagyjából 22.30 körül megérkeztünk a kampalai autóbusz-állomásra. Itt az egyik akkor megismert útitársam barátja, Innocent várt a motorjával, aki a segítségért semmit sem várva elvitt a szállásomra. Hát igen, ez is Afrika! Azt, hogy hogy éreztem magam Ugandában és hogy milyen volt Kampala, majd legközelebb mesélem el.
Nagyon élménydús utazást ismerhettünk meg.
Köszönöm.
Szívesen részt vennék én is hasonlón.