Mai interjúalanyunk dr. Vogel Dávid, aki 2013-ban védte meg Brazília biztonságpolitikájával foglalkozó disszertációját a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, de a Honvéd Vezérkar Tudományos Kutatóhely kutatójaként messzire sodródott Latin-Amerikától, és stratégiai elemzőként dolgozott egy évet a Közép-afrikai Köztársaság ENSZ-missziójában, a MINUSCA-ban. 2016-ban más szerzőkkel együtt jelent meg francia nyelven „La République centrafricaine” c. monográfiája, amely földrajzi-történeti-adminisztratív-társadalmi-kulturális-gazdasági és természetesen biztonságpolitikai aspektusból tárgyalja a hányatott sorsú ország helyzetét.
1.Nem fordul elő túl gyakran, hogy egy fiatal, ígéretes jövő előtt álló,fejlett országból származó srác önként a világ egyik legveszélyesebb konfliktuszónájába menjen. Hogyan kerültél a Közép-afrikai Köztársaságba? Mi volt a pontos munkaköröd?
Az ígéretes jövőt még meglátjuk, de köszönöm. A válasz pedig nagyjából talán úgy néz ki, hogy amikor a korábbi munkahelyem, a Honvéd Vezérkar Tudományos Kutatóhely megalakult, és annak vezetője megkeresett, egy „gentlemen’s agreement” köttetett, miszerint én három éven belül elmehetek egy misszióba, vagy egy felsőfokú francia nyelvtanfolyamra. Ez utóbbi Közép-Afrikában nem lett volna rossz (csak egy megkopott középfokúm van), de én az izgalmasabb opciót választottam. És hogy miért pont ez a misszió?
Az irodán kívüli munka szépségei: a Fulani törzs nyomában (Forrás: dr. Vogel Dávid)
Én eredetileg latin-amerikás vagyok, de ott sajnos nem igazán van olyan ENSZ-misszió, ahova pályázhattam volna, így maradt Európa és Afrika. A befagyott konfliktusok valószínűleg elég frusztrálóan hatnának rám a helyszínen, ezért azok kiestek, így körülbelül egy hely maradt, a MINUSCA, a Közép-afrikai Köztársaságban, aminek kapcsán már egy évvel korábban informálisan megkeresett az illetékes iránytiszt, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzá. És természetesen volt, így megpályáztam az egyetlen augusztusi helyet, szerencsém volt, így kikerültem Banguiba.
Bangui madártávlatból (Forrás: dr. Vogel Dávid)
Elvileg MilOb, azaz katonai megfigyelő lettem volna, akik az ország fontosabb feszültséggócaiban próbálják egyrészt szemmel tartani a rájuk bízott területet, másrészt közvetítő kapocsként funkcionálnak a helyiek és az ENSZ-misszió között. Kisebb gikszerek után kint minden papírt beszereztem, elvégeztem egy gyors tanfolyamot, akklimatizálódtam és már a Teamsite-ot is megkaptam, hogy hol leszek kb. 3-4 hónapot, mikor egy szombat délután még háttéranyagokat böngésztem az FHQ-n (Force Headquarters – főhadiszállás), egyenruhában, ahol egy akkor még számomra ismeretlen hölgy megkérdezte, hogy mi az a „Dr.” a nevem előtt. Kis beszélgetés után végül úgy váltunk el, hogy azt mondta, „egy geostratégia PhD-s nem mehet Mobaye-ba”… Mint utólag megtudtam a hölgy a misszió törzsfőnökének – aki a harmadik legmagasabb beosztású személy volt akkor kint – a különleges tanácsadója, így megvolt neki az a néhány szám, akikkel szombat-vasárnap folyamán le tudta beszélni, hogy engem vagy a JMAC (Joint Mission Analysis Centre) vagy az U2 (katonai felderítés) vegyen át és kreáljon nekem gyorsan egy státuszt. És ez valami csoda folytán így is lett, mert nekem hétfőn személyi elbeszélgetéseken kívül csak annyi dolgom volt, hogy a reptérről visszaszerezzem a csomagjaimat, amik már össze voltak készítve a másnapi helikopterútra. Hát így kerültem a felderítéshez, ahol szerencsére nagyon könnyen be tudtam illeszkedni a csapatba, ami rendkívül vegyes volt: amerikai főnök, természetesen francia helyettes, a csapatban pedig Banglades, Brazília, Burundi, Kamerun, Pakisztán és Ruanda képviseltette magát. A szerencse pedig továbbra is kedvezett, a team is hamar befogadott, majd a misszió vezetése is, így Senior Analyst lettem, majd egy jó hónapig megbízott felderítőfőnökként segítettem a katonai vezetés döntéshozatalát, amíg az újonnan érkezett felderítőfőnök fel nem vette a ritmust. Munkaköröm konkrétan nem volt, a helyet nekem hozták létre, ’stratégiai elemző’ néven, ami rendkívül hangzatos név, de a munkám sokszor nem stratégiai szintű volt, mert mondjuk épp egy helyi fegyveres csoportról kellett profilt készíteni, aminek csak lokális hatásai voltak.
Siriri (sango nyelven béke) nevet viselő fegyveres csoport az egyik, melyek mögött feltételezhető kameruni személyek támogatása (Gamboula, 2017. december, Forrás:dr. Vogel Dávid)
Ez nem zavart, szinte nem is volt két hasonló nap. Kivéve a reggelek. Parancsnoki értekezlet, ahol vagy csak figyeltem, vagy én briefeltem a parancsnokot az elmúlt 24 óra fontosabb felderítési információiról. Ami nem volt piskóta alapból sem, de velem szemben egy, a katonai szamárlétrát megjárt, saját országában számos fegyveres csoporttal sikerrel harcoló háromcsillagos szenegáli tábornok ült, aki akkor már két éve töltötte be ezt a beosztást. Ennek megfelelően olyan kapcsolatrendszere volt, hogy tudott olyat kérdezni, ami nem tette szebbé a reggelemet. Az irodai háttérmunka, az összes beérkező napi, heti és egyéb jelentések feldolgozása, és saját jelentések készítése, illetve a számtalan értekezlet mellett – ahol nem egyszer az éppen tervezés alatt álló hadművelet felderítési hátterét kellett bemutatni, vagy látogatóban lévő vezérkari főnököket kellett tájékoztatni az aktuális helyzetről – szerencsére többször is ki tudtam jutni a négy fal közül. Előfordult, hogy „csak” felderítési fotókat kellett készíteni egy területről, helikopterből, esetleg a misszió valamelyik vezetőjét kísérni az U2 részéről, vagy oktatni, de volt olyan többhetes „kiküldetés” is, amikor a hadműveletet megelőzően egy kisebb csapattal mentem a helyszínre „terepet felmérni”. Így tölthettem a karácsonyt és a szilvesztert is Bangassouban, a Marokkói Zászlóalj vendégszeretetét élvezve.
A Mbamara-hadművelet Bangassouban (Forrás: dr. Vogel Dávid)
2.2013 előtt csak hírhedt diktátoruk, Bokassa napóleoni időket idéző császárrá koronázása kapcsán hallhattunk az országról. Mesélj nekünk röviden a benyomásaidról! Hogyan élnek az emberek a fővárosban, Banguiban, és vidéken? Milyen munkalehetőségek vannak? Milyen természeti adottságokkal, infrastruktúrával bír az ország?
Erről azt hiszem, órákig tudnék beszélni, az egészen unalmas részletekig, főleg, mert az elején nem említettem, de három kollégával együtt korábban írtunk egy kötetet a Közép-afrikai Köztársaságról, ami még egy francia, és ha minden igaz kínai változatot is megért. Szóval volt már valami információm az országról, de a szubszaharai részen korábban még nem jártam. Elsőre elég sok hasonlóságot fedeztem fel Latin-Amerikával. A reptértől a belvárosba vezető és még 3-4 út részekben aszfaltozott, és ezzel a szilárd burkolatú utak véget is értek, ami a száraz évszakban hatalmas port, az esősben pedig hatalmas sarat jelent.
Leleményes szállítási módszerek (Forrás: dr. Vogel Dávid)
Ilyen körülmények között próbáltak főként IO-k és NGO-k autóikkal boldogulni, de mototaxikkal és különböző ember által vontatott vagy tolt, sokszor otthon eszkábált járművekkel is lehet találkozni.
Az életet a fegyveres csoportok tevékenysége mellett az infrastruktúra hiányosságai is nehezítik (Forrás: dr. Vogel Dávid)
KRESZ és hasonlók nem léteznek, ezért a piacozás vagy kasszáva szárítás miatt is zsúfolt utak elég kaotikus képet mutatnak.
Az infrastrukturális hiányosságok gyakran okoznak balesetet (Forrás: dr. Vogel Dávid)
Attól függően, hogy melyik kerületben lakik az ember, vagy van áram, vagy inkább nincs áram. Én ez utóbbiban laktam. Nálunk sokszor víz sem volt, ami a folyamatos 30 fokban és porban elég jelentős nyomot hagy az ember komfortérzetén. Engem mondjuk nem zavart, mert lekötött a munka, és amikor lehetett, el-eljártam felfedezni a környéket, az árusokat, amit korábban a kollégáim nem igazán tettek meg. Így később valamelyest tudtuk bővíteni az étkezési „repertoárt”. Egy-két étterem azért akadt a városban, ahol akár helyi ételeket is lehetett enni, és ha mázlink volt, még hideg kameruni sör is volt a vasárnapi ebédhez.
Az embereket – a városiakat – talán inkább zárkózottnak mondanám, addig mindenképpen, amíg nem létesítesz kapcsolatot, amihez akár egy mosoly is elég, amire általában szintén egy mosoly a válasz. Ez persze változó, kerülettől, körülményektől és a biztonsági helyzettől függ. Miután egy sarokra tőlünk elbontottam egy barikádot az utcán, hogy haza tudjunk menni, még hetekkel később is emlékeztek rám és nem igazán volt mosolygós a viszony. És még egy dolog, nekem végig az volt az érzésem – és sok ilyen incidensünk is volt, ami erre engedett következtetni – hogy nagyon nagy a feszültség és a frusztráció az emberekben, olykor akár vak gyűlölet, teljesen ismeretlenek iránt is. És itt nem a sztereotip vallási, esetleg bőrszín miatti ellenérzésekre, ellenségeskedésre gondolok, hanem egy valószínűleg elég komplex háttérrel rendelkező társadalmi jelenségre, amiből fakadóan bármikor, különösebb provokáció és előjel nélkül egyik pillanatról a másikra olyan erőszakos cselekmények tudtak megtörténni, ami sokkolóan hat. Ezen ott kint és azóta itthon is sokat gondolkodom, hogy mitől lehet, és mi lehet a megoldás, mert enélkül nem tudom, hogy mennyire lehet tartós békét hozni az országba. Vidéken azonban más a helyzet, főleg a kis falvakban. Ott érdeklődőbbek az emberek, még akkor is, ha láttak már fehér bőrt, szőke hajat, vagy katonákat. Velük könnyebb is kapcsolatot létesíteni, nyitottabbak. A néhány nagyobb várost leszámítva, amik még hazai szemmel sem túl népesek, leginkább egymást érő apró falvakban élnek a helyiek. És persze ha a fővárosban sincs igazán infrastruktúra és este csak 2-3 úton van például közvilágítás, akkor vidéken még ennyi sincs.
Leleményes szállítási módszerek
Este hatkor már szürkület van, fél órával később pedig már csak néhány helyen pislákolnak az olajlámpák vagy a főzéshez használt tüzek fényei. Ehhez mérten a lehetőségek is erősen limitáltak, infrastrukturálisan, intézményi szinten, a szolgáltatásokról nem is beszélve.
Munka kapcsán nem sok mindent tudok említeni, mert sajnos nem igazán jellemző az emberekre, hogy dolgoznának, ami persze nem azt jelenti, hogy ne akarnának.
Talán kicsit leegyszerűsítve, de nagyjából háromféle munkalehetőség van az országban: a fővárosban, nagyobb városokban általában lehet dolgozni az államnak; egyéb helyeken lehet valamit termelni/tenyészteni (leginkább a ház körül, ahol meg tudja védeni az ember) és a felesleget el lehet adni vagy cserélni.
Életképek (Forrás: dr. Vogel Dávid)
Illetve lehet dolgozni valamelyik fegyveres csoportnak, ami nem jelenti egyből azt, hogy zsoldos lesz az ember, lehet, hogy egy bányában áll majd egész nap a vízben és szitál, gyémánt reményében, vagy marhákat őriz a város szélén.
Bria PK4 Gyémántbánya, 2018. július (Forrás: dr. Vogel Dávid)
Sajnos a bizonytalan jövő és ebből fakadóan a befektetések hiánya döntő mértékben limitálja a lehetőségeket, és ha teljesen őszinték akarunk lenni, ha mindig jön a segély és a segítség, egy idő után az ember már nem is igazán keres munkát, többek között ez állt amögött is, hogy a misszió igencsak ódzkodott IDP (Internally Displaced Person – belső menekült) táborok létesítésétől.
PK4 IDP Camp, Bria (Forrás: dr. Vogel Dávid)
PK4 IDP Camp, Bria (Forrás: dr. Vogel Dávid)
3.Sok helyen olvastam, hogy a konfliktus gyökere a muszlim és keresztény lakosság közötti szembenállás.2013-ban a Seleka nevű muszlim felkelőkből álló csoport megdöntötte Bozizé elnök tízéves uralmát,a tájékozatlan közvélemény szemében kissé váratlanul. Azóta már megalakult a keresztény és animista lázadók Anti-balaka mozgalma is. Ezek a csoportok milyen támogatást kapnak külföldről?
A helyzet az, hogy véleményem szerint ez azért ennyire nem egyszerű. Az való igaz, hogy vallási alapon szerveződő fegyveres csoportok tevékenykednek az országban, viszont nem vallási alapú a szembenállás, hanem az erőforrásokhoz, leegyszerűsítve a bevételi forrásokhoz való hozzáférés a mozgatója az eseményeknek. A szituációt árnyalja még kicsit részben az önvédelem, ami egy idő után legtöbbször elveszti védelmi jellegét és támadóvá, erőszakossá válik, illetve a történelmi sérelmek egyes népcsoportok között.
A külföldi támogatókra visszatérve, ez egy elég érdekes kérdés. és hivatalosan nem is beszéltünk minden feltételezett országról, mert ha valaki ENSZ békefenntartókat küld vagy netalán ENSZ BT-tag, akkor vigyázni kell az országok érzékenységére. Így talán sejthető, hogy kikre gondolok, mert két ilyen ország is van…
A környező államok közül jó párat kizárhatunk, mert otthon se tudják befolyásolni az eseményeket, nemhogy külföldön. Viszont egyes külföldön operáló csoportok vagy személyek támogatása érzékelhető. A Lord Resistance Army az USA különleges műveleti erői és az ugandai katonáknak köszönhetően jelentős mértékben lecsökkent képességekkel rendelkezik a Közép-afrikai Köztársaságban, de még aktív, és feltehetően nem teljesen független a terrorszervezet többi elemétől. Volt egy épp a kint létem alatt született fegyveres csoport, akik hamar megerősödtek és nagyon szépen demonstrálták a fegyveres csoportok evolúcióját. Őket például nagy valószínűséggel Kamerunból (is) támogatják. Több szervezet vezetője nem az országban született, és tekintettel az erős törzsi, családi kapcsolatokra, e vezetők révén több környező ország egyes területei is támogatják az adott csoportokat, itt elsősorban Csádra gondolok. És nem feledkezhetünk meg az Iszlám Állam nevű terrorszervezetről és „leányvállalatairól” sem, bár kint tartózkodásom idején még alacsony szinten voltak jelen, de már voltak ilyen megfigyeléseink, hogy a közel-keleti hatalmi átrendeződés és sorozatos vereségeik után hányan térnek vissza a régióba, és mit kezdenek magukkal. Ebből a szempontból szerencsére az ország és a Közel-Kelet közötti számos konfliktuszóna a legtöbb „kalandor harcost” „felszívta”.
4.Szerinted mennyire érdekeltek a nagyhatalmak a térségben? Proxy háborúról van szó? Az ország francia gyarmat volt, és a függetlenné válás ellenére továbbra is erős a francia befolyás. Arról is olvastam, hogy orosz zsoldosok, az ún. Wagner magánhadsereg katonai is jelen vannak az országban. Néhány éve például gyanús körülmények között megöltek három orosz haditudósítót, akik a Wagner-alkalmazottak közép-afrikai konfliktusban betöltött szerepéről akartak dokumentumfilmet forgatni.
Hát, ha már így nevén neveztük a gyereket, akkor nem kell nagyon PC-nek lennem. Ennek örülök. Proxy-háborúról én úgy gondolom, hogy nincsen szó, nem állnak szemben nagyhatalmak a Közép-afrikai Köztársaság kapcsán, és nem is annyira fontos ország egyik (regionális) nagyhatalomnak sem, hogy ezzel akarjanak nyomást gyakorolni rá esetleg. De igen, Párizsnak továbbra is sajátos viszonya van az országgal, és nem is csak feltétlenül a kormánnyal vagy az elnökkel, de egyes fegyveres csoportokkal is. Bár a legtöbb információ ezek bizonyítására csak közvetett, de vannak érdekes esetek. Van, ami szinte nyílt titok volt, de mégse lehetett róla beszélni.
Az orosz kérdés jóval látványosabb. Van egy Oroszországunk, aki a BT-ben megszavazza az ENSZ békeművelet mandátumát, megszavazza a fegyverembargót, és fényes nappal, azt nem is titkolva szegi meg. Bilaterális megállapodásra vagy arra hivatkozva, hogy az ENSZ-nek semmi köze hozzá, nem enged be békefenntartókat a tábori kórháznak épült” épületegyüttes területére, amiket civil ruhás, kaukázusi külsejű fegyveresekkel őriztet, az egyik meghatározó fegyveres csoport „felségterületén”. A Wagner megjelenése tehát elég feltűnő volt kint. De a fővárosban nap mint nap lehetett katonai teherautókon utazó fehér bőrű civil ruhás katonákat látni, úgy 2018 elejétől, akik rendre megjelentek a fővárosban történő villongások környékén is. Egy sor gyanús eset.
A három meggyilkolt újságíróra pedig nagyon jól emlékszem, még pont kint voltam, mikor megtalálták a testeket, először persze nem tudtunk túl sok mindent, azt például csak napokkal később, hogy milyen érdekeltségű újságírókról is van szó. Szintén gyanús eset. Bár újságírói vonalon nem az első, mert volt ügyünk feltételezhetően orosz állampolgárságú álújságírókkal is, akik szintén furcsa időzítéssel jelentek meg a város leginkább puskaporos helyein. A probléma az, hogy kint nem létezik megdönthetetlen bizonyíték, a kéksapkások lehetőségei pedig rendkívül limitáltak, ezért minden ilyen esetről szóló jelentésben nagyon finoman kellett fogalmazni. Az oroszok kapcsán nekem is voltak izgalmas pillanataim a reggeli parancsnoki értekezleteken…
5.Az egész konfliktust mennyire befolyásolja a tény, hogy nyersanyagokban gazdag országról beszélünk? Jártál-e bányák környékén? Háborús körülmények között mennyire biztosított a folyamatos kiaknázás?
Az egészet ez irányítja, ahogy említettem is. Egyelőre persze leginkább csak két vonatkozásban: arany és gyémánt, van mindkettőből lelőhely szép számmal. És mondanom sem kell, hogy egyik sem unatkozik magányosan. Még azok sem, melyeknek a kitermelési jogát az állam eladta korábban. Egy-egy gyémánt felbukkanása valahol hihetetlen erőket mozgat meg a környék fegyveres csoportjai részéről, hogy elsőként érjenek oda és birtokba tudják venni a helyet. Ez lehet akár 50 méterre a belső menekülteknek otthont adó tábor és a MINUSCA bázis kerítésének másik oldalán is – ahogy ez történt Briában is – oda fényes nappal fegyveresek fognak menni, akik felügyelik és őrzik a kitermelést, ami persze igen nehézkes, hiszen a legprimitívebb, gépesítés nélküli módszerekkel dolgoznak a helyiek. Az uránium és az északon Csáddal határos rész alatt feltételezett kőolaj helyzete egyelőre még nem ennyire izgalmas, de az már látszik, hogy elsősorban az uránium már felkeltette egyes szereplők érdeklődését, bár kitermelni még nem tudják, szerencsére. Ezt leszámítva a bányák csak a konkrét harcok idejére állnak le, amíg esély van, hogy ott bármit is lehet találni, addig működnek.
6.Ha jól tudom, a jelenlegi kormány csak a fővárost és környékét tartja uralma alatt. A vidéki részeken különböző milíciák uralkodnak, akik a kormánnyal párhuzamos adminisztratív és erőszakszervezetet építettek ki. Ezt úgy képzeljük el, mint 8-9 kis “országot az országban”? Mennyire lehet mozogni az országon belül? Milyen a közbiztonság?
A helyzet szerencsére ennyire nem rossz azért. Bár különbséget kell tenni az egyes országrészek között. Az ország nagy részét – kicsit leegyszerűsítve, a nyugatit, a középső országrész déli felét, valamint a keleti rész déli egyharmadát – a kormány ellenőrzi. Leginkább az ENSZ segítségével, hiszen ők garantálják a biztonságot az állam képviselőinek és persze a helyi lakosságnak is. Emellett egyre több helyen jelenik meg az állami FACA (Forces Armées Centrafricaines) is – változó, bár javuló eredményességgel. A kimaradó rész nagyjából megegyezik a 2015 végén kikiáltott Logonei Köztársaság, azaz a Dar El Kuti területével, melyet a Séléka alapított Kaga Bandoro központtal. Több kisebb-nagyobb fegyveres csoport működik az országban, de párhuzamos adminisztráció kiépítéséhez és működtetéséhez egyik sem elég erős, illetve elég szervezett, ezt csak a Nourredine Adam – Abdoulaye Hissene kettőssel fémjelzett FPRC (Front Populaire pour la Renaissance de Centrafrique) képes megtenni. És meg is teszik. A prefektusok hatalma itt még szimbolikusnak se igazán mondható, van saját hadseregük, saját igazságszolgáltatásuk, saját rendfenntartó erőik, de ők üzemeltetik a piacokat is, még adókat is szednek (az hogy ez valójában miben is különbözik a védelmi pénztől, az persze szintén nem egy egyszerű kérdés).
Mozogni úgy mondanám, hogy lehet, de nem feltétlenül ajánlott. Nem is teszik nagyon az emberek, csak kis, szomszédos településekre maximum. Nagyobb távolságokat a helyiek is csak ENSZ-konvojhoz csatlakozva, katonai kíséret mellett, esetleg egy-egy bátrabb NGO kíséretében, bár ebből többször is akadtak komoly problémák.
Az esős évszak tovább nehezíti a közlekedést (Forrás: dr. Vogel Dávid)
Banguiban pedig az ENSZ alkalmazottak részére este 10 órától kijárási tilalom van, de előfordult, hogy már 8-tól. Ez szerintem sokat elárul a biztonságról. És persze vannak helyek, ahova nappal se lehetett vagy nem volt ajánlatos menni. De ezek a lokációk sokszor változtak, néhány folyamatosan problémás terület mellett.
7.Előfordult-e, hogy közvetlen életveszélyben voltál? Vállalnál-e újabb részvételt afrikai katonai misszióban?
Én – bár amikor lehetett, mentem vidékre és oda, ahol az események zajlottak – de legtöbbet mégis Banguiban voltam, ahol mondjuk a talán a sajtóból is ismert Sukula-hadművelet után nem volt egy életbiztosítás tartózkodni. Ettől függetlenül az ember odafigyel, és ahogy az elején is mondtam, nekem végig szerencsém volt, így közvetlen életveszélyben nem voltam. A második kérdésre a válasz pedig határozott igen. Talán e sorokból is érződik, hogy milyen viszonyom alakult ki a térséggel, a munkával. A helyzet az, hogy a MINUSCA parancsnoka anno egy levelet is írt annak érdekében, hogy még fél évet (az általa kérhető maximumot) kint maradhassak, ezt itthon elég furcsán fogadták, de ebbe most nem mennék bele. Egyszóval bármikor mennék, és már adtam is be pályázatot, immár civilként. Szerencsére elég sok támogatást kaptam kint, első olvasásra hihetetlen ajánlóleveleket és sok tapasztalatot szereztem, úgyhogy, ha a szerencse továbbra se pártol el mellőlem, akkor folytatása következik!
Vélemény, hozzászólás?