Afrikai problémákra adott afrikai válaszok

Segíthet-e Afrika Afrikán?

Afrikai vezetők és szakértők is számos alkalommal kifejezték aggályaikat a gyarmatosítás vége óta a kontinensen kívülről az afrikai államok belügyeibe történő beavatkozások miatt. A humanitárius intervenciókat sok esetben úgy értékelték a helyi vezetők, mint a neokolonializmus megnyilvánulásait, és számtalanszor elítélték a nemzetközi szervezeteket, többek között a Nemzetközi Büntetőbíróságot (ICC) amiért „előszeretettel” idéz be és vádol meg afrikai vezetőket, sokkal nagyobb arányban, mint bármely más kontinens vezetőit. (A bíróság eddig zömmel afrikai ügyekben vizsgálódott, például a Szudánban, Ugandában, Közép-Afrikai Köztársaságban és a Kongói Demokratikus Köztársaságban. 2014 októberében például vádlottként jelent meg a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságon Uhuru Kenyatta kenyai elnök, aki a vádak szerint felelős a 2007-es kenyai választások után az állítólagos választási csalások miatt kitört erőszakhullámért, melyben több mint ezeregyszázan haltak meg, és több mint hatszázezren menekültek el otthonaikból. Vagy említhetnénk a nemrégiben nagy port kavart esetet, amikor 2015 júniusában Omar Al-Bashir népirtással vádolt szudáni elnök az ICC-tag Dél-Afrikai Köztársaságban megrendezett Afrikai Uniós csúcson vett részt, azonban a Dél-Afrikai Köztársaság nem tartóztatta fel, nem adta át az ICC-nek). Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben számos indokolt esetben sem történt beavatkozás nemzetközi részről, főleg amikor azt a nagyhatalmak érdekei nem kívánták meg (ld. pl. ruandai népirtás 1994-ben, illetve az azt követő afrikai Nagy Tavak régióban zajló menekültválság, amely közvetve hozzájárult „Afrika világháborújához”).

Ezen körülmények hatására született meg az „afrikai problémákra adott afrikai válaszok” doktrína, amelynek lényege, hogy a helyi-regionális problémákat helyben, a kontinens országainak vezetésével kellene megoldani. A regionális megoldásokat elvben az Afrikai Unió és számos tagországa is támogatja, a nyugati hatalmakkal egyetemben, akik nem szívesen kockáztatják katonáik életét és anyagi erőforrásaikat távoli konfliktusok oltárán. A nyugati nagyhatalmak ha lehet még Afrikánál is nagyobb elánnal támogatják az elképzelést.

Tapasztalatok

Azonban az elmúlt években sorozatosan bekövetkező válságok Líbiában (2011), Elefántcsontparton (2010-2011), Maliban (2013) azt bizonyították, hogy az „afrikai megoldások” sok esetben ugyanolyan problémákkal szembesülnek, mint a tradicionális intervenciók: az afrikai vezetők részéről hiányzik a politikai akarat a finanszírozásra, az afrikai hadseregek sok esetben nem alkalmasak komplex helyzetek kezelésére (gondoljunk csak arra, amikor a Dél-Afrikai Köztársaság, Afrika egyik legjelentősebb országa egyoldalúan úgy döntött, hogy beavatkozik a Közép-Afrikai Köztársaságban 2013-ban, de csúfos eredménnyel: 13 katonája meghalt, 27 megsérült és Pretoria politikai-katonai visszavonulásra kényszerült), viták alakulnak ki az ENSZ és egyéb regionális szereplők között a feladatok és felelősség megoszlásáról.

Lázadók a Közép-Afrikai Köztársaságban

Pedig nem arról van szó, hogy az afrikai vezetőknek nincs indíttatásuk a helyi konfliktusok kezelésére: számos (sikeres és sikertelen) mediációt afrikai miniszterelnökök vezettek, és minden eddiginél több afrikai katona szolgál(t) Burundiban, Elefántcsontparton, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Libériában, Maliban, Sierra Leonéban, Szomáliában, Szudánban és Dél-Szudánban, valamint a Közép-Afrikai Köztársaságban. Mégis felmerül a kérdés, hogy ezek a gyakran rosszul felszerelt és kiképzett hadseregek, amelyek bizonyos esetekben akár saját országukban is „leszerepeltek” már a konfliktuskezelésben, miért lennének alkalmasabbak a kontinensen kívülről érkező katonáknál. Vannak persze ellenpéldák is: Ruanda az ötödik legnagyobb békefenntartó kontingenst biztosítja az ENSZ számára, főként afrikai terepen, és rendkívül jól szervezett, felszerelt katonákat küld a missziókba.

A szomszéd kertje mindig zöldebb

Bár az afrikai megoldások legitimebbnek tűnhetnek, sok esetben éppen úgy felmerülhet a saját érdekek kérdése, mint a volt gyarmatosítók esetében: a kenyai beavatkozás Szomáliában (2011-ben) például elvileg arra irányult, hogy a Juba-völgyből kiűzze az Al-Shabaab-erőket. Azonban mivel ezek a dél-szomáliai területek a gyarmati időkben Kenyához tartoztak, a szomálik joggal tarthattak attól, hogy Kenya idővel területi követeléseket is támaszthat. Hasonló problémákat vetett fel az amerikaiak által támogatott etióp beavatkozás is Szomáliában 2006 és 2009 között, amikor az Iszlám Bíróságok Unió (ICU) radikális iszlamista szervezet növekvő szomáli befolyása miatt az országba vonuló etióp haderő kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a helyiek sok esetben inkább az iszlamista felkelőket támogatták az átmeneti kormány és az etióp haderő helyett. Háborús állapotok alakultak ki, amelyek a terület civil lakosságát talán minden addiginál súlyosabb humanitárius katasztrófába sodorták.

Ugyanilyen problémát jelenthet, hogy az egyes AU-tagállamok, a regionális és szubregionális szervezetek egymással versengve igyekeznek szerephez jutni a békefenntartásban: míg az AU saját magát tartja Afrika fő biztonságpolitikai aktorának, az ECOWAS (Economic Community of West African States) és az ECCAS (Economic Community of Central African States) is jelentősebb beleszólást szeretne a régió konfliktuskezelési módszereibe. Habár az afrikai vezetők közül sokan megalázónak érezték Franciaország beavatkozását Maliban, az afrikai országok egyszerűen nem tudtak megegyezni a beavatkozás módjáról. Az AU és az ECOWAS egymással szembeni kölcsönös bizalmatlanságuk miatt (amely még a választások utáni elefántcsontparti válságkezelés kapcsán alakult ki 2011-ben) versengve javasolták a megoldásokat. Ugyanakkor az ECOWAS többször is hangot adott kételyeinek, hogy a katonai beavatkozás esetleg nem lesz célravezető a Száhel-övezeti terrorizmus megerősödésének és a mali belpolitikai válságnak az egyidejű kezelésére. Kis túlzással miközben az afrikai szereplők az esélyeket latolgatták, Franciaország a beavatkozás mellett döntött.

Amikor az együttműködés sikeres

Burundi katonák készülnek Szomáliába 2006-ban

Vannak azonban olyan esetek is, amikor az afrikai és nemzetközi szereplőket sikerül összehangolni: megemlíthetjük a Szomáliában tevékenykedő AMISOM (African Union Mission in Somalia) pozitív esetét, hiszen afrikai csapatok ENSZ-segítséggel (United Nations Support Office for AMISOM) végzik a békefenntartást.

A fentiekben említett számos konfliktus arra világít rá, hogy az afrikai válságokra is igaz: a békét csak akkor sikerülhet hosszú távon kikényszeríteni, ha gyakorlati megoldásokat keresve hatékonyan összehangolják a konfliktusban érintettek érdekeit – nem feltétlenül csak afrikai, hanem akár „kombinált” afrikai és nemzetközi segítséggel.

A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük