Bevezetés
Az előző részben felhívtuk a figyelmet arra, hogy számtalan nyersanyagban gazdag ország fejlődése lelassul, megáll, sőt egyes országokban visszaesés következik be. Különösen jellemző a “nyersanyag-átok” szubszaharai Afrika országaiban. De miért nem sújtja Norvégiát vagy Chilét? Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy egy jelentős bevételi forrás, ellentétben minden előzetes feltételezésünkkel, negatív hatást gyakoroljon a gazdasági növekedésre?
A szakértők ezt öt fő okkal magyarázzák a következő részben ezen okokat bontjuk ki részletesebben. Az első, hogy a nyersanyagvagyon véges. A második a nyersanyagok árának rövid távú volatilis alakulásához kapcsolódik. A harmadik a kutatók által megfigyelt ún. feldolgozóipart kiszorító hatás, ami korai dezindusztrializációhoz vezetve fokozza a nyersanyag-függőséget és a gazdaságot megfosztja a feldolgozóiparhoz kapcsolódó pozitívumoktól. A negyedik az intézmények minőségéhez és a megnövekedett állami szerepvállaláshoz kötődik: mivel a kormány nincs rákényszerítve, hogy adókból tartsa fenn magát, az adózáshoz kapcsolódó és a gazdasági növekedést is elősegítő kifinomult intézményrendszer nem fejlődik. Nő az esély a korrupt és járadékvadász politikai magatartások terjedésére. Az ötödik negatív társadalmi változások formájában jelentkezik: a nyersanyagok belső konfliktust, szélsőséges esetben polgárháborút okozhatnak, és fokozhatják a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Nézzük sorban kicsit részletesebben az okokat!
1. A nyersanyagvagyon véges
A nem megújuló nyersanyagforrások, mint a fosszilis tüzelőanyagok (olaj, gáz, szén) és az ásványi anyagok (például az ón, réz, vas, stb.) évmilliók geológiai folyamatai során alakultak ki, és véges mennyiségben állnak rendelkezésre. Miután felszínre hoztuk és felhasználtuk őket, nem termelődnek újra.
A rendelkezésre álló készlet mennyisége azonban folyamatosan változik, hiszen az ásványkincs-vagyonnak csak egy része ismert és annak is csak az adott fejlettségi szinten gazdaságosan bányászható és feldolgozható része tartozik a készletbe. Amikor a világpiaci nyersanyagárak magasak, emelkednek a készletek, hiszen korábban csak ráfizetéssel hozzáférhető tartalékok is kitermelhetővé válnak. Van olyan ár is, amely esetén a gazdaság helyettesítő erőforrásra vagy technológiára áll át. Bizonyos nyersanyag-helyettesítők, illetve a technológiai fejlődés következtében termelékenyebb termelési tényezők ellensúlyozhatják a nyersanyagok mennyiségének csökkenését, de tény, hogy a fejlett gazdaságok számtalan termelési folyamata továbbra is véges mennyiségben elérhető nyersanyagoktól függ, s ez a közgazdászokat is foglalkoztatja.
A nyersanyagfüggő gazdaságok két okból is számolhatnak a nyersanyagbevételek elapadásával. Lehet, hogy fizikailag elfogy a nyersanyag. Illetve az is lehetséges, hogy a nyersanyag ára úgy alakul, hogy a gazdaság helyettesítő anyagokra vagy technológiákra áll át. Ezek a technológiák már elérhetőek (nukleáris fúzió, napenergia, szélenergia), de általában még nem elég kompetitívek ahhoz, hogy széles körben elterjedjenek .
Extrém esetekben azonban előfordulhat rövid időn belüli és teljes körű áttérés is a helyettesítő technológiára: 1910-ig Chile teljes állami bevételeinek közel felét tették ki a nitrátbevételek, illetve a kitermelés kapcsán kivetett adók. A „fehér aranyat” robbanóanyagok és később műtrágya előállítására használták, teljesen átalakítva ezzel az amerikai kontinens és Európa növénytermesztését. Az 1880-tól 1919-ig terjedő időszakot Chile Nitrát Korának nevezték, olyannyira markáns szerepet játszott gazdaságában a kitermelés. Amikor Fritz Haber a XX. század elején feltalálta a mesterséges ammónia-előállítást, és széles körben alkalmazni kezdte az ipar, az gyakorlatilag a chilei nitrátkitermelés végét jelentette. A természetes nitrát világpiaci ára összeomlott. A harmincas évekre a chilei termelés a korábbi értékek tíz, majd 1950-re három százalékára esett vissza. Rövid idő alatt, váratlanul végleg eltűnt a kormány bevételeinek több mint ötven százaléka egy technológiai újítás miatt.
A nyersanyag fizikai kimerülésének egyik leghírhedtebb példája Nauru szigete a Csendes-óceánon, Mikronéziában. Területe mindössze 21,3 négyzetkilométer, és kétszáz évvel ezelőtt a sziget földjének nagy részét foszfát alkotta, amely a guanó alapja. A foszfátot trágyagyártásban hasznosítják. Rendkívül nyereséges foszfátexportjának köszönhetően Nauru a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a világ legmagasabb egy főre eső jövedelmével büszkélkedhetett. Amikor azonban a foszfát kifogyott, a naurui lakosok életszínvonala radikálisan visszaesett, nem beszélve a bányászat által a természeti környezetben okozott visszafordíthatatlan károkról (ma gyakorlatilag egy kimerült bányakráter szélén élnek a lakosok). A naurui elit előrelátó módon befektetéseket eszközölt különböző vagyonkezelői alapokban, azonban a rosszul megválasztott portfóliók és a kormány pazarló gazdálkodása következtében a bevételek elapadásakor gyakorlatilag csődbe ment. Hiába jelentették be a hatalmasra duzzadt közigazgatás létszámcsökkentését, számtalan állami ügynökség privatizációját, és számos tengerentúli konzulátus bezárását, 2004-re teljes politikai és gazdasági káosz alakult ki. Nauru gazdasága jelenleg ausztrál segélyektől függ.
2. A nyersanyagok ára volatilis
A nyersanyagok ára sokkal változóbban alakul, mint a feldolgozott termékeké. Ennek oka az alacsony rövid távú keresleti és kínálati árrugalmasság, amely a nyersanyagok jellegéből fakadóan jellemző ezekre a piacokra. Amikor a kereslet és kínálat között eltérés van, a piac felhajtja vagy csökkenti az árat, hogy kiegyensúlyozza az eltérést. Rövidtávon a nyersanyagok felhasználóinak nagyon nehéz helyettes terméket találniuk (pl. olaj), tehát igen jelentős árváltozásra van szükség ahhoz, hogy rövid távon változtassanak a vásárlói szokásaikon. Ugyanezen logika mentén, a nyersanyagok gyártói sem tudnak elég gyorsan reagálni az árváltozásokra, ugyanis sokáig tarthat pl. új kutat fúrni, ha emelkednek az árak, és sok esetben a működés leállítása jelentősebb költségekkel járna, még áresés esetén is. Tehát ha kínálati (pl. felkelők megtámadták az olajkitermelő egységet, vagy megrongálták az olajvezetékeket), vagy keresleti (nagyon hideg a tél, több gázra van szükség) sokk mutatkozik, az áraknak nagyon meg kell változnia, hogy a piaci szereplők érdemben változtassanak viselkedésükön (leállítsák a termelést, kevesebb gázt vegyenek, stb.)
A legváltozékonyabb az olaj és földgáz ára, de volatilitás jellemzi többek között az alumínium, réz és egyéb feldolgozatlan termékek árának alakulását is.
A nyersanyagok árának volatilitása miatt az állami büdzsé nehezen tervezhető, a bevételek nem azonnali felhasználása (megtakarítás vagy külföldi befektetések érdekében) a fejlődő országokban súlyos ellenérzéseket szülhet a mélyszegénységben élő társadalmi rétegekben, ezért politikailag nehezen megvalósítható.
Az alacsony bizalom eredménye lehet a prociklikus[1] fiskális politika: a társadalom gyakorlatilag elvárja a vezetőktől, hogy a magas nyersanyagárak idején jelentkező többletbevételeket mielőbb a társadalom életszínvonalának javítására költsék. Ha a kormány enged a társadalmi nyomásnak, arra számítva, hogy a magas nyersanyagárak tartósak lesznek, idővel nehéz helyzetbe kerülhet. Hiszen amikor a nyersanyagárak visszaesnek, azaz előre nem látható módon kevesebb bevételhez jut, az elkezdett látványos nagyberuházások gyakran félbeszakadnak vagy az elkészült épületek fenntartási költségeire sem jut forrás, általánossá válik a szerződések nem teljesítése az állam részéről, a magas nyersanyagárak idején bővített közigazgatási szféra fenntarthatatlanná válik, a szociális programok elakadnak. Megrendülhet a jogállamiság, és a politikai vezetésbe vetett bizalom tovább zuhanhat.
Az empirikus eredmények azt mutatják, hogy a nyersanyagban gazdag országok kormányai hajlamosak túl sokat költeni a közalkalmazottak béremelésére vagy a közigazgatás létszámbővítésére, üzemanyag-támogatásra vagy presztízsberuházásokra, és túl keveset az egészségügyre, oktatásra és egyéb szociális szolgáltatásokra.
Egy másik jellegzetes probléma, hogy javul a nyersanyagban gazdag országok hitelképessége, amikor magasak a nyersanyagárak. Ilyenkor a pénzügyi szolgáltatók rendkívül kedvezőnek tűnő ajánlatokkal keresik fel az ország vezetőit, így sokszor nemcsak a nyersanyagok eladásából származó magasabb bevételeket, hanem a „ráadásként” felvett hiteleket is elköltik a kormányok. A hitelek visszafizetése súlyos problémákat okozhat, amikor a nyersanyagok világpiaci ára visszaesik. A nyolcvanas években Mexikó, Nigéria és Venezuela is adósságválságba került a magas nyersanyagárak időszakában felvett hitelek miatt.
A konjunktúra-dekonjunktúra (boom and bust) ciklusok a magánszektort is érinthetik: a felívelő szakaszban a vállalkozások is hajlamosabbak befektetni, majd (ha rosszul ítélték meg a kötelezettségvállalásuk mértékét) visszaeséskor tömegesen csődbe mennek. Ez a kormányok adóbevételeit is érzékenyen érinti. A prociklikus költekezés jelentős forrásai – a nyersanyagok eladásán kívül– az adók és járadékok. Amikor bekövetkezik a dekonjunktúra, nemcsak a nyersanyagbevételek, hanem az adóbevételek is visszaesnek.
Az alábbi ábrán látható, hogy a kormány bevételei és kiadásai mennyire szorosan összekapcsolódtak Venezuelában az elmúlt húsz évben (prociklikus fiskális politika eklatáns példája).
A kormányzati kiadások ingadozása követi a kormányzati bevételek ingadozását Venezuelában
Forrás: NRGI (2015): 3.
[1] Prociklikusnak nevezzük az olyan fiskális politikát, amelyet recesszió idején a fiskális megszorítás jellemez, míg fellendüléskor a fiskális expanzió. Vagyis a prociklikus politika pont akkor élénkíti a gazdaságot, amikor a legkevésbé van szükség az expanzióra. Anticiklikusnak nevezzük az olyan fiskális politikát, amelyben a költségvetés többletet halmoz fel a gazdasági bővülés idején, és amely képes a gazdaságot élénkíteni visszaeséskor (Rabitsch, 2012).
Vélemény, hozzászólás?