Afrikai tavasz? – kiegészítő gondolatok

Nagy érdeklődéssel olvastam Biedermann Zsuzsa blogbejegyzését, amikor a burundi események kapcsán felveti a kérdést, a 2011-es arab tavasz mintájára nem egyfajta ,,afrikai tavasz” van-e kibontakozóban a kontinensen. Anélkül, hogy részletesen belemennénk magának az arab tavasznak a kérdéskörébe – amelynek kapcsán e sorok szerzője 2011 őszén Besenyő Jánossal közös írásában meglehetősen pesszimista, azóta jobbára beigazolódott forgatókönyvet vizionált –, megállapítható, hogy a szubszaharai Afrika valóban komoly kihívásokkal küzd, amelyek nagyban hasonlítanak az arab tavaszt kiváltó eseményekhez. És ebben valószínűleg kisebb szerepet játszik a már régóta regnáló vezetők ragaszkodása a hatalomhoz – sokkal problémásabb a fiatalok munkába állásának és életszínvonalának kérdése. Ahogy Biedermann írja, ,,mivel szubszaharai Afrika lakossága rendkívül fiatal (a U.S. Census Bureau huszonkét szubszaharai afrikai országra kiterjedő vizsgálata azt mutatta, hogy tizenhatban a lakosság több mint 40 százaléka 15 év alatti), a nemsokára a munkaerőpiacra lépőknek legalább 450 millió új munkahelyet kellene teremteni az elkövetkező húsz évben a Nemzetközi Valutaalap szakértői szerint.” Úgy érzem, ez a probléma kulcsa.

Hogy érzékeltessem, miről is van szó, a kenyai példát szeretném bemutatni. Kenyában az utóbbi években többé-kevésbé működött a parlamenti váltógazdálkodás, és bár sor került tragikus eseményekre, mint a 2007-es választásokkor elszabaduló erőszak, nincsenek a színen évtizedek óta regnáló államfők. A gazdaság is viszonylag jól teljesít, a 2007-08-as politikai válságot leszámítva meg is haladta a kontinens átlagosan évi 5 %-os növekedési mutatóját. Az ország Kelet-Afrika üzleti és kereskedelmi központja, számos nemzetközi szervezet székhelye, a kontinentális politika egyik főszereplője. Mégis, az országban járva szinte kézzel fogható a frusztráció – sőt, már néhány éves perspektívában is annak fokozódása tapasztalható. A külvilág ezt jórészt a romló biztonsági helyzetre és az al-Shabaab, illetve helyi szervezeteinek (pl. al-Hijra) támadásaira vezeti vissza: a lakosság persze, hogy elégedetlen, hisz véres és kegyetlen támadások zajlanak az országban, a kormány, illetve a biztonsági apparátus pedig tehetetlennek látszik, sőt gyakran félrekezelik a problémát, általános bűnbaknak téve meg a muszlim közösséget, amely az ellene elkövetett atrocitások miatt egyre inkább radikalizálódik, így az ördögi körből nincs kilépés.

A KÉPRE KATTINTVA KENYAI KÉPGALÉRIA NYÍLIK MEG! A KÉPEKET MARSAI VIKTOR BOCSÁTOTTA RENDELKEZÉSÜNKRE.

Idáig az elemzések zöme eljut. Csakhogy a probléma itt nem áll meg. Az egyik kenyai ismerősöm szerint ugyanis nem csupán a muszlim fiatalok radikalizálódnak: általában a fiatal lakosság radikalizálódik Kenyában. Mégpedig azért, mert az álom, amit ígértek nekik, elveszett.

Mi volt ez az álom, ez az ígéret? Az, hogyha tanultok, ha iskolába jártok, munkátok lesz, kiemelkedtek a nyomorból, és emberi életet élhettek. Az oktatás tűnt annak a csodafegyvernek, ami majd kiemeli Afrikát a nyomornegyedekből. Nairobiban láthattam a gyerekek ezreit, amint a nyomornegyedekből felkerekedve elindulnak az iskolákba, hogy magukba szívják a tudást. Óriási áldozatok árán. A család lehet, hogy csak napi egyszer étkezhetett, de a tankönyveket, iskolaszereket akkor is megvették. Ha nem is minden gyereknek, de a kiválasztottaknak, akiket kitaníttatnak, és akik így munkahelyhez jutva majd segítik szüleiket és otthon maradt testvéreiket. Az oktatás, a gyerek taníttatása befektetés volt, aminek aztán meg kellett (volna) térülnie.

És valóban, az oktatás tömegeket emelt fel, és segített az afrikai középosztály megszületésében, amelynek méretét ma 370 millió főre becsülik. Igen ám, de ne feledjük, ez az afrikai középosztály nem a nyugati világ középosztályához hasonló: ide a statisztikák szerint már napi 2,2 USD-s (nem egész 600 HUF-nyi) vásárlóerő-paritással be lehet kerülni. Ez havi 18 000 forintnyi bevétel! És mielőtt valaki azt gondolná, hogy például Kenyában ennyivel olcsóbb az élet, hát nem így tapasztaltam. Éppen ezért a kenyai középosztály jelentős részét nem nyugtatja meg, hogy ő statisztikailag a középosztály része: mindennapjai az anyagi biztonságért folyó harcról szólnak, nincsenek tartalékai, és bármiféle nem várt esemény (betegség, baleset, át nem gondolt hitelfelvétel) a biztos lecsúszást jelenti számára. A középosztály nagy része nem tapasztalhatja meg a létbiztonságot – és közben azzal szembesül, hogy a mögötte álló tágabb család folyamatosan számon kéri tőle, hogy hol van az a pénz, amit évtizedek alatt rááldoztak. Mikor érkezik már haza a jelentős és rendszeres bevétel, ami kárpótolja a szülőket és a testvéreket az éveken át elmaradt vacsora miatt?

Ráadásul még ez sem adatik meg mindenkinek. Hiába kellene 450 millió új munkahelyet teremteni 20 év alatt, ennyi egész egyszerűen nem lesz a kontinensen – ehhez az átlagos 5 %-os növekedés is kevés lesz. Már most megfigyelhető, hogy a képzett, fiatal tömegek nem jutnak álláshoz a munkaerőpiacon, vagy a vártnál jóval alacsonyabb státusú állásokban tudnak csak elhelyezkedni. Úgy, hogy közben látják, egyes honfitársaik, akik közel kerültek a tűzhöz, milyen életszínvonalon élnek, és hogy a világ más részein – ne feledjük, ők már rendszeres internet-felhasználók – mit jelent a középosztály részének lenni. Ebben a helyzetben óhatatlanul folyik a bűnbakok és okok keresése, amelyet a gyarmatosítás és a külföldi kizsákmányolás után a helyiek egyre inkább saját, korrupt, elkényelmesedett politikusaikban találnak meg. Innentől pedig csupán idő kérdése, hogy megnyugtatató megoldások helyett (amelyeket ezen sorok szerzője nem nagyon lát felsejleni a horizonton) a fiatal tömegek mikor fognak radikálisabb eszközöket igénybe venni az elérhető – anyagi, gazdasági, politikai – javak általuk igazságosabbnak ítélt elosztására.

a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója, az NKE ÁNTK egyetemi adjunktusa és az SVKK külsős munkatársa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük