You are here: Home » countrystudies » Zambia és a réz

Zambia és a réz

Zambia gazdaságtörténete összefonódik a rézkitermeléssel, hiszen az ország északi részén található a “rézövezet” (Copperbelt), a világ egyik jelentős rézkitermelő helyszíne. A tizennégymillió lakosú, tengeri kijárattal nem rendelkező dél-afrikai ország egyike a világ legjelentősebb rézkitermelőinek.

A "rézövezet" Zambia és a Kongói Demokratikus Köztársaság határán húzódik

A “rézövezet” Zambia és a Kongói Demokratikus Köztársaság határán húzódik

Bevezetés

1964-ben, függetlensége elnyerésekor Zambiában volt a legmagasabb az egy főre eső jövedelem szubszaharai Afrikában (igaz, ez meglehetősen egyenlőtlenül oszlott el a társadalom tagjai között), annak köszönhetően, hogy 1959-ben a világ rézkitermelésének 15%-a innen származott. Ahogy a mondás tartja: “Zambia rézkanállal a szájában született.” Azonban míg a függetlenség elnyerése utáni években áldásnak tűnt a réz kitermelésére épülő gazdasági növekedés, a rézpiac összeomlásával és a réz árának meredek és tartós zuhanásával a hetvenes évektől kezdve egyre nehezebb helyzetbe került az ország. Napjainkban évek óta tartó dinamikus növekedés mellett (amely ismét a réz árának emelkedéséhez köthető) is a népesség több mint 60 százaléka szegény, az emberi fejlettségi mutató tekintetében Zambia a 141. helyen áll (a Human Development Report 2014 alapján), 2013-ban a lakosság negyven százalékának nem volt közvetlen hozzáférése tiszta vízhez, a nők közel kilencven százaléka írástudatlan, az egy főre jutó GDP mintegy 1500 dollár évente.

De mi lehet az oka annak, hogy Zambia 1964-es relatív előnyös helyzete ellenére a mai napig ennyire szegény? Hiszen a különböző népcsoportok egész jól kijönnek egymással, az ország fejlődését nem zavarta meg egy véreskezű diktátor uralma sem, és a jelenlegi elnököt is demokratikus úton választották. Az alábbiakban néhány fontosabb nemzetgazdasági jellegzetesség felvillantásával Zambia szegénységének és lassú fejlődésének okaira igyekszünk rávilágítani.

1. A bányavállalatok elérik, amit akarnak

A zambiai szegénység többek között a függetlenség utáni évtizedek gazdaságpolitikai döntéseire vezethető vissza. A függetlenség elnyerése után Zambiát is utolérte a nyersanyag-nacionalizmus hulláma és állami kezekbe került a rézbányászat nagy része. Ez az időszak azonban egybeesett az alacsony réz-árakkal, ami nehéz évtizedeket eredményezett. Ráadásul az állami tulajdonban lévő Zambia Consolidated Copper Mines fénykorában 65.000 dolgozót alkalmazott, a nagyobb bányavárosokban költséges infrastruktúrát épített ki (megszervezte a szemétszállítást, csatornákat épített, egészségbiztosítási rendszert hozott létre a bányában dolgozók és családjaik számára). Az állami bányavállalat iskolákat, kórházakat, utakat is épített Kitwében, a rézbányászat legfontosabb városában. Ezek a költségek az alacsony rézárak mellett oda vezettek, hogy 1996-tól kezdődően a kormánynak fokozatosan el kellett adnia a rézbányákat. Napjainkban a rézbányászat ismét teljes mértékben magánvállalatok kezében van.

Zambiai bányászok Chingolában 2007-ben AIDS-megelőző előadást hallgatnak. Az új bányatulajdonosok elhanyagolják társadalmi kötelezettségeiket, ezért már több tüntetésen is tiltakoztak a bányák privatizációja ellen

Zambiai bányászok Chingolában 2007-ben AIDS-megelőző előadást hallgatnak. Az új bányatulajdonosok elhanyagolják társadalmi kötelezettségeiket, ezért már több tüntetésen is tiltakoztak a bányák privatizációja ellen

Ezek a multicégek igyekeznek a számukra legkedvezőbb feltételeket kialkudni a zambiai vezetéstől: számos vállalat még 2013-ban is csak 0,6%-nyi bányajáradékot (a kitermelt nyersanyag értéke után fizetett járadék) fizetett az államnak. Míg az 1960-as években az állami bevételek 59 százaléka a rézbányászat miatti adókhoz kötődött, ez 2000-ben már csak 5(!) százalék volt az extrém módon befektetőbarát üzleti környezetnek köszönhetően. Időközben a kormány is “észbe kapott”, és 2014-ben a bányajáradékot 6%-ra emelte, 2015. január elsejétől pedig a külszíni bányáknak már 20, a föld alatti nyersanyagokat kiaknázóknak 8% járadékot kellett fizetni. Erre a drasztikus emelésre azonban a külföldi kezekben lévő bányák sok esetben úgy reagáltak, hogy tevékenységük felfüggesztésével fenyegették a zambiai vezetést. Kompromisszumos megoldásként végül mind a külszíni, mind a föld alatti bányászatra egységesen 9%-os bányajáradékot állapított meg az ország. Számos bányászati szakértő azonban kiemelte, hogy a kiszámíthatatlan üzleti környezet riasztó hatást gyakorolt a befektetni vágyókra, és sok rézkitermelő az utóbbi években inkább a szomszédos Kongói Demokratikus Köztársaságban próbál szerencsét.

A Lumwana bánya tulajdonosa is bezárással fenyegetőzött a magas bányajáradékok hatására

A Lumwana bánya tulajdonosa is bezárással fenyegetőzött a magas bányajáradékok hatására

A bányavállalatoknak a rézkitermeléshez földet is kell vásárolniuk, a földszerzés folyamata pedig több szempontból is problémás volt Zambiában. A föld 94%-a tradicionális földnek számít, azaz habár élnek rajta emberek, akik gazdálkodnak, állatot tartanak, de nem tulajdonolják a földet. A föld tulajdonjogának átruházásáról 2013 decemberéig a falufőnök dönthetett. Habár most sokak szeme előtt egy hagyományos afrikai törzsfőnök képe jelenik meg, a zambiai falufőnökök nagyhatalmú üzletemberek, akik fizetést kapnak az államtól, öltönyben járnak és sokszor Lusakában, a fővárosban élnek. Ha egy multicég új területet szeretett volna használatba venni bányászati céllal, akkor általában nagyszabású ígéreteket tett a falufőnöknek iskola, kórház, csatornahálózat kiépítésére, helyi adó fizetésére (amelyet szintén a helyi közösség életkörülményeinek javítására lehet használni). A kedvező kilátások reményében a falufőnök egyéni elbírálás alapján még több földet is ítélhetett a cég számára, mint az átlagosan engedélyezett 250 hektár. A döntés a falufőnök írásbali támogató nyilatkozatával megyei szintre került, ahonnan felügyelőt küldtek a helyszínre ellenőrizni, hogy kulturális szempontból fontos-e az adott terület, használják-e földművelésre/gazdálkodásra. Ha a felügyelő úgy ítélte meg (és a multicégek általában anyagiakat nem kímélve igyekeznek őt meggyőzni), továbbította a tulajdonátruházás kérését a Földművelésügyi Minisztériumba, ahol jóváhagyták a kérést. Így ment át a tradicionális föld magántulajdonba. A számtalan visszaélésre való tekintettel a zambiai kormány 2013 decemberében azonnali hatállyal betiltotta a falufőnökök döntési jogát a tradicionális földek átadásáról.

A Zambiában készült fotón tábla figyelmezteti a helyi farmereket: mivel ezen a területen bányászati tevékenység zajlik, a földművelés tilos

A Zambiában készült fotón tábla figyelmezteti a helyi farmereket: mivel ezen a területen bányászati tevékenység zajlik, a földművelés tilos

A falufőnök-felügyelő-miniszter láncolattal az volt a probléma, hogy túlságosan nagy hatalom futott össze egyetlen ember kezében. Egyedül a falufőnök döntött arról, hogy támogatja-e a földszerzési javaslatot, majd a felügyelő is önállóan döntött arról, hogy kulturálisan  vagy gyakorlati szempontból fontos-e az adott terület. A gyakorlatban az történt, hogy amint a bányászvállalat megkapta az engedélyt, azonnal adókedvezményeket próbált kialkudni a kormánytól, a falufőnöknek szóban tett ígéreteket a gyenge államhatalom pedig már nem kérte számon a bányászvállalattól.

Habár a zambiai törvények előírják, hogy a földjükről kitett zambiaiakat megfelelően kártalanítani kell, a közösségnek a helyi önkormányzat segítségével kell a cég képviselőivel tárgyalnia a kártérítés mértékéről. A föld értékét kormányzati kárbecslők mérik fel, azonban erre nincs objektív tényezők alapján meghatározott, standardizált eljárás. Minden minisztérium, minden helyi önkormányzat másképp állapítja meg a föld értékét, és a bányászvállalatok igyekeznek mindig ahhoz a becslőhöz fordulni, aki a lehető legalacsonyabb értékűre taksálja a földet (ez kísértetiesen emlékeztet az amerikai másodrendű jelzálogpiaci válság során alkalmazott “ratings shopping”-ra, amikor a minőségbiztosítók értékelései közül lehetett “válogatni”). Ráadásul a helyieket könnyű egy nagyobb összeggel “megszédíteni”: előfordult, hogy egy cég fejenként 10.000 kwachát (tehát mintegy 2000 dollárt) ajánlott fel a helyi közösség tagjainak, ha hajlandóak azonnal elköltözni a földről, amit a vállalat megvásárolt. Márpedig ha valaki 1000 kwachát keres évente, akkor ez visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnik.

2. A helyi kultúra és adottságok

Sokan nem is gondolnak bele, hogy hiába kapnak kézhez egy nagyobb összeget, ugyanakkor fel kell adniuk a megélhetést jelentő földet. Ezt pedig egy olyan gazdasági környezetben, ahol az emberek kilencven százaléka az informális szektorban dolgozik (ez egyébként Afrika-szerte nagyon súlyos probléma). A zambiai munkaerőpiacon gyakorlatilag a földművelés a legjelentősebb munkalehetőség (esetleg kereskedelem apróbb fogyasztási cikkekkel). Az országban nagyon ritka a rendszeres fizetés: az emberek igyekeznek akár úgy is álláshoz jutni, hogy lefizetik a HR-osztályt a cégeknél.

A China Luanshya Bányában dolgozó zambiai munkást kínai főnöke ellenőriz: mivel kevés a rendszeresen fizetett munka a zambiai munkaerőpiacon, a munkáltatók a helyzettel visszaélve sok esetben egészségre káros munkakörülményeket alakítanak ki. A kínai munkáltatók ellen már több tüntetés is volt

A China Luanshya Bányában dolgozó zambiai munkást kínai főnöke ellenőriz: mivel kevés a rendszeresen fizetett munka a zambiai munkaerőpiacon, a munkáltatók a helyzettel visszaélve sok esetben egészségre káros munkakörülményeket alakítanak ki. A kínai munkáltatók ellen már több tüntetés is volt

Ennek a túlnyomórészt informális foglalkoztatottságnak pedig az az eredménye, hogy nagyon minimálisak az adóbevételek. Az állam szegény, a szakértelmet nem tudja megfizetni. Így nem csak a falufőnököknek tett ígéreteket nem tudja betartatni, de arra sincs kapacitás, hogy hatékonyan ellenőrizzék például a rézkitermelés kapcsán keletkező káros anyagok kibocsátását.

Ahhoz, hogy a falufőnöknek tett ígéreteket betartsák, a földért fizetett kártalanítás arányos legyen, csökkenjen a káros anyagok kibocsátása, és javuljanak a munkakörülmények, többek között hatékony jogi képviselőkre is szükség lenne, Zambiában azonban mindössze ezer ügyvéd praktizál. Vannak olyan megyék, ahol egyáltalán nincs jogi képviselet, ide a kormány ún. mobil ügyvédeket küld az alapvető szolgáltatások biztosítására- azonban mindössze kéthavonta egyszer. Az ügyvédhiánynak nem az az oka, hogy nem végez elég diák: a frissen végzett hallgatóknak a praktizáláshoz szakvizsgát kell tenniük, amelyen évek óta kilencven százalék feletti a bukás aránya. Lehetséges, hogy számos hallgató nem megfelelően felkészült, sokak szerint azonban inkább a zambiai jogi egyesület, avizsgakérdéseket összeállító ZAILE (Zambia Institute of Advanced Legal Education) az, amelynek nem áll érdekében az új ügyvédek piacra lépése.

Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül az Afrika-szerte számos országban megfigyelhető lassú, komótos munkamorált és az előre gondolkodás hiányát. Ahogy egy dél-afrikai mondás tartja: “Fáradtan születnek és azért élnek, hogy pihenjenek. ” (They are born tired and they live to rest”). Ennek objektív oka lehet a debilitáló meleg és a hozzá kapcsolódó betegségek, illetve az alultápláltság is (minden év decembere és áprilisa között országszerte előfordulnak területek, ahol élelmiszerhiány lép fel). Ahogy egy zambiai vendégház fehér tulajdonosa nyilatkozott, ő szeretne több munkást felvenni, de egyszerűen nem talál elegendő embert, aki tisztességgel ellátná a feladatait: “Lusták, nem akarnak dolgozni.”

A zambiai politika és politikusok is hibáztathatóak az ország gondjaiért: Michael Sata, aki 2011-2014-ig volt Zambia elnöke, nagybátyját neveztette ki pénzügyminiszternek, unokaöccsét pénzügyminiszter-helyettesnek, unokahúgát önkormányzatokért felelős miniszternek, unokatestvéreit pedig japán nagykövetnek és igazságügyminiszternek. Nemcsak a nepotizmus, hanem a korrupció is akadályozza a gazdaság hosszú távon is dinamikusabb fejlődését. A hétköznapi esetek, mint a kórházban csak fizetés ellenében kapható időpontok vagy gyógyszerek, vagy az iskolában a fizető szülőknek fenntartott helyek éppúgy megkeserítik a zambiaiak életét, mint a nagyobb tétekben folyó “játszmák”. A bányavállalatok gyakran a saját tevékenységük ellenőrzésére kijelölt felügyelők útiköltségét és helyszínen tartózkodását is fizetik, annyira alacsony az állami szervek költségvetése. Aki ügyeket akar intézni ebben az országban, azt pedig gyakran irodáról irodára küldik, amíg elő nem kerül egy-két köteg zöldhasú.

 Miért reménykedhetünk mégis?

A fentiekben is említettem, hogy bizonyos káros gyakorlatokon már változtattak: a falufőnökök nem adhatnak tradicionális földeket bányavállalatoknak egyéni mérlegelés alapján, a bányajáradékok mértékét megemelte a kormány. Jelentős korrupcióellenes intézkedések és programok végrehajtása van folyamatban. Mivel a demokratikus választások alkalmat adnak arra, hogy a zambiai nép bizonyos időközönként nemtetszését fejezze ki az aktuális kormány politikájával szemben, ezért az ország politikusai az utóbbi tíz évben sokkal proaktívabban lépnek fel a zambiai érdekekért. Ez pedig azt jelenti, hogy a jövőben a nemzetközi befektetőkkel szemben sikerülhet egy sokkal hatékonyabb, Zambia lakosainak érdekeit inkább szem előtt tartó gazdaságpolitikát folytatni.

 

 

 


A Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Intézetének (MTA KRTK VGI) tudományos munkatársa, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa

http://afrikablog.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.