2000-ben az Economist még „reménytelen kontinensnek” nevezte Afrikát, mert a nyolcvanas-kilencvenes években az egy főre jutó élelmiszertermelés, a születéskor várható élettartam és beiskolázási ráták tekintetében is visszaesés következett be a függetlenség utáni évtizedekhez képest. Napjainkban azonban a kontinens dinamikus növekedési mutatói miatt számos szakértő és a média is diskurzust váltott: Afrika „felemelkedését” és „újjászületését” vizionálják.
Africa rising (az Economist magazin borítója 2011 decemberében)
Ennek oka, hogy az egy főre jutó GDP növekedése 2000 és 2010 között Szubszaharai Afrikában átlagosan 2,2% volt évente, a valaha mért legmagasabb érték a régióban. Ugyanebben az időszakban a világ tíz leggyorsabban növekvő gazdasága közül hat szubszaharai ország volt: Angola évi átlag 11,1%-kal, Niger 8,9%-kal, Etiópia 8,4%-kal, Csád és Mozambik 7,9%-kal, Ruanda 7,6%-kal (African Center for Economic Transformation (2013): Growing rapidly – Transforming slowly). Habár a lendület 2015-re valamelyest csökkent, a Nemzetközi Valutaalap előrejelzései alapján Szubszaharai Afrikában a növekedés továbbra is erőteljes marad, a kedvezőtlen világpiaci folyamatok ellenére is. A csökkenő nyersanyagárak és az Ebola-járvány negatív hatásai mellett 2014-ben is 5%-os növekedést produkált a régió.
A nagy kérdés, hogy vajon fenntartható-e ez a dinamikus gazdasági növekedés. Ahhoz, hogy erre a kérdésre érdemben felelni tudjunk, meg kell vizsgálnunk az okokat. Az afrikai dinamizmus több tényező együttes és tartós fennállásának következménye. A kontinensen belül is megindult egy transzformációs folyamat, ugyanakkor a nemzetközi gazdasági környezet is átalakult az elmúlt másfél évtizedben.
A fejlett gazdaságok kevésbé dinamikusak, a kínai növekedés lassul…
A külső tényezők Afrika számára kedvezően alakultak az elmúlt egy-két évtizedben: a fejlett gazdaságok részéről nőtt a nyersanyagok iránti kereslet, majd amikor a 2008-ban kezdődő válság miatt ez visszaesett, a feltörekvő piacok (többek között India, Kína, stb.) léptek fel nagyobb igényekkel.Különösen nagy szerepe volt Afrika növekedésében a kínai nyersanyagéhségnek és a kínai befektetéseknek és segélyeknek. Azonban ezek a kedvező külső tényezők változóban vannak: mivel a kínai növekedés megtorpanni látszik, a jövőben az afrikai gazdaságokra gyakorolt pozitív hatása is mérséklődni fog, ez tehát visszafoghatja szubszaharai Afrika “szárnyalását”. A fejlett gazdaságok részéről továbbra is meglehetősen “lanyha” a kereslet, a válság előtti élénk gazdasági növekedés nem tért vissza.
A nyersanyagokat gyorsuló ütemben vonják ki a kontinensről
A növekedésben kiemelt szerepet játszottak az újonnan felfedezett nyersanyagok is. Extrém példaként említhetjük Egyenlítői Guineát, ahol a kilencvenes években találtak olajat: 1995 és 2010 között átlagosan évi 18,6%-kal nőtt az országban az egy főre jutó GDP. Ha a nyersanyag-exportot fenntarthatóság szempontjából tekintjük át, akkor aggodalomra adhat okot, hogy Afrika egyre inkább függ a nyersanyagoktól: az elsődleges nyersanyagok aránya az összexporton belül az 1995-ös 72%-ról 2009-re 81%-ra nőtt . Azonban ne feledjük, hogy a nyersanyagok jellegükből fakadóan nem megújulóak, azaz amikor Afrika dinamikus növekedését tárgyaljuk, érdemes lehet számításba venni a csökkenő nyersanyag-készleteket. 2011-ben a Világbank „A nemzetek változó vagyona” címmel megjelent összefoglalója többször is utal az ún. tényleges megtakarítás (vagy más néven kiigazított nettó megtakarítás) mérőszámra.
A világ egyik legnagyobb esőerdejének számító kongói esőerdőben is nagy probléma a túlzott ipari fakitermelés (Forrás: Greenpeace)
A mutató lényege, hogy a nettó nemzeti megtakarításból számszerűsítve levonja a növekedéshez „elhasznált” nyersanyagokat (és esetleg természeti erőforrásokat, pl. erdőirtást) és a természetszennyezést. Ugyanakkor hozzáadott értéket jelent az oktatási rendszerbe történő befektetés. Szubszaharai Afrika „tényleges megtakarítása” 2008-ban például – (MÍNUSZ) 6% (éves bruttó nemzeti össztermékének hat százalékát veszítette el a kontinens ebben az évben). A jelentés megállapítja, hogy Afrika 1994 óta nem fenntartható növekedési pályára állt: az ásványi anyagok és természeti erőforrások véges mennyiségét és a környezetszennyezést is számításba véve többet veszít, mint nyer azzal, hogy az afrikai ásványkincsvagyont egyre gyorsuló ütemben vonják ki a kontinensről.
A strukturális transzformáció nem történt meg
Más szempontból sem szerencsés a túlzott nyersanyag-függőség. A gazdasági fejlődésről szóló szakirodalom egyik legfontosabb megállapítása, hogy a fejlődés strukturális átalakulással jár. Azok a szegény országok tudnak érdemben fejlődni, amelyek képesek diverzifikálni a gazdaságot, elmozdulni a mezőgazdasági termelés és nyersanyagok előállítása felől a modern gazdasági tevékenységek irányába, amelyek révén a termelékenység és a jövedelmek nőnek. A strukturális átalakulás üteme határozza meg, hogy sikeres vagy sikertelen egy adott ország.A fejlődés motorja lehet, ha a munkaerő és más erőforrások az alacsony termelékenységű gazdasági tevékenységek felől a magasabb termelékenységűek felé áramlanak. Ez a strukturális átalakulás fontos tényezője a gazdasági növekedésnek.
A strukturális átalakulás folyamán egy ország exportszerkezete is híven tükrözi a bekövetkező változásokat. Johnson és társai afrikai országokat hasonlítottak össze olyan országokkal, ahol néhány évtizede hasonlóan gyenge volt az intézményi és gazdasági háttér, de azóta gyors fejlődés következett be. Az összehasonlítás majdnem minden esetben ugyanarra az eredményre vezetett: a sikeres országok exportszerkezetében egyre nagyobb arányban voltak a megmunkált termékek, valószínűleg ez is vezetett a jelentős gazdasági előrelépéshez. Azaz nem szerencsés, ha egy ország vagy akár egész kontinens “leragad” az elavult módszerekkel folytatott mezőgazdasági tevékenységeknél és a feldolgozatlan nyersanyagok exportjánál.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet etióp női termelőszövetkezeteknek is segítséget nyújt az afrikai munkalehetőségek számának növelése érdekében (Forrás: ILO)
Márpedig tény, hogy Afrikában még napjainkban is a primer szektor tekinthető domináns ágazatnak szinte minden országban: a gazdaságok nagyrészt bányászatra/kitermelésre és mezőgazdaságra épülnek. Dél-Afrikát és Mauritiust kivéve nincs olyan ország szubszaharai Afrikában, amely a nemzetközi piacon versenyképes terméket állít elő, azaz nemzetközi kereskedelmi szempontból életképes gyártási ágazattal rendelkezik. A mezőgazdasági termelést ráadásul a legtöbb esetben alacsony termelékenység jellemzi, kevés tudományos-technológiai vívmányt alkalmaznak. A bányászat/kitermelés technológiaintenzív ugyan, de legtöbbször külföldi tulajdonban álló „enklávékról” van szó, amelyek nagyon kevés szállal kapcsolódnak az afrikai ország gazdaságának többi részéhez. Ugyanez jellemző a szolgáltatóiparra, kivéve néhány országban a turizmust (Botswana, Kenya, Mauritius, Seychelles-szigetek és Dél-Afrika).
Az afrikai országok exportszerkezete tükrözi az elmaradott termelési viszonyokat: elsősorban a primer szektorban előállított, feldolgozatlan nyersanyagokat exportálnak, amelyekben igen kevés a tudományos-technológiai hozzáadott érték. A késztermékeket és tudás-alapú szolgáltatásokat az afrikai országok általában kénytelenek importálni. Példaként említhetnénk, hogy az olajexportőr országok, köztük Angola és Nigéria, nyersolajat exportálnak, majd magasabb áron visszavásárolják kereskedelmi partnereiktől a finomított olajat. Afrikában a finomítási kapacitás mindig is alacsonyabb volt a kitermelési kapacitásnál, de ez a szakadék az elmúlt évtizedekben tovább szélesedett. 2012-ben Afrika napi 9,1 millió hordónyi nyersolajat hozott felszínre, míg a finomítási kapacitás csak napi 3,3 millió hordó körüli volt. Ráadásul a létező finomítók sem működnek teljes kapacitással, így a gyakorlatban csak napi 2,2 millió hordónyi kitermelt nyersolajat tudnak a kontinensen finomítani.
A következő posztban azzal foglalkozunk részletesebben, hogy Afrika miért nyersanyag-exportőrként tudott csak bekapcsolódni a globális értékláncokba. Maradjatok velünk:-)
Vélemény, hozzászólás?