Megjelent rövidebb verziója a Magyar Tudomány 2019 márciusi számában, az újraközlés a jelenlegi hosszabb terjedelemben a szerző szíves engedélyével történt.
Bevezetés
Úgy vélem, sokunk tapasztalata az, hogy miközben nemcsak a világ maga, hanem a különféle szakterületeken zajló tudományos kutatás is mintegy globalizálódik, ugyanakkor számos esetben találjuk szembe magunkat azzal a helyzettel, hogy valamely problémakör már csak interdiszciplináris megközelítéssel volna megoldható. Ez azonban valahogy mégis elmarad. Meggyőződésem, hogy e helyzettel könnyedén szembesülhetünk például akkor, amikor a mai Afrika gazdasági állapotát szemrevételezzük, mivel a nyelvi-kulturális és társadalmi fejlődés oly sokféle régebbi, sőt, régi állapotát felmutató jelenséggel találkozhatunk itt, hogy azok a kontinens méretű (tehát globális!) mutatókat és az ezekre alapozott elemzéseket sok szempontból és sok vonatkozásban bizonytalanná teszik, adott esetben akár megtévesztő eredményeket sugallnak (lásd később a szegénységi küszöb alatt élők kérdését).
Jól nyomon követhető mindaz, amire bevezető mondatainkkal igyekeztünk rávilágítani, többek között akár annak a nemrégiben megjelent, két kitűnő magyar közgazdász szerkesztetésében és magyar szerzők tollából született írásokból összeállított monográfiának az alapján is, amely lényegében az afrikai gazdasági élet minden lényeges kérdéskörét érinti, mégpedig természetesen a legkorszerűbb ismeretek birtokában (Biedermann – Kiss, 2017). Így Szentes Tamás akadémikus már az első fejezetben szembesít bennünket a legfőbb tényekkel és a különféle gazdaságelméleti közelítésmódokkal. A kötet többi szerzője pedig a jelenlegi legaktuálisabb adatok, felmérések, jelentések és áttekintések birtokában igyekszik egyrészt helyzetképet adni, másrészt sokrétű elemzésekkel az összefüggéseket feltárni. Jelen kutató mindemellett nem ennek az adott kötetnek az ismertetését és méltatását kívánja elvégezni – lévén hogy nem a közgazdaságtudomány, hanem a néprajz, etnológia, illetve kulturális antropológia a szakmája –, hanem arra a gondolatra jutott, hogy érdemes volna a gazdasági antropológia egyes alapvető tényeivel is szembesíteni az érdeklődő olvasót. Vagyis ráébredt arra, hogy e tudományterületen csak akkor juthat szóhoz, ha a világszerte előtérbe került és az említett kötetben is feldolgozott témakörök kapcsán sorra veszi, melyek azok a lokálisan jelenlévő, mindennapi, valóságos afrikai életdarabok, tények, amelyek az ugyancsak világszerte és így ebben a kötetben is érvényesülő globális szemléletmód nyomában és hatására lényegében elsikkadtak vagy egyszerűen kimaradtak.
Valós népességszám – szegénység – helyi gazdaság
Így a demográfiai trendekkel kapcsolatos mutatók, illetve a népességnövekedési folyamatok kapcsán, még ha azok a legfrissebb adatbázisokon és tényfeltárásokon is alapulnak, azt kell látnunk, hogy sehol sem merül fel a hiányzó vagy az újabb, illetve sok esetben csak régről létező népszámlálásokból származó pontatlanságok kérdése, másrészt azoknak az élethelyzeteknek a vetülete, amely éppen a hagyományos társadalmi helyzetből vagy egyszerűen valamely speciális földrajzi körülményből adódnak, a helyi mindennapi gyakorlat következményeként. Annak idején a nyolcvanas években a shilluk (Dél-Szudán) származású Joseph Bol Chan, Magyarországon tanuló történész-újságíró (megjegyzendő: tegnap még az újonnan létrejött Dél-Szudán kormányának negyedik embere volt, ma azonban sorsáról már mit sem tudunk- jól mutatja, hogy milyen bizonytalan az élet az etnikai összeütközések miatt az országban) arról informált, miképpen zajlott annak idején náluk otthon a népszámlálás. Elmondása szerint arra jött az esős évszak idején egy csónak, és a népszámláló bekiabált hozzájuk: – Hányan vagytok?… A válasz a valós számnál jóval kevesebbről szólt, hiszen a létszám összefüggött az adózás nagyságrendjével. Vagyis ilyen és ehhez hasonló helyzetek folytán (különösen pl. a etnikai villongásokkal tarkított, politikailag rendezetlen országok esetében) a demográfiai adatok pontossága erősen megkérdőjelezhető. Legjobb esetben is csak erősen hozzávetőleges eredményeket adhatnak.
Hasonló kulturális antropológiai repedéseket vélünk felfedezni a szegénység és egyenlőtlenség, illetve egészségügy kérdéskörét tekintve. Az első és meghatározó benyomásunk óhatatlanul abból következik, hogy léteznek afrikai számok egy főre jutó hihetetlenül alacsony (napi 1 dollárnál kisebb) jövedelemről, amelyek a mélynél is mélyebb szegénység szubszaharai mértékéről tanúskodnak. Másrészt arról, hogy orvosi ellátottság, kórházak csak nyomokban léteznek e hatalmas és majd milliárd emberrel lakott területen. Szinte úgy tűnik az adatokat látva, mintha egészségügy egyáltalán nem létezne e földrészen (főleg a városoktól távolabb eső, ritkábban lakott területekről szólhatunk itt, bár sokszor sűrűn lakott területeken sem más a helyzet, lásd például többek között az olyan kis területű országokat, mint Malawi, Ruanda vagy Burundi). Ugyanakkor szembe kellene néznünk azzal a ténnyel, hogy a Szaharától délre eső területeken élő népek, amelyeknek minden bizonnyal jóval több, mint a fele nem városokban él, hanem szétszórtan, nagy területeken, – a túlélésüket azzal biztosítják, hogy önellátásra rendezkedtek be. Ennek két következménye van. (1) Ez a kizárólag helyi vonatkozású önellátás (akár mezőgazdasági, akár állattartási tevékenységgel párosul) megakadályozza az éhenhalást, még ha nem is biztosít többnyire túl nagy bőséget. (2) Másrészt viszont e tevékenységek adatai vagy sehogy, vagy esetleg csak becsléssel kerül(het)nek be a globális mutatók körébe. És így a szegénységi küszöb(ök)k felvetése, mutatózása máris önmagában is bizonytalanabbá válik.
Külön figyelmet igényel e tekintetben a nomadizáló állattartás, amelyet ugyan évtizedek óta próbálnak (külső segítséggel is) visszaszorítani, azonban nem sok sikerrel. Jóllehet a nagy területeket bejáró és állatok legeltetésével járó életforma problémák sorát rejti magában. (1) A állatok tartása különleges táplálkozási formákkal jár együtt (ismeretes, hogy pl. a maszájok a marhák nyaki verőerét megcsapolva vérrel kevert tejet isznak, más népek nem fejik meg a teheneket, ugyancsak más népek meg nem a húsáért tartják az állatokat, azokat csak rendkívüli ünnepek alkalmával fogyasztják el).(2) Az állatokat nem táplálkozás céljára tartják (díszállatok, vagy csereérték, pl. feleségvásárlásnál). (3) Az állatok néha igen nagy távolságot átfogó nomadizáló legeltetése (lásd pl. az észak-szudáni arab népességek átjárnak akár Dél-Szudánba is a megfelelően zöldellő legelők nyomában) rendkívüli etnikai konfliktusokhoz vezethetnek (lásd az észak-szudáni arabok és a dél-szudáni fekete népességek, a nuerek és dinkák hasonló legelők nyomába eredő nomadizálását, és ennek nyomában az összeütközéseket). (4) Az már csak hab a tortán, hogy ma is számos helyen előfordul, hogy egyes állattartó etnikumokból kiválik egy férficsapat a száraz időszak idején, és marharablásra indul.
Van az afrikai életnek még egy olyan jelenségköre, amely – egyszerűen földrajzi és a gazdasági élet fővonalától való távoli elhelyezkedése folytán – kimarad. És ez a helyi piacok problematikája. Legutóbb egy egészen más témakörben dolgozó fiatal magyar terepmunkás (Szilasi Ildikó) hozott információkat a nagy Kongóból, amelyek szerint még ma is érvényes az a helyzet, hogy a termelvények, áruk nem piacra, hanem csak saját felhasználásra készülnek. Vagy ha az adott családi közösség a saját igényeinél többet állít elő valamiből, az közvetlen csere útján talál gazdát (piacmentesen, esetleg közeli szomszédok útján). Piacra vinni, ehhez helyszín szükséges. A Paul Bohannan szerkesztésével fémjelzett egykori nagy terjedelmű és igen gazdag anyagú konferenciakötet (1962), amely máig érvényes adatokkal, leírásokkal szolgál, fényesen igazolja említett terepmunkásunk töredékes jelenkori információit. A piacok többnyire egyes kiemelt jelentőségű települések közösségi terén jönnek létre. Ezek a helyek a közösségi élet színterei is, ahová nemcsak az eladás vagy vásárlás céljából érkeznek emberek (személyes találkozások, ünnepi szokások, rítusok sora, házasságkötések stb. is zajlanak itt). Ugyanakkor e piacok működésének néha objektív földrajzi határai vannak: pl. a Kongó és mellékfolyói meddig, milyen szakaszokon hajózhatók, illetve van-e a dzsungelben áthatolható terület, kitaposott út.
Az egészségügy helyzete – nyersanyagok – járadékvadászat
Ami az orvoslás helyzetét illeti, nyilvánvalóan első látásra elképesztőnek tűnik szubszaharai Afrika helyzete. Minderről ugyanakkor egészen más oldalról is vannak igen erőteljes benyomásaink, hiszen éppen nemrégiben jelent meg Pusztai Gabriella monográfiája (2016), amely egyrészt jól érzékelteti (globális mutatók híján is) az afrikai egészségügy helyzetét, egyszerűen a magyar orvosoknak a kontinensen végzett régi, régebbi vagy tegnapi munkájának bemutatásával. Ennek a könyvnek ugyanakkor az a nagy értéke, hogy a bevezető fejezete mellett szövege számos más részében is értékes információkat közöl a hagyományos orvoslásról (etnomedicina!). Vagyis azokról a helyi praxisokról, amelyeknek (leszámítva most mindazokat a helytelen és pusztán kuruzslásnak minősíthető praktikákat, amelyek ellen nap mint nap fel kellett venni a harcot) egyik oldalán feltűnik az afrikai gyógyító jellegű, sámánisztikus gyakorlat, tehát az a különleges hagyomány, amely lényegében az európaiak érkezése előtt is képes volt a lelki, depressziós, pszichoszomatikus jellegű gondok orvoslását a maga tapasztalati formájában megoldani (ezek újabb kori számbavétele éppen napjainkban folyik). Másrészt viszont Afrika számos pontjáról ismerünk (lásd. pl. többek között Tanzániát) olyan megoldást, amikor a helyi gyógyítókat (healer, herbalist, medicine man) összegyűjtötték, és a modern orvoslási ismeretek birtokában igyekeztek őket arra rávenni, hogy praxisukból milyen helyes gyakorlatokat tartsanak meg, és mit vessenek el, mert esetleg kártékony, bajt okozhat.Tegyük mindehhez hozzá, Kenyában egy németek üzemeltette sörgyárában működő magyar mérnöktől ismerjük azt az esetet, amikor 12-13 éves fiát egy megállíthatatlannak tűnő, igen súlyos dizentéria kapta el, és az európai orvos tehetetlennek minősülve a szülőket a harmadik sarkon található helyi „kuruzslóhoz” küldte el. Az pedig adott egy olyan szárított növényi anyagot, amitől az ifjonc néhány napig kéket-zöldet látott, de utána minden baja nyom nélkül megszűnt.
Különleges és persze a modern világ jelenségkörébe vezet bennünket az afrikai nyersanyagok kitermelésének kérdése. Éppen Biedermann Zsuzsánna, az afrikablog főszerkesztője az, aki számos korábbi és az említett kötetben közzétett tanulmányában a kérdés szinte valamennyi vetületét számba veszi. Más kérdés, hogy pusztán csak a vasművesség kapcsán is volnának sajátosan tradicionális gyökerű információk Afrikából, amelyek a kontinens gazdag „ipari” múltját is felidézik, és persze érdemes volna feltérképezni, létezik-e még hagyományos afrikai kovácsműhely (a kovácsok egyébként sok helyütt elkülönült kaszt, akik nagy varázslók hírében is állnak). Másrészt ugyan nem kifejezetten néprajzi problémát rejt magába, de érdemes volna feltérképezni (és persze meg is szüntetni) a helyiek (vagy éppen külföldiek) által ásványok (főleg arany, gyémánt, ritka fémek) rablásszerűen végzett bányászását, amelynek gazdasági vetülete ugyancsak nem tűnik fel a globális mutatókban.
Az elmondottak alapján, úgy véljük, máris sikerült felvetnünk olyan kérdéseket, amelyek egyrészt megerősítik a kötet egy másik dolgozatában (Kiss Judit) megfogalmazott kérdésfelvetést (Fejlődik vagy csak növekszik Afrika gazdasága?), de ugyanakkor bizonyos fokig bizonytalanná is teszik, mivel az afrikai népességek jelentős részének a gazdasági élettere, legalábbis a kulturális antropológus számára úgy tűnik, kívül reked a számba vehető folyamatokon. Rendívül lenyűgözőek a népességnövekedési trendek (2063-ra 883 millióval növekedne összességében a fekete-afrikai munkaerőkínálat). Kérdés, hogy sikerül-e ezekben az évtizedekben a megálmodott modernizációkat megvalósítani, és ezt a nagy létszámot immár a korszerű gazdasági élet színtereire bevezetni. A Kiss Judit kutatóprofesszor által írott következő fejezet lényegében ennek világgazdasági hátterét tárja fel, és keresi annak szerepét Afrika lehetséges fejlődésében. Úgy tűnik, hogy ebben is vannak azért bőségesen bizonytalansági pontok.
Egy több szerzős fejezet azzal a témával foglalkozik, amely már jó ideje az érdeklődés homlokterébe került: Második versenyfutás Afrikáért: a világ nagy gazdaságainak szerepvállalása (behatolása), kapcsolatépítése, üzletelése a kontinensen. Az EU, az Egyesült Államok, Brazília, az oroszok, India, és nem utolsó sorban Kína, amely a legutóbbi hírek szerint megnyerte a versenyt (Tarrósy István szóbeli információja). Mindez azonban, mint ahogy a további témakörök: (1) a multinacionális vállalatok szerepe, (2) a fejlesztő állam kérdése általában, Ruandában vagy Dél-Afrikában, (3) a járadékvadászat kérdésköre, illetve (4) a nyersanyag-gazdagság kihívása, már kívül esik a tágan értelmezett néprajz (vagy a gazdasági antropológia) területén.
A mai afrikai gazdaságtörténeti kutatások egyik egyedülálló témaköre kétségkívül az ún. a járadékvadászat (leegyszerűsítve: olyan materiális vagy szellemi javak adott esetben törvénytelen úton való megszerzése, amelyeknek bérbeadása munka nélkül is jövedelmet termel). Ennek elemzése esetében (Biedermann Zsuzsanna) számunkra nem egészen tiszta a felrajzolt kép. Mi a saját szakterületünk felől, úgy gondoljuk, a klasszikus értelemben felfogott járadékvadászat a bérletbe adott (adható) földbirtok, illetve birtokolt telepek, épületek és eszközök esetében lehetséges. Ebben vélhetően jelentkeznek olyan motívumok, amelyek a hagyományos Afrika életformáiból következnek (lásd a régi törzsi elitek által birtokolt javak átöröklése), vagyis nem egyszerűen csak klientelizmusról van szó, hanem a felsorolt vagyontárgyak birtoklásából fakadó „visszaélést” (a gazdasági vérkeringésből kikerülő bérleti díj a névleges birtoklás, vagyis a semmi jogán) a múltból örökölt és ma is élő rokoni és etnikai kapcsolatok segítik elő. Az összes többi lehetőség, az adók, a vámok, sőt, még a kereskedelmi korlátozások vagy a koncessziók is, amelyekkel a hatalmat birtoklók folyamatosan visszaél(het)nek, olyan bevételi forrásoknak tűnnek, amelyek jogtalan egyéni (illetve az uralkodó, a jogokat birtokló elitek, csoportok általi) kisajátítása inkább a korrupció, semmint a járadékvadászat fogalmába tartozik. Az előző fejezetek szigorúan európai szemléletű fejlesztési elképzeléseinek egyébként gátja lehet többek között a múltból átöröklött birtoklási rend is, amelyre egyébként a szerzők ezúttal maguk is kitérnek.
Afrika gazdaságának megítélése a kulturális antropológia oldaláról
Végül, de nem utolsósorban azzal kapcsolatban szeretnénk néhány problémát felvetni, illetve sajátos háttér-ismereteket feltárni, amelyek a gazdag szakirodalomban bármikor jól nyomon követhetők, és persze Szentes Tamás számos elméleti indíttatású szempontja között is rendre szerepelnek. Tehát nyilvánvalóan nem szabad megfeledkeznünk (1) az egy főre eső GDP mutatószámának elégtelenségéről, (2) az ideáltipikus (kivonásos) megközelítés korlátairól, (3) az intézményi jellemzőkre alapított magyarázatokról (jogi és politikai intézmények hiánya), (4) intemporális kereskedelemről (időleges eladósodás), (5) gyarmatosítással való magyarázatokról (különbségek a gyarmatosítás előtt!), (6) függőségekről (dependencia-elmélet, nem szimmetrikus függőségi viszony), (7) centrum-periféria elméletről (Szentes ennek kapcsán Arghiri Emmanuel könyvét említi, adatait lásd a bibliográfiában), (8) egyenlőtlen cseréről, (9) külföldi hitelek, technológiák és nemzetközi munkaerő áramlásról… Most mégis a régiókra, az ország-csoportokra (vegyes-telepes gazdaságok, ásványi nyersanyagokra szakosodott országok, mezőgazdasági országok), illetve magukra az országokra, sőt, a nagyobb etnikumokra, és ebben a vonatkozásban is mindenekelőtt a közöttük lévő különbségekre szeretnénk az olvasó figyelmét felhívni, vagyis arra, amikor ez konkréten Szentes tanulmányában a következő megfogalmazásban vetődik fel:
„A legutóbbi évtizedekben az elméleti irodalom és a világgazdasági válságok hatására, illetve általában a fejlődő országok „elmaradottságának” problematikája felől inkább a globális problémák (világgazdasági válságok, tömeges eladósodás. az ökológiai egyensúly megbomlása, a természeti erőforrások kimerülése, a tömeges migráció, természeti katasztrófák, háborús konfliktusok, nemzetközi biztonság stb.), illetve a globalizáció hatásainak témaköre felé fordult. Másfelől viszont előtérbe kerültek általában, így az Afrikával foglalkozó irodalomban és kutatásokban is, sőt, különösen az elméleti általánosításoktól és tartalomtól többé-kevésbé (vagy legalábbis látszólag) mentes esettanulmányok.” (25. old.)
Ugyanis a kulturális, mi több, a gazdasági antropológia oldaláról tekintve a kérdést, úgy látjuk, a lokális különbségek sokkal jelentősebbek, minthogy egyszerűen csak globális, egész kontinensre kiterjedő tanulmányok útján igazán valós eredményekhez juthatnánk. Szentes Tamás a maga általános elméleti közelítésmódjának hangnemétől és szemléletmódjától befolyásolva nem élezi ki az egyébként általa is világosan látott különbségeket, még csak az országok szintjén sem. Lásd tehát a következő példákban a mi kiélezettebb figyelemfelhívásunkat, már az országok és nemzetméretű etnikumok között meglévő jelentősebb eltérésekre utaló információk tekintetében is:
— Angola a polgárháborútól megszabadulva olajhatalom lett, és mintha ez a vidéki lakosság sorsán is lendített volna, bár a fővárostól távolabb eső területek helyzete kevéssé ismert,
— Ghána nyugodt állapotáról akár magyar utazási könyvből (Pénzes Tímea) is értesülhetünk, az ashanti királyság bizonyos keretei ma is fennállnak, de az északi területek népessége ma is nagy elmaradottságban él,
— Zimbabwe, amely a fehér uralom idején prosperáló mezőgazdasági ország volt, egy tehetségtelen afrikai diktátor kezében a kontinens egyik legszerencsétlenebb országává vált,
— Dél-Afrika kivételezett helyzete kezd megkopni,
— Nigéria valószínűleg Afrika legellentmondásosabb országa: (1) Biafra nyomán az olajbevételek az állami oligarchia kezében, (2) az ország talán gazdaságilag legtehetségesebb etnikai csoportja (nemzete), az ibo nép igen feltörekvő, (2) a jorubák esetében még mindig erős a hagyományok jelenléte, ugyanakkor előrehaladott az iszlám befolyás, amely torzítja a gazdasági gondolkodásmódot, (3) a hauszák esetében a fundamentalista iszlám hatására a gondolkodás középpontjában nem a gazdaság áll, (4) hatalmas városok felemás urbanizációval stb.,
— Mali és Niger küzd a Száhel kiszáradásával, miközben iszlámhitű nomádok és animista földművelők közötti etnikai villongások szinte lehetetlenné teszik a kibontakozást,
— kitűnő példa adódik a Biedermann-Kiss-féle kötetben elemzett Ruanda és Burundi esetében is, hiszen a két országban azonos etnikai (tuszi, hutu, tua), területi (kis országok) és gazdasági adottságok (főleg mezőgazdaság) találhatók, a két ország helyzete jelenleg mégis merőben más.
De ha az országszintű különbségek mellett az etnikai csoportok viszonylatában is példákkal szeretnénk alátámasztani állításunkat, akkor íme a következő példák:
— a haják (haya) egy pár százezres bantu nyelvet beszélő népcsoport Kenyában, sok kisebb hagyományos törzs (törzsi királyság) sejlik a múltjukban, szerencsés véletlen folytán már a 19. század végén dohányt kezdtek termeszteni, amelyet más mezőgazdasági termelvényekkel kiegészítve, jól prosperáló gazdaságot teremtették, és jóval tehetősebbek, mint a területük körzetében, igen szegény körülmények között élő szomszédjaik,
— Sárkány Mihálynak az elmúlt évtizedekben az ugyancsak kenyai, bár sok milliós kikujuk körében végzett vizsgálataiból kiderül, hogy ugyanez a helyzet alakult ki e nép körében a (vélhetően őshonos) kávéültetvények folytán,
— a Kongó folyó torkolatánál él egy viszonylag kis bantu csoport, a nevezetes vagenya halászok, akik különleges folyó feletti építményekkel és varsákkal nagy mennyiségű halat voltak képesek lehalászni, és megélhetésüket, sőt, bizonyos meggazdagodásukat ennek a technikának köszönhették (a Torday Emil idejében, vagyis száz évvel ezelőtt már jól ismert tevékenység ma is létezik),
— ugyancsak Torday Emil egykori nevezetes terepmunka-helyszínét idézi a közép-kongói (ba)kubák törzsi körülmények között is igen fejlettnek számító gazdasága, leszámítva most világhírű királyi művészetüket (lásd a régi uralkodókat ábrázoló, fából készült csodálatos és ndop-nak nevezett mellszobrokat).Manapság már a világ minden tájára eljutnak igen keresett kézműipari termékeik, a sajátos mintázatú rafia-szőnyegeik, míg Mary Douglas (az ötvenes évekből) leírja, hogy a Kasai folyó túlpartján élő lele nép mindebből semmit sem tud a magáénak, gazdasági tevékenységük jóval szegényesebb
— és a már említett nigériai ibok (jóval több mint 30 milliós nemzet!) büszkék arra, hogy a területükön sosem jött létre olyan abszolutisztikus eszközöket alkalmazó törzsi királyság, mint például a jorubák körében, afféle egymás melletti faluk közösségében éltek és élnek, gazdasági prosperálásukat saját maguk is ezzel a demokratikus hagyománnyal igyekeznek értelmezni.
Tanulságok
A fentieket összegezve (a példák számát persze százával lehetne még szaporítani!), a természeti adottságok mellett olyan mentalitásbeli különbségekkel is kell számolnunk, amelyek arra intenek bennünket, hogy a kontinens gazdaságát nemcsak a világgazdaság diktálta globális megközelítéssel, hanem alulról vagy belülről, a kisebbség (etnikai csoportok, népek, országok) irányából is meg kellene vizsgálni.
Sajátos interdiszciplináris összevetés is adódik ebben a vonatkozásban. A Cambridge University Press immár két mesterművet is közzétett az elmúlt években, amelyek sorában Afrika irodalomtörténete, majd pedig Dél-Afrika irodalomtörténete (2012) címmel nyújtott át kézikönyv igényű nagymonográfiákat. Ezúttal csak az utóbbira reflektálva említjük: a célba vett hat országban (Dél-Afrika, Namíbia, Botswana, Zimbabwe, Zambia, Mozambique) legalább 30-40, ha nem több olyan etnikai csoport (nemzet?!) létezik, amelynek gazdag szóbeli és többnyire írott irodalma is van. Ezzel szemben az egyébként 877 oldal terjedelmű kötetben kilenc (xam/busman, kosza, északi és déli szoto, zulu, ndebele, szvázi, venda és csonga) néptől kapunk néhol monografikus, máshol csak esszéisztikus bemutatást. Ugyanakkor hiányzik legalább tucatszámra bantu és más népek (csvána, konga, nama, damara, herero, ovambo, lozi, namibiai csvána, sona, zimbabwei ndebele, nyandzsa-cseva, bemba, tonga, tumbuka, lunda, luvale, kaonde, stb.) szóbeli irodalmainak a bemutatása. Az írott irodalmak (amelyekben persze dominál az angol és az afrikánsz nyelvű szakanyag) az afrikai nyelveken írott irodalmak ugyancsak enyhén szólva is igen hiányosak.
Milyen elsődleges tanulsággal szolgál ennek a kézikönyvnek itt ismertetett szerkezete? Azzal, hogy ma már nem lehet afrikai vagy dél-afrikai irodalomtörténeti áttekintéseket megalkotni. Az anyag oly mértékben felgyűlt, hogy le kell szállnunk az egyes népek, egyes országok szintjére, és még az utóbbi esetében is tekintettel kell lennünk külön-külön a helyi nyelvű kultúrákra és az európai nyelvű irodalmakra. Úgy tűnik, amikor a kontinens gazdaságát vizsgáljuk, ezt a redukciót ugyancsak el kell végeznünk: le kell szállnunk az afrikai népek és országok szintjére, hogy ne csak nagyvonalakban lássuk a szubszaharai népek ökonómiáját, hanem mélyebben is megismerjük a tényeket, értsük a problémákat, meglássuk az összefüggéseket. Mégpedig a nemzetközi vagy világgazdaság-elemzési technikák és elméleti megfontolások felhasználása mellett a gazdasági antropológia segítségével is. Még akkor is, ha persze ennek a tudománynak a lényege elsősorban nem a számszerűsítés (bár az említett és a hagyományos piacok életét bemutató Bohannan-féle kötetben például nagy számban kapunk számszerű adatokat is). Ami a tanulmányunk középpontjába állított magyar tanulmánykötetet illeti, úgy tűnik, nem mehetünk el végül is amellett, hogy a lélegzetvételnyi bevezető (Búr Gábor tollából) és a záró fejezet (Tarrósy István keze-munkájaként) ugyancsak lényeges kérdésekre irányítja rá a figyelmünket.
Búr Gábor írja:
„E tanulmánykötet tudatosan adós marad a válasszal a legfontosabb kérdésre: tovább marginalizálódik-e Afrika? Ez ugyanis mai tudásunkkal megválaszolhatatlan. A szerzők azonban számba veszik a válaszhoz vezető út minden fontosabb elemét, így akinek van elég intellektuális bátorsága hozzá, akár maga is megkísérelheti megadni a választ.” (8. old.)
Tarrósy István viszont a magyar-afrikai kapcsolatokról, Magyarország afrikai lehetőségeiről nyújt áttekintést. Többek között azt állítja:
„A hazai afrikanisztika egyik legfontosabb szerepvállalása azoknak a tudósoknak, Afrika-szakértőknek, diplomatáknak a kinevelése, akik az ország afrikai jelenlétének, általában a magyar Afrika-politikának a sikeres kibontásában aktívan részt vesznek. Az utánpótlás (ki)tanításához elérhető képzésre van szükség. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem az a stabil pont, amely évek óta ajánl Afrika-kurzusokat… BA- és MA-szinten egyaránt, valamint folyamatos afrikai terepmunkákat végez, és mind a hazai, mind a nemzetközi kontextusban publikálja eredményeit… Szintén Pécshez kötődik az ország Afrika-periodikája. Az Afrika Tanulmányok folyóirat 2017-ben tizenegyedik évfolyamát indította, és… megtörtént az MTA-n belüli minősítése…” (387-388. old.)
Bibliográfia
ATTWELL, David – ATTRIDGE, Derek eds. (2012) The Cambridge History of South African Literature, Cambridge, Cambridge University Press, xvii + 877 old.
BIEDERMANN, Zsuzsanna – KISS, Judit szerk. (2017) A szubszaharai Afrika gazdasága a XXI. században, Budapest, Akadémiai Kiadó, 396 old.
BOCOUM, Hamady ed. (2004) The origins of iron metallurgy in Africa – New lights on its antiquity, Paris, UNESCO, 236 old.
BOHANNAN, Paul – DALTON, George eds. (1962) Markets in Africa, Evanston, Northwestern University Press, xxvi + 762 pp .
DOUGLAS, Mary (1963) The Lele of the Kasai, London, Oxford University Press, xiv + 286 old. + plates, maps, figures
ECSEDY, Csaba (1965) Bohannan, Paul and Dalton, George (eds.): Markets in Africa), Ethnographia, 76, 2, 289–291. old. (ism./review)
EMMANUEL, Arghiri (1972) Unequal Exchange. A Study of Imperialism of Trade, New York, Monthly Review Press.
HOPPÁL Mihály szerk (2016) Sámánok régen és ma, Budapest, Szenzár (Helikon), 250 old., Jelek és sámánok a sziklarajzokon, Budapest, Gondolat, 170. old.
LA FONTAINE, J – RICHARDS, Audrey I. (1959) The Haya, in: RICHARDS, Audrey I. ed.: East African Chiefs, London, Faber and Faber, pp. 174-194.
LEWIS, I. M. (1989) South of North: Shamanism in Africa. A Neglected Theme, Paideuma, 35, 181-188. old.
PÉNZES Tímea – KÁDÁR István (2017) Ghána ölelésében. Fényképes útinapló, Érd, Mundus Novus Könyvek, 206 old.
PUSZTAI, Gabriella (2016) Senki sem élhet nemesebben. Magyar orvosok Fekete-Afrikában, Kunszentmárton, Helytörténeti Múzeum, 255 old.
SZILASI, Ildikó (2010): Vagenya halászok Kongóban régen és ma, Spektrum: A világ te vagy, szeptember–október, 32–47. old.
(2014) A kuba királyszobrok változása, Ethnographia, 125. évf., 4. szám, 521–543. old.
(2014) A kuba rafia szövetek változása, in: B. WALLNER Erika szerk.: Afrikakutatás Magyarországon – első kötet. A 70 éves Biernaczky Szilárd Afrika-barátság könyve, Érd, Mundus Novus Könyvek, 245–260. old.
SÁRKÁNY, Mihály (1983) A törzsi társadalmak gazdasága, Magyar Filozófiai Szemle (Budapest), 5, 738–748. old.
(2001) Kávé és földtulajdon a kikujuknál, in: Hála József – Szarvas Zsuzsa – Szilágyi Miklós szerk.: Számadó. Tanulmányok Paládi-Kovács Attila tiszteletére, Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézet, 171–177. old.
(2015) Hogyan termelnek és nem termelnek kávét kikuju kisbirtokosok?, in: Jakab Albert Zsolt – Kinda István szerk: Aranykapu: Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére, Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság – Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Székely Nemzeti Múzeum, 607-617. old.
TORDAY Emil – JOYCE, Thomas Athol (1911) Notes ethnographiques sur les peuples communément appelés Bakuba, ainsi que sur les peuplades apparentées: Les Bushongo, Bruxelles, Ministère des Colonies, pp 290 old. + 2 t. (Musée du Congo Belge. Annales D. Ethnographie, Anthropologie, Ser. 3.. Vol. 2/1.)
Vélemény, hozzászólás?