You are here: Home » countrystudies » A ruandai népirtás emlékére

A ruandai népirtás emlékére

Bevezetés

Ma, április 7-én van az 1994-es ruandai népirtás emléknapja. Míg az etnikai ellentétek társadalmi és politikai okairól gyakorta esik szó az elemzésekben, az atrocitásokhoz vezető gazdasági problémák felett gyakran elsiklanak a szakértők.

A hatvanas-hetvenes években Ruanda gazdasági növekedése viszonylag dinamikus volt. Az 1980-as évek közepétől, de különösen az évtized végétől azonban az ország gazdasági helyzete gyorsan romlott, majd 1990-től kezdett kétségbeejtővé válni. Ennek több oka is volt.  Tekintsük most át ezeket röviden!

 A fő exportcikkek árának  jelentős visszaesése és eladósodás

 

Ruanda exportcikkeinek ára jelentősen visszaesett. Az ország szegény ásványi anyagokban, de rendelkezik ónkészletekkel, amelyek kiaknázása és exportja már az 1930-as évektől Ruanda exportbevételeinek mintegy tíz százalékát tette ki. (valamint munkát adott közel 25.000 embernek). 1980-ban az ónkitermelésért felelős vállalat, a SOMIRWA a kedvező világpiaci árra alapozva hatalmas ónfinomító üzem építésébe kezdett. Azonban a magas ár nem csak Ruanda figyelmét keltette fel. Világszerte ón-túltermelés következett be, amelynek eredményeképp 1985-ben felére esett vissza az ón világpiaci ára. 1986-ban a SOMIRWA csődbe ment és az ónkitermelés majdnem teljesen leállt. (1989-ben világbanki segítséggel újraindult, de a világpiaci ár továbbra is alacsony maradt). Ugyanígy hatalmasat zuhant a két fő ruandai exportcikk, a kávé és tea világpiaci ára. A kávéból származó exportbevétel a különösen jó évnek számító 1985-ös 144 millió dollárról 1993-ra 30 millió dollárra esett vissza.

Kávétermelő lelkesen mutatja az érett kávészemeket

Kávétermelő lelkesen mutatja az érett kávészemeket

A hetvenes években motiválta a földművelőket, hogy a kávé átvételi ára (az állam egységes áron átvette a termelőktől a kávét) folyamatosan emelkedett. 1974-ben kilónként 45 ruandai frankért (RwF), 1976-ban már 65 RwF-ért, 1977-ben pedig 120 RwF-ért vették át a kávét). Ebben az időszakban nagyon sokan döntöttek úgy, hogy a korábbi évekkel ellentétben, földjükön kávét (is) termesztenek. A kormány adminisztrációs és ellenőrző rendszert épített ki, amelynek alkalmazottai tanácsokkal segítették a kávétermelést, és megbírságolták azokat, akik elhanyagolták kávéültetvényeiket. 1978 júniusától Ruandában tilos volt kávébokrot eltávolítani a földből, bírság járt érte. Ez tehát azt is jelentette, hogy aki mást szeretett volna termeszteni a kávé helyett, annak új földet kellett találnia erre a célra. Ezzel a rendszerrel gyakorlatilag kötelezték a földművelőket a kávétermesztésre. Nem véletlen, hogy e változásokat 1978-ban léptették életbe, hiszen a magas világpiaci ár miatt a rezsim jelentős többletjövedelemhez jutott. Amikor magas áron sikerült eladni a kávét, a hasznot érdemes lett volna egy speciális alapba fektetni (Fond d’égalisation), hogy amikor az árak alacsonyabbak, akkor is tartani lehessen a földművelőknek fizetett átvételi árat. Az 1975–77 közötti időszakban azonban a kávéexportból származó teljes jövedelem a kormány számlájára vándorolt. Amíg a világpiaci ár kellően magas volt, a ruandai kormány megfelelő átvételi árat tudott fizetni a földművelőknek a betakarított kávéért. 1989-ben azonban összeomlott a Nemzetközi Kávéegyezmény és a kávé ára mélyrepülésbe kezdett. A jó minőségű arabica típus fontjáért (1 font = 0,4536 kg) 1989 előtt még 1,8 dollárt is el lehetett kérni, 1989 júliusa után hatvan centet adtak érte.

Az Arabica és Robusta kávéfajták különbsége első ránézésre is szembetűnő

Az Arabica és Robusta kávéfajták különbsége első ránézésre is szembetűnő

A gyengébb minőségű, korábban 80-90 centet érő robusta egy fontja 20-30 centért kelt el. 1992-ben készült egy felmérés Ruandában, amelyben megállapították, hogy a ruandai földművelőknek akkor éri meg kávét termeszteni, ha a kilónkénti átvételi ár 120 ruandai frank körül mozog. Ha ennél alacsonyabb az ár, akkor a földművelőknek más termények is rendelkezésükre állnak, amelyek pénzre válthatóak. Ha tehát a kormány azt akarta, hogy ne csökkenjen a termesztett kávé mennyisége, kénytelen volt támogatni a szektort. A kávét átvevő állami ügynökségnek juttatott összegek hatalmasak voltak: 1989-ben kétmilliárd, 1990-ben 4,6 milliárd, 1991-ben egymilliárd, 1992-ben kétmilliárd és 1993-ban egymilliárd RwF. A rezsim súlyosan eladósodott. 1976 és 1994 között hússzorosára nőtt Ruanda külső adóssága (49 millióról egymilliárd dollárra). Ennek ellenére sem tudta tartani a termelők felé az átvételi árat: 1990-ben kilónként 125 RwF-ről 100RwF-re csökkentették.

Strukturális kiigazítás

 

Az eladósodottság miatt a ruandai politikai elit egyre növekvő mértékben függött a külföldi segélyektől, így pedig a donorok jóindulatától, akik fenntartható közpénzügyi helyzetet és demokratizálást vártak.

1988 novemberében világbanki szakértők csoportja érkezett Ruandába, hogy áttekintsék a közpénzügyeket. Ajánlásokat fogalmaztak meg Ruanda számára. Mivel az állam bevételeinek jelentős részét a külföldi segélyek tették ki, és a segélyek folyósítását többek között attól tették függővé, hogy Ruanda beleegyezik-e a strukturális átalakításba, a ruandai kormány elfogadta a stratégiai változtatásokat tartalmazó világbanki javaslatot. A hosszadalmas és nehéz tárgyalási folyamatot lezáró kilencvenmillió dolláros strukturális reformprogramról szóló megállapodást 1991-ben írták alá. A program (hasonlóan számos más afrikai országban alkalmazott reformokhoz) a fiskális és monetáris fegyelmet próbálta javítani, az állam gazdaságból történő kivonulását igyekezett elősegíteni (kivéve a humán erőforrások, igazságügy, környezetvédelem). A program célja volt továbbá az export dinamikusabbá tétele útján az adósságok csökkentése, a hazai és nemzetközi kereskedelem liberalizálása.

Strukturális kiigazításról szóló karikatúra 2012-ből

Strukturális kiigazításról szóló karikatúra 2012-ből

A világbanki szakértők azonban nem vették figyelembe a realitásokat a program kidolgozásakor: az ugandai tuszi menekültek invázióra készültek, hogy megdöntsék a ruandai rezsimet. Az RPF (Ugandában szerveződő tuszi lázadók csoportja, akik át akarták venni az uralmat Ruanda felett) 1990-ben offenzívát indított Uganda felől, és betört Ruanda területére.

A képen látható a Ruanda területére Ugandából betörő tuszi menekültek egyik vezetője, ma államelnök Paul Kagame

A képen szemüvegben látható a Ruanda területére Ugandából betörő tuszi menekültek egyik vezetője, ma államelnök Paul Kagame

 

Ruandában a polgárháborús állapotok ellenére a strukturális reformokat elindították, és ez katasztrofális hatást gyakorolt a gazdaságra. A reál GDP 1989 és 1993 között tíz (!) százalékkal visszaesett és a jövedelemkülönbségek kiéleződtek. A strukturális reformok egyik alapköve volt a ruandai frank leértékelése, amelyre két lépésben került sor. Előbb negyven, majd 1992 júniusában újabb tizenöt százalékos leértékelést hajtott végre a ruandai kormány, ettől a lépéstől az export növekedését és az import csökkenését remélve. A leértékelés hatására az infláció az 1989-es egy százalékról 1991-re 19,2%-ra nőtt, a fogyasztói árindex (ha az 1987-es évet vesszük alapul) 1991-ben 130, 1993-ban már 160 volt. Az infláció miatt a bérből élők vásárlóereje csökkent.

A reformprogram számos eleme nem valósult meg: a közalkalmazottak létszámát nem csökkentették (habár erre nézve is volt előírás a megállapodásban). A hadsereg létszámának, valamint általában a hadi kiadásoknak a növekedése miatt az állami kiadások jelentős csökkentése nem sikerült. Ugyanakkor a szolgáltatások színvonalának emelése érdekében (a strukturális reformok jegyében) növelték az egészségügyi szolgáltatások és a vízellátás díját. Ez azonban csak tovább rontott a vidéki háztartások helyzetén az adókkal, a tandíjjal és az iskolák, valamint kórházak építéséhez való kötelező természetbeni hozzájárulással együtt.

Összességében a strukturális reformprogram nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1993 elejére a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap leállította a hitelezést, mivel a kormány számos ponton nem teljesítette vállalásait (például a kereskedelem liberalizálása kapcsán), és nyilvánvalóvá vált, hogy a segélyek jó részét fegyverkezésre költi. Nem fagyasztották be azonban a ruandai rezsim külföldi bankokban letétbe helyezett pénzeit, így azokat felhasználhatták a genocídium előkészítésére.

Földhiány

 

Közben a földhiány is kezdett akuttá válni. Mivel a ruandai népességnövekedés rendkívül dinamikus volt (1986-ban a világon a legmagasabb termékenységi rátát, 5,2%-ot itt mérték), egy földművelőre egyre kisebb földterület jutott. 1984-ben a ruandai háztartások 57 százalékának kevesebb mint egy hektárnyi, 25 százalékának kevesebb mint fél hektárnyi föld műveléséből kellett eltartania családját. Éppen ezért a földművelők egyre kevésbé engedhették meg maguknak, hogy pihentessék, parlagon hagyják a földet. A földhiány sokakat arra indított, hogy egyre meredekebb lejtőkön kezdjenek el földet művelni, pedig az intenzív esőzések ezekről a hegyoldalakról évente hektáronként 11 tonna talajt hordanak el. Ruanda folyói pedig évente (!) tizenkétmillió tonna talajt szállítottak el az országból

A földhiány a magas népsűrűség miatt ma is égető probléma Ruandában

A földhiány a magas népsűrűség miatt ma is égető probléma Ruandában

Ahogy a népességszám fokozatosan emelkedett (az 1940-es kétmillióról 1991-re már 7,15 millió főre), úgy csökkent a bevitt táplálék mennyisége. Míg 1984-ben Ruandában a mezőgazdaságból élők átlagosan 49 gramm fehérjét fogyasztottak naponta, addig 1989-re már csak 36 grammot (miközben az ajánlott napi bevitel minimum 59 gramm). Az ország egyes részeit 1987-ben, 1989–90-ben, 1991-ben és 1993-ban is éhínség sújtotta.

Több ruandai genocídiummal foglalkozó szakértő érvelése szerint is döntő szerepet játszhatott az erőszak eszkalálódásában a forráshiány. Prunier az 1994-es népirtás után egy évvel megjelent összefoglaló könyvében utalást tesz erre: „azoknak, akiket meg kell majd ölni, földjük és néha tehenük volt. És valaki nyilván megszerzi majd azokat a földeket és teheneket a tulajdonosok halála után.”

Jared M. Diamond Összeomlás című könyvében kifejti, hogy a ruandai genocídium egy modern kori malthusianus válság (Thomas Malthus közgazdász elmélete alapján, aki amellett érvelt, hogy az ellenőrizetlen népességnövekedés üteme mértani, míg a létfenntartási cikkek gyártásának növekedése számtani), ahol a gyors népességnövekedés és az erőforrások szűkössége együttesen kulcsfontosságú tényezők lehettek a ruandai genocídium kiváltó okai között. Véleménye szerint a népirtás volt a társadalmi szintű válasz arra, hogy túl kevés földön túl sok ember próbált boldogulni.

Ugyanakkor szakértők egy másik csoportja visszautasítja az erőforrás-szűkösségen alapuló elméleteket, hiszen számos más ország is küzd hasonló problémákkal és jellemzően nem a népirtást választják megoldásképpen. Mamdani például kitér a növekvő népességszám – szűkös művelhető terület dilemmára, de elveti mint okot „Nem számít mennyire lehangolónak tűnnek ezek a tények, ne felejtsük el, hogy nem feltétlenül létezik összefüggés a források drasztikus szűkülése és a halálos emberi konfliktusok között.”

Straus 2006-os, The Order of Genocide (A népirtás menete) című könyvének írásakor kétszáz elkövetővel készített interjút, akiknek 77,3 százaléka azt vallotta, hogy nem tulajdonított el semmit a gyilkosság(ok) elkövetésekor, azaz semmilyen anyagi haszna nem származott a népirtásban való részvételből.

 Összegzés

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a gazdasági problémák önmagukban nem biztosítottak volna megfelelő alapot a ruandai vezetés számára, hogy hatásos tusziellenes propagandába kezdjen. Azonban a fentiekben említett földhiányt, eladósodottságot csak „megfejelte” az országra kényszerített strukturális kiigazítási program. A ruandai átlagemberre nehezedő gazdasági nyomás tehát nagymértékben fokozódott a végzetes 1994 előtti esztendőkben. Az 1990 óta folyó polgárháborúval (a ruandai vezetés a Ruandából kiszorított ugandai tuszi menekültek csapatai között) együtt ezek a feszültségek is vezettek a 800.000 ember halálát okozó népirtáshoz.

A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

http://afrikablog.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.