Az alábbi szöveg az Akadémiai Kiadó Zrt. Szubszaharai Afrika gazdasága a 21. században c. tanulmánykötetben jelent meg először 2017-ben. A szerző és a kiadó szíves beleegyezésével közli újra az afrikablog.hu. A kötet megvásárolható az Akadémiai Kiadó honlapján, valamint digitálisan elérhető a MeRSZ online okoskönyvtárban.
Kérlek így hivatkozz a szövegre ha felhasználod:
Biedermann Zsuzsánna (2017): A fejlesztő állam koncepció érvényesülése Ruandában, In: Biedermann Zs, Kiss J (szerk.): Szubszaharai Afrika gazdasága a 21. században, Budapest, Akadémiai Kiadó, 256-272.o.
Az RPF-nek nincsenek anyagi gondjai
Számos afrikai országban a politika nem szól másról, mint a járadékok generálásáról, amit aztán el lehet osztani a támogatók között, és lehet belőle finanszírozni a kormánypártot. Az ilyen rezsimekben a közjavak előteremtése, esetleg fejlesztése teljesen háttérbe szorul. Ruandában azért sikerülhetett ettől az afrikai országokban igen gyakori modelltől eltérni, mert a CVL, HG és RIG fontos szerepet kapnak a politika finanszírozásában is.
A CVL 7000 fős alkalmazotti állományával a második legfontosabb foglalkoztató az állam után. A vállalatcsoport részvényei után a tulajdonos(ok)nak fizetett osztalék és az egyéni támogatók adományai megtöltik a kormánypárt kasszáját. A CVL 2009-es árbevétele 167 millió USD volt, ami Ruanda GDP-jének 3%-a. A Financial Times egy 2012-ben megjelent cikke szerint az RPF kormánypárt az ország méretéhez viszonyítva az egyik leggazdagabb párt a világon, a 2010-es választások RPF-kampányát, mintegy 2,4 millió USD-t is vállalati kasszából finanszírozták.
A kormány azért tud hosszabb távú fejlesztési koncepcióban gondolkodni, mert az üzleti és a politikai, valamint a magán- és állami szféra összefonódott: a kormánypártot saját üzleti vállalkozásai szabadítják meg a klientelisztikus elvárásoktól. A ruandai kormánynak nem kell támogatókat „vásárolnia”, mert olyan vállalatcsoportot hozott létre, amely finanszírozza a politikai életben való részvételét. Ez a rendszer a korrupció táptalaja lehetne, csakhogy a ruandai vezetés minőségi közszolgáltatásokkal és azok folyamatos fejlesztésével (is) biztosítja hatalma legitimitását. Ezen politikai túlélési stratégia pedig az olyan kedvezőtlen adottságokkal bíró országban, mint Ruanda (kis alapterületű, nyersanyagban és tőkében viszonylag szegény, nincs kijárata a tengerre), csak alacsony korrupció mellett valósítható meg.
A vállalatbirodalom és a kormány összefonódása problémákat vet fel…
A lenyűgöző gazdasági fejlődés ellenére mégis problémát jelenthet hosszú távon, hogy az országot 1994 óta ugyanaz a párt kormányozza, és hatalma gyakorlatilag összeforrt a ruandai gazdasági vérkeringést élénkítő vállalatbirodalommal. Számos helyszíni megfigyelő hangsúlyozza, hogy a fékek és ellensúlyok rendszere az országban teljesen hiányzik.
Igaz, hogy a kormány és a hadsereg támogatottsága rendkívül nagyarányú, egyes szakértők szerint eléri a 80-90%-ot. A fejlesztő vízió megvalósítása miatt óriási előny a közbizalom magas szintje: majdnem a teljes társadalom osztja a kormány álláspontját az ország átalakításáról, újjáépítéséről.
Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a jelenlegi rendszer visszaélésekre ad lehetőséget hosszú távon, hiszen az ország vezetőinek diszkrecionális döntési jogkörévé tesz bizonyos kérdéseket, amelyekre célszerűbb lenne intézményi garanciákat biztosítani. Így nem lenne kérdéses, hogy a vezető személyének változása együtt jár-e a bevált gyakorlat módosításával.
Ruandai developmentalista specialitás: „hazai megoldások”
A lakosság motiválására és az emberek akaratának összehangolására nagyon jó megoldást találtak az ún. ruandai „hazai megoldások” (homegrown solutions) programmal, amely olyan tradicionális és ősi szokásokat épít be a modern intézkedésekbe, amelyekkel az átlagemberek is azonosulni tudnak. A kormány a „kollektív bölcsességet” és a tradicionális praktikákat széles körű, minél több ember bevonásával járó programokban igyekszik alkalmazni, hogy az állampolgárok „részvényesnek érezzék magukat a Ruanda részvénytársaságban” (Kagame, 2013). Ráadásul a modern és tradicionális megoldások összehangolása megkönnyíti az állandó változásokhoz való alkalmazkodást is. A „hazai megoldások” program ruandai specialitás, amelyet ebben a formában egy korábbi fejlesztő elődnél sem jegyeztek fel.
Az egyik „hazai megoldás” a Girinka (egy tehént minden szegény háztartásnak), amely azon a szokáson alapul, hogy a ruandaiak a barátság jeleként a régi időkben szarvasmarhát ajándékoztak egymásnak. Előfordult olyan eset is, amikor egyszerűen a szolidaritás jeleként ajándékoztak marhát egy másik családnak. Napjainkban a kormány minden egyes szegény családnak ad egy szarvasmarhát, hogy célzottan enyhítse a szegénységet. A 2006-ban bevezetett program egyszerre több problémát próbál orvosolni: a tehéntej javítja a család étrendjét, többletbevételhez juttathatja a családot és a trágya révén a mezőgazdasági termelést is élénkítheti (Rwanda United Nations Development Assistance Plan, 2013). A Girinka-program keretében már több tízezernyi szarvasmarhát osztottak szét, és ezzel számos szegény és rosszul táplált családból lett kisvállalkozó, aki a tejtermékek eladásából javítani tudja családja életszínvonalát. Amikor a Girinka 2006-ban elkezdődött, még a gyerekek 43%-a alultáplált volt országszerte, hat évvel később már csak 21%-uk.
A „hazai megoldások” másik jellegzetes példája az Imihigo vagy más néven teljesítési szerződés. Imihigónak nevezték a prekoloniális Ruandában azt a gyakorlatot, amikor valaki bizonyos időn belül megvalósítandó célokat tűzött ki maga elé. A ruandai kormány decentralizációs politikájának részeként a helyi önkormányzatokra a fejlesztési programok fontos elemeit bízták, és a kormánynak valahogy biztosítania kellett, hogy az önkormányzatok megnövekedett szerepüket hatékonyan és gyorsan végrehajtják. Ekkor döntöttek úgy 2006-ban, hogy megújítják az Imihigo hagyományát más formában: a minisztériumok és helyi önkormányzatok egyéves teljesítési szerződéseket írnak alá, amelyben célokat tűznek ki, majd azok megvalósítását évente ellenőrzik (Versailles, 2012). A rendszeres teljesítményértékelés hatására jelentősen javult az önkormányzatok által teljesített célkitűzések aránya. A program közben továbbterjedt az egyéni munkavállalók és háztartások szintjére: a munkáltatók is kötnek alkalmazottaikkal teljesítési szerződést, sőt iskolások is a tanáraikkal, majd időről időre megvizsgálják, hogy a kitűzött célokból mennyit sikerült megvalósítani.
A Girinka és Imihigo csak két példa arra, hogy a ruandai vezetés hogyan igyekszik a tradicionális elemeket beépíteni fejlesztési programjaiba, és így állampolgárai minél szélesebb körét megszólítani. Említhetnénk még számtalan más régi hagyományt, amelyet nemrégiben felelevenítettek kissé más köntösben: ezek a próbálkozások is azt bizonyítják, hogy a ruandai vezetés felismerte a társadalom bevonásának, motiválásának szükségességét a hosszú távú fejlesztés érdekében.
Habár a „hazai megoldások” és a kormány nagy népszerűségnek örvend, ez nem kis részben annak köszönhető, hogy programjaiból minden ruandai népcsoport egyformán részesül.
A hatalomgyakorlásban nincs esélyegyenlőség
A politikai hatalomgyakorlás ezzel szemben egyelőre nem tükrözi az esélyegyenlőség elvét. Egy amerikai külügyminiszternek szóló „Etnikai hovatartozás Ruandában – avagy ki kormányozza az országot” című 2008-as titkos üzenetben Ruandában dolgozó amerikai diplomaták így fogalmaztak: „A jelenlegi ruandai kormány etnikai hovatartozásának felmérése után megállapítottuk, hogy a vezető pozíciók döntő többségét tuszik birtokolják. Ha mégis hutu lenne a vezető, általában viszonylag kevés a valódi hatalma, és gyakran egy tuszi „támogatja” a háttérből, aki a pozícióval járó hatalom igazi letéteményese. A katonaságot és a biztonsági szerveket tuszik ellenőrzik, általában angolul beszélők, akik Kagame elnökkel együtt nőttek fel menekültként Ugandában. A huszonnyolc tagú kabinet egyenlő arányban oszlik meg a két népcsoport között, de a kulcsminisztériumok tuszi kézben vannak…” (Wikileaks, 2008).
Ellentétben az 1994 előtti időszakkal, ezt a rendszert nem jellemzi, hogy oktatás vagy munkaerő-felvétel útján korlátozná a másik csoport (hutuk) belépését az elit tagjai közé, tehát ahogy telik az idő, egyre több lesz a hutu a hatalmi szervek vezetői között is. A hutu üzleti és szakmai elit hallgatólagosan elfogadja ezt a berendezkedést, de a politikai életet egyelőre semmiképp sem jellemzi a más területeken (oktatás, egészségügy stb.) tapasztalható esélyegyenlőség.
Az ellenzéki hangokat elhallgattatják
A kormányt és az elnököt külföldön gyakran kritizálják a politikai mozgástér leszűkítéséért. Belföldön nem jellemző a rendszert érő kritika (kivéve a nemzetközi szervezeteket), mert Ruandában igen korlátozott a sajtószabadság, a főbb sajtóorgánumok gyakorlatilag a kormány szócsövei. Igaz, ez más developmentalista államokban is megfigyelhető volt a fejlődés korai szakaszában (pl. Szingapúr, Dél-Korea).
Az etnikai alapú politizálás Ruandában tilos, tehát csak azok a pártok vehetnek részt a politikai életben, amelyek ezt az alapelvet elfogadják. Az ellenzéki pártok szerepe rendkívül korlátozott. Tartanak ugyan rendszeres választásokat 2003 óta az országban, de a részvételi arány és a kormánypártra/Kagame elnökre szavazók aránya is rendre kiugróan magas, 80-90% feletti. A választások tisztaságát a nemzetközi szervezetek és választási megfigyelők is kétségbe vonják, és az ellenzék elhallgattatásáról, börtönbe vetéséről cikkeznek. A Human Rights Watch „rendszerszintű elnyomást” emleget, amelynek része, hogy időről időre eltűnnek a kormánnyal szemben kritikus hangot megütő ruandaiak (2014-ben nyolc bizonyított esetről tudnak), illetve gyanús halálesetek is történnek.
Összességében tehát úgy tűnik, sem a kormánypárt, sem Paul Kagame elnök nem viseli el a kritikát saját állampolgáraitól. A rendszer gazdasági eredményei tagadhatatlanok, de a kritikai hangok elhallgattatása arra utal, hogy a lakosság egy része nem feltétlenül saját indíttatásból vesz részt a ruandai vezetés fejlesztési terveiben.
Összefoglalás
Ruanda gazdaságpolitikája több szempontból is emlékeztet egy klasszikus fejlesztő állam paradigmára. A politikai vezetés világosan körvonalazott fejlesztő víziót követ, amelyet megfogalmazott a Ruanda 2020 c. dokumentumban. Az elit nem úgy próbál hatalmon maradni, hogy privilégiumokat osztogat, hanem egyre több és jobb közjavat állít elő és tesz hozzáférhetővé a társadalom egésze számára. A magán- és közszektor összefonódott a kormánypárt vállalatain keresztül, amelyek a további gazdasági fejlődés szempontjából kulcsfontosságú területeken eszközölnek befektetéseket. Az ezen vállalatokból származó bevételek megszabadítják a kormánypártot a klientelisztikus elvárásoktól, ugyanakkor lehetővé teszik a kampányfinanszírozást. Ugyanezen kormányközeli vállalatok révén sikerült 1994 után a prekapitalista állapotokon gyorsan felülemelkedni.
A népirtás hatására különösen nagy volt a ruandai vezetés mozgástere, hogy egyesítse állampolgárait és újjáépítse az országot. Lehetősége volt, hogy a korrupciós gyakorlaton változtasson, hiszen a genocídium miatt az ország kilendült a korábbi magas korrupciós egyensúlyából. Az RPF kihasználta ezeket a lehetőségeket, és napjainkban szubszaharai Afrika egyik legkevésbé korrupt országát irányítja, ahol a közigazgatás hatékony és a kinevezés érdemek és nem nepotizmus alapján zajlik.
A helyi és importált megoldások egyedi kombinációja
A ruandai fejlesztő állam modell épít a kelet-ázsiai elődök tapasztalataira, de erőssége abban rejlik, hogy a klasszikus fejlesztő állam paradigmát tradicionális (helyi) módszerekkel kombinálja, és így sikeresen bevonja és motiválja a lakosság jelentős részét. A fejlődéshez szükséges állandó változásokat a társadalom a hagyományos praktikákkal való társítás révén könnyebben el tudja fogadni.
Az 1994 óta tartó dinamikus gazdasági fejlődés több mint egymillió ruandait emelt ki a szegénységből, ez is növeli a kormány támogatottságát. Ugyanakkor ez a vezetés gyenge pontja is: a folyamatos növekedés adja a nagyrészt tuszi vezetés hatalmának legitimitását egy hutu többségű országban, tehát gazdasági válság vagy lassulás súlyos népszerűségvesztéshez vezethet. Szintén problémát jelenthet a rendszer autoriter, elnyomó jellege és az elnök, Paul Kagame személyének fontossága. Kagame rendkívül karizmatikus vezető és kivételes szervező, de meglehetősen tekintélyelvű, és az elmúlt két évtizedben nem körvonalazódott, hogy ki lehetne az utódja. 2015-ben népszavazáson módosították a ruandai alkotmányt, amely így lehetővé teszi, hogy akár 2034-ig hivatalban maradjon – ez azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy mi lesz Ruanda sorsa Kagame után, és mennyiben függ Kagame személyétől a ruandai intézményrendszer. Félő, hogy az intézményekben bevált jó gyakorlatok az állandó változások és reformok miatt még nem gyökeresedtek meg, és a vezető személyében bekövetkező változás visszatérést jelentene a népirtás előtti idők klientelisztikus normáihoz.
A ruandai rezsim a fentiek alapján összességében még csak egy fejlesztő állam csírájának tekinthető, ígéretes gazdaságpolitikai elképzelésekkel.
Utánozni lehet?
Fontos kérdés lehet, hogy vajon a ruandai modell követendő példa lehet-e más fejlődő országok számára. Ruanda sajátos történelme olyan hatalmi vákuumot hozott létre 1994 után, amely lehetővé tette, hogy a közintézményeket, közoktatást, közgondolkodást radikálisan megreformálja az új vezetés. Ezt a kivételesen nagy mozgásteret, radikális intézményi változást más országban nagyon nehéz lenne elérni, reprodukálni külső fenyegetettség hiányában (vagy akár azáltal is). Ugyanakkor azok a módszerek, amelyekkel sikeresen mobilizálják és állítják a kormány fejlesztő agendájának szolgálatába a társadalom tagjait, adaptálhatóak lennének más fejlődő országokban is. Így a gazdasági fejlesztéshez szükséges változásokat könnyebben elfogadhatóvá teheti a mindenkori vezetés.
Novemberben folytatjuk az elemzést a botswanai fejlesztő állammal. Maradjatok velünk!
Vélemény, hozzászólás?