A ruandai népirtás emlékére

Bevezetés

Ma, április 7-én van az 1994-es ruandai népirtás emléknapja. Míg az etnikai ellentétek társadalmi és politikai okairól gyakorta esik szó az elemzésekben, az atrocitásokhoz vezető gazdasági problémák felett gyakran elsiklanak a szakértők.

A hatvanas-hetvenes években Ruanda gazdasági növekedése viszonylag dinamikus volt. Az 1980-as évek közepétől, de különösen az évtized végétől azonban az ország gazdasági helyzete gyorsan romlott, majd 1990-től kezdett kétségbeejtővé válni. Ennek több oka is volt.  Tekintsük most át ezeket röviden!

 A fő exportcikkek árának  jelentős visszaesése és eladósodás

 

Ruanda exportcikkeinek ára jelentősen visszaesett. Az ország szegény ásványi anyagokban, de rendelkezik ónkészletekkel, amelyek kiaknázása és exportja már az 1930-as évektől Ruanda exportbevételeinek mintegy tíz százalékát tette ki. (valamint munkát adott közel 25.000 embernek). 1980-ban az ónkitermelésért felelős vállalat, a SOMIRWA a kedvező világpiaci árra alapozva hatalmas ónfinomító üzem építésébe kezdett. Azonban a magas ár nem csak Ruanda figyelmét keltette fel. Világszerte ón-túltermelés következett be, amelynek eredményeképp 1985-ben felére esett vissza az ón világpiaci ára. 1986-ban a SOMIRWA csődbe ment és az ónkitermelés majdnem teljesen leállt. (1989-ben világbanki segítséggel újraindult, de a világpiaci ár továbbra is alacsony maradt). Ugyanígy hatalmasat zuhant a két fő ruandai exportcikk, a kávé és tea világpiaci ára. A kávéból származó exportbevétel a különösen jó évnek számító 1985-ös 144 millió dollárról 1993-ra 30 millió dollárra esett vissza.

Kávétermelő lelkesen mutatja az érett kávészemeket

A hetvenes években motiválta a földművelőket, hogy a kávé átvételi ára (az állam egységes áron átvette a termelőktől a kávét) folyamatosan emelkedett. 1974-ben kilónként 45 ruandai frankért (RwF), 1976-ban már 65 RwF-ért, 1977-ben pedig 120 RwF-ért vették át a kávét). Ebben az időszakban nagyon sokan döntöttek úgy, hogy a korábbi évekkel ellentétben, földjükön kávét (is) termesztenek. A kormány adminisztrációs és ellenőrző rendszert épített ki, amelynek alkalmazottai tanácsokkal segítették a kávétermelést, és megbírságolták azokat, akik elhanyagolták kávéültetvényeiket. 1978 júniusától Ruandában tilos volt kávébokrot eltávolítani a földből, bírság járt érte. Ez tehát azt is jelentette, hogy aki mást szeretett volna termeszteni a kávé helyett, annak új földet kellett találnia erre a célra. Ezzel a rendszerrel gyakorlatilag kötelezték a földművelőket a kávétermesztésre. Nem véletlen, hogy e változásokat 1978-ban léptették életbe, hiszen a magas világpiaci ár miatt a rezsim jelentős többletjövedelemhez jutott. Amikor magas áron sikerült eladni a kávét, a hasznot érdemes lett volna egy speciális alapba fektetni (Fond d’égalisation), hogy amikor az árak alacsonyabbak, akkor is tartani lehessen a földművelőknek fizetett átvételi árat. Az 1975–77 közötti időszakban azonban a kávéexportból származó teljes jövedelem a kormány számlájára vándorolt. Amíg a világpiaci ár kellően magas volt, a ruandai kormány megfelelő átvételi árat tudott fizetni a földművelőknek a betakarított kávéért. 1989-ben azonban összeomlott a Nemzetközi Kávéegyezmény és a kávé ára mélyrepülésbe kezdett. A jó minőségű arabica típus fontjáért (1 font = 0,4536 kg) 1989 előtt még 1,8 dollárt is el lehetett kérni, 1989 júliusa után hatvan centet adtak érte.

Az Arabica és Robusta kávéfajták különbsége első ránézésre is szembetűnő

A gyengébb minőségű, korábban 80-90 centet érő robusta egy fontja 20-30 centért kelt el. 1992-ben készült egy felmérés Ruandában, amelyben megállapították, hogy a ruandai földművelőknek akkor éri meg kávét termeszteni, ha a kilónkénti átvételi ár 120 ruandai frank körül mozog. Ha ennél alacsonyabb az ár, akkor a földművelőknek más termények is rendelkezésükre állnak, amelyek pénzre válthatóak. Ha tehát a kormány azt akarta, hogy ne csökkenjen a termesztett kávé mennyisége, kénytelen volt támogatni a szektort. A kávét átvevő állami ügynökségnek juttatott összegek hatalmasak voltak: 1989-ben kétmilliárd, 1990-ben 4,6 milliárd, 1991-ben egymilliárd, 1992-ben kétmilliárd és 1993-ban egymilliárd RwF. A rezsim súlyosan eladósodott. 1976 és 1994 között hússzorosára nőtt Ruanda külső adóssága (49 millióról egymilliárd dollárra). Ennek ellenére sem tudta tartani a termelők felé az átvételi árat: 1990-ben kilónként 125 RwF-ről 100RwF-re csökkentették.

Strukturális kiigazítás

 

Az eladósodottság miatt a ruandai politikai elit egyre növekvő mértékben függött a külföldi segélyektől, így pedig a donorok jóindulatától, akik fenntartható közpénzügyi helyzetet és demokratizálást vártak.

1988 novemberében világbanki szakértők csoportja érkezett Ruandába, hogy áttekintsék a közpénzügyeket. Ajánlásokat fogalmaztak meg Ruanda számára. Mivel az állam bevételeinek jelentős részét a külföldi segélyek tették ki, és a segélyek folyósítását többek között attól tették függővé, hogy Ruanda beleegyezik-e a strukturális átalakításba, a ruandai kormány elfogadta a stratégiai változtatásokat tartalmazó világbanki javaslatot. A hosszadalmas és nehéz tárgyalási folyamatot lezáró kilencvenmillió dolláros strukturális reformprogramról szóló megállapodást 1991-ben írták alá. A program (hasonlóan számos más afrikai országban alkalmazott reformokhoz) a fiskális és monetáris fegyelmet próbálta javítani, az állam gazdaságból történő kivonulását igyekezett elősegíteni (kivéve a humán erőforrások, igazságügy, környezetvédelem). A program célja volt továbbá az export dinamikusabbá tétele útján az adósságok csökkentése, a hazai és nemzetközi kereskedelem liberalizálása.

Strukturális kiigazításról szóló karikatúra 2012-ből

A világbanki szakértők azonban nem vették figyelembe a realitásokat a program kidolgozásakor: az ugandai tuszi menekültek invázióra készültek, hogy megdöntsék a ruandai rezsimet. Az RPF (Ugandában szerveződő tuszi lázadók csoportja, akik át akarták venni az uralmat Ruanda felett) 1990-ben offenzívát indított Uganda felől, és betört Ruanda területére.

A képen szemüvegben látható a Ruanda területére Ugandából betörő tuszi menekültek egyik vezetője, ma államelnök Paul Kagame

Ruandában a polgárháborús állapotok ellenére a strukturális reformokat elindították, és ez katasztrofális hatást gyakorolt a gazdaságra. A reál GDP 1989 és 1993 között tíz (!) százalékkal visszaesett és a jövedelemkülönbségek kiéleződtek. A strukturális reformok egyik alapköve volt a ruandai frank leértékelése, amelyre két lépésben került sor. Előbb negyven, majd 1992 júniusában újabb tizenöt százalékos leértékelést hajtott végre a ruandai kormány, ettől a lépéstől az export növekedését és az import csökkenését remélve. A leértékelés hatására az infláció az 1989-es egy százalékról 1991-re 19,2%-ra nőtt, a fogyasztói árindex (ha az 1987-es évet vesszük alapul) 1991-ben 130, 1993-ban már 160 volt. Az infláció miatt a bérből élők vásárlóereje csökkent.

A reformprogram számos eleme nem valósult meg: a közalkalmazottak létszámát nem csökkentették (habár erre nézve is volt előírás a megállapodásban). A hadsereg létszámának, valamint általában a hadi kiadásoknak a növekedése miatt az állami kiadások jelentős csökkentése nem sikerült. Ugyanakkor a szolgáltatások színvonalának emelése érdekében (a strukturális reformok jegyében) növelték az egészségügyi szolgáltatások és a vízellátás díját. Ez azonban csak tovább rontott a vidéki háztartások helyzetén az adókkal, a tandíjjal és az iskolák, valamint kórházak építéséhez való kötelező természetbeni hozzájárulással együtt.

Összességében a strukturális reformprogram nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1993 elejére a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap leállította a hitelezést, mivel a kormány számos ponton nem teljesítette vállalásait (például a kereskedelem liberalizálása kapcsán), és nyilvánvalóvá vált, hogy a segélyek jó részét fegyverkezésre költi. Nem fagyasztották be azonban a ruandai rezsim külföldi bankokban letétbe helyezett pénzeit, így azokat felhasználhatták a genocídium előkészítésére.

Földhiány

 

Közben a földhiány is kezdett akuttá válni. Mivel a ruandai népességnövekedés rendkívül dinamikus volt (1986-ban a világon a legmagasabb termékenységi rátát, 5,2%-ot itt mérték), egy földművelőre egyre kisebb földterület jutott. 1984-ben a ruandai háztartások 57 százalékának kevesebb mint egy hektárnyi, 25 százalékának kevesebb mint fél hektárnyi föld műveléséből kellett eltartania családját. Éppen ezért a földművelők egyre kevésbé engedhették meg maguknak, hogy pihentessék, parlagon hagyják a földet. A földhiány sokakat arra indított, hogy egyre meredekebb lejtőkön kezdjenek el földet művelni, pedig az intenzív esőzések ezekről a hegyoldalakról évente hektáronként 11 tonna talajt hordanak el. Ruanda folyói pedig évente (!) tizenkétmillió tonna talajt szállítottak el az országból

A földhiány a magas népsűrűség miatt ma is égető probléma Ruandában

Ahogy a népességszám fokozatosan emelkedett (az 1940-es kétmillióról 1991-re már 7,15 millió főre), úgy csökkent a bevitt táplálék mennyisége. Míg 1984-ben Ruandában a mezőgazdaságból élők átlagosan 49 gramm fehérjét fogyasztottak naponta, addig 1989-re már csak 36 grammot (miközben az ajánlott napi bevitel minimum 59 gramm). Az ország egyes részeit 1987-ben, 1989–90-ben, 1991-ben és 1993-ban is éhínség sújtotta.

Több ruandai genocídiummal foglalkozó szakértő érvelése szerint is döntő szerepet játszhatott az erőszak eszkalálódásában a forráshiány. Prunier az 1994-es népirtás után egy évvel megjelent összefoglaló könyvében utalást tesz erre: „azoknak, akiket meg kell majd ölni, földjük és néha tehenük volt. És valaki nyilván megszerzi majd azokat a földeket és teheneket a tulajdonosok halála után.”

Jared M. Diamond Összeomlás című könyvében kifejti, hogy a ruandai genocídium egy modern kori malthusianus válság (Thomas Malthus közgazdász elmélete alapján, aki amellett érvelt, hogy az ellenőrizetlen népességnövekedés üteme mértani, míg a létfenntartási cikkek gyártásának növekedése számtani), ahol a gyors népességnövekedés és az erőforrások szűkössége együttesen kulcsfontosságú tényezők lehettek a ruandai genocídium kiváltó okai között. Véleménye szerint a népirtás volt a társadalmi szintű válasz arra, hogy túl kevés földön túl sok ember próbált boldogulni.

Ugyanakkor szakértők egy másik csoportja visszautasítja az erőforrás-szűkösségen alapuló elméleteket, hiszen számos más ország is küzd hasonló problémákkal és jellemzően nem a népirtást választják megoldásképpen. Mamdani például kitér a növekvő népességszám – szűkös művelhető terület dilemmára, de elveti mint okot „Nem számít mennyire lehangolónak tűnnek ezek a tények, ne felejtsük el, hogy nem feltétlenül létezik összefüggés a források drasztikus szűkülése és a halálos emberi konfliktusok között.”

Straus 2006-os, The Order of Genocide (A népirtás menete) című könyvének írásakor kétszáz elkövetővel készített interjút, akiknek 77,3 százaléka azt vallotta, hogy nem tulajdonított el semmit a gyilkosság(ok) elkövetésekor, azaz semmilyen anyagi haszna nem származott a népirtásban való részvételből.

 Összegzés

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a gazdasági problémák önmagukban nem biztosítottak volna megfelelő alapot a ruandai vezetés számára, hogy hatásos tusziellenes propagandába kezdjen. Azonban a fentiekben említett földhiányt, eladósodottságot csak „megfejelte” az országra kényszerített strukturális kiigazítási program. A ruandai átlagemberre nehezedő gazdasági nyomás tehát nagymértékben fokozódott a végzetes 1994 előtti esztendőkben. Az 1990 óta folyó polgárháborúval (a ruandai vezetés a Ruandából kiszorított ugandai tuszi menekültek csapatai között) együtt ezek a feszültségek is vezettek a 800.000 ember halálát okozó népirtáshoz.

A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük