You are here: Home » interjúk » Önkéntesként Ruandában

Önkéntesként Ruandában

Közkedvelt “Magyarok Afrikában” interjúsorozatunk újabb részében ismét Ruanda kerül terítékre, hiszen Lator Anna PhD-hallgató egy ösztöndíjprogram keretében négy hónapot töltött a kis közép-afrikai országban.

Lelkes olvasóinkat biztosan érdekelné, hogy hogyan sikerült kijutnod Ruandába. Milyen ösztöndíjat nyertél el, hogy zajlott a pályázás és pontosan mi a kutatási területed?

A kutatási témám a ruandai népirtás és a délszláv háború alatti nemi erőszak. Nem új téma, de még mindig rengeteget tehetünk hozzá a háborús nemi erőszak jelenségének megértéséhez. Tavaly Szarajevóban töltöttem pár hónapot, és tudtam, hogy Ruandában is szeretnék eltölteni pár hónapot, hogy kiegyensúlyozott kutatást tudjak végezni. Végül a Campus Mundit pályáztam meg egy barátnőm javaslatára, amivel 4 hónapos szakmai gyakorlaton tudtam részt venni.

A legtöbb olvasóban bizonyára felmerül a kérdés, hogy miért ezt a témát választottad?

A doktori elején csak azt tudtam, hogy Afrikával szeretnék foglalkozni, de a témát nem. Aztán egy kedves ismerősöm javaslatára Ruanda került a fókuszba, a későbbi témavezetőm pedig ráirányította a figyelmem a népirtás alatti nemi erőszak témakörére. Nekem sokat jelentettek a szakmai mentorok, mert végül a segítségükkel megtaláltam azt a témát, amivel már évek óta elkötelezetten foglalkozom és amivel még hosszú éveken keresztül szeretnék is. Bár a disszertációm a fent említett konfliktusokról készül, alapvetően a konfliktus alatti nemi erőszak témakörével szeretnék foglalkozni később.

Sokan félnének egyedül Ruandába utazni, és ott munkát vállalni. Neked voltak-e ilyen félelmeid és ha igen, hogyan sikerült legyőznöd őket?

2016-ban voltam először Ruandában, és bevallom, mivel akkor még legfőképp én is a népirtásról szóló anyagokkal kerültem kapcsolatba, még rémálmaim is voltak az út előtt. Hat napot töltöttem kint, és bár éreztem, hogy biztonságos helyen vagyok, teljesen nem tudtam elengedni az aggályaimat. Mielőtt 2018 augusztusában elindultam, már jóval kevesebb félelmem volt, ráadásul tudatosan készültem is rá. Sokat segített Al Ghaoui Hesna Félj bátran! című könyve, és hogy próbáltam “minél közelebb hozni” magamhoz az utazást szállásfoglalással, program kereséssel, stb. Utólag egyébként nevetek magamon. Sőt, azon is, hogy először még mindenről (például a piacról is) megkérdeztem a lakótársamat, hogy mehetek-e egyedül. Pedig Ruanda nagyon biztonságos, és ez annyira érezhető, hogy leginkább a mindennapi rutin győzött meg arról, hogy elengedhetek minden félelmet. Attól, hogy a legtöbb városrészben sétálhattam egyedül, hogy sötétedés után is mototaxiztam és nem volt félelemérzetem, egy idő után nem is gondoltam arra, hogy elővigyázatosabbnak kéne lennem, mint itthon.

Varroda


Milyen szervezetnél vállaltál munkát Kigaliban?

Egy békeépítő szervezetnél, a Never Again Rwandanál dolgoztam a Governance and Rights csapatban. A NAR egy olyan, számunkra ismeretlen formában működő szervezet, amely hasonló tevékenységet végez, mint itthon a civil szervezetek, de kormányzati és rengeteg külföldi támogatással. A G&R és a Peacebuilding csapatnak nagyon nagy vonalakban az a feladata, hogy tematikus rendezvényeket szervezzen. A Peacebuilding csapat szervez kifejezetten nőknek, fiataloknak, népirtás-túlélőknek olyan gyűléseket, ahol megvitathatják az őket érintő nehézségeket. Dolgoznak ezen kívül konferenciákon, szerveznek workshopokat és beszámolnak ezekről az eseményekről. Az én csapatom legfőképp állampolgári gyűléseken dolgozott, ahol a közösséget érintő aktuális kérdéseket beszélik meg, és juttatják el a helyi vezetőknek. Ilyenek például a higiénia, családtervezés, nemek közötti egyenlőség, a gyerekek iskolai kimaradása, alkohol- és drogproblémák, a menekülttáborok környéki konfliktusok, stb. 

Helyi kópék

Mennyire tudtál igazán “belefolyni” a tevékenységükbe?

Eleinte projektleírásokat, kutatásokat, nemzeti stratégiákat, policy anyagokat olvastam, hogy jobban megértsem az ország, a kormány és a szervezet (együtt)működését. Később ezekkel dolgoznom is kellett (összefoglalók, javaslatok írása, stb), és több rendezvényen is részt tudtam venni. Az egyik legizgalmasabb feladatom az volt, amikor a munka vége felé egy négyéves projekt zárásához kellett átfogó beszámolót írni. Nem mondom, hogy minden időmet és energiámat kiaknázták, de az biztos, hogy olyan tudást kaptam az ország működéséről, amit egyetlen szakirodalomból sem lehet megszerezni.

Életkép vidéken

Egy ismerősöm unokatestvére bíróként ment ki Ruandába, és állítólag politikai nyomást gyakoroltak rá több népirtással kapcsolatos döntése előtt is. Ezért csak egy évet maradt Ruandában. Neked volt-e ilyen negatív élményed a munkahelyeden?

Nem, ilyen negatív élményem nem volt, de nem is dolgoztam ilyen felelős pozícióban. Ha egy másfajta – nevezzük demokratikusabbnak – berendezkedésű országból jössz, akkor valóban nehéz lehet Ruandában, főként döntéshozói pozícióban dolgozni. Ahogy azt a cikkekből, tanulmányokból tudjuk, és ahogy én is tapasztaltam, az országnak van egy iránya, narratívája, amit nem lehet, és nem is áll érdekedben áthágni. Ha megteszed, nem tudsz többet dolgozni, ha pedig nem teszed meg, akkor felmerül a kérdés, hogy mennyire tudsz azonosulni az iránnyal. 


Sikerült-e helyiekkel barátkoznod? Mi volt a benyomásod a ruandaiakról?

Volt egy-két helyi barátom, igen, ők nagyon jó fejek voltak, és nagyon sok mindent megtudtam tőlük az országról. A lakótársam ruandai volt, ő segített a legtöbbet abban, hogy eligazodjak és hogy otthon érezzem magam egy idő után. A kollégáim szintén segítőkészek voltak, és szakmailag is tudtam tőlük tanulni. Azt nem szerettem, amikor a mototaxisok irreális összegeket akartak elkérni egy-egy útért, de igazán negatív tapasztalatom szerintem nem volt ismeretlenekkel sem.. A ruandaiak alapvetően sokkal közvetlenebbek, mint amihez én hozzá vagyok szokva. Sokkal több a fizikai kontaktus (ölelkezés, kézfogás) és a mosoly, megszólítanak az utcán, stb. De “muzunguként” nyilván még több figyelmet kapsz. A boltban egy idő után megismertek, odajöttek beszélgetni az eladók, tudták a nevemet, és pacsival köszöntek, de az utcán is előfordult, hogy iskolás lányok leszólítottak, csak úgy beszélgetni. Én nagyon szerettem ezt a fajta nyitottságot.

Séta a fák tetején


Köztudott, hogy a jelenlegi rezsim nem tűri a kritikát. Érzékelted-e, hogy az emberek nem szívesen beszélnek politikáról, a múltról, vagy a politikai rendszer autoriter jellegéről? Vagy mennyire szabadon fejtik ki az álláspontjukat bizonyos kérdésekben?

Az, hogy a rezsim nem tűri a kritikát, nagyon összetett kérdés Ruandában. Nem, a népirtással kapcsolatban semmilyen “kritikát” nem tűr, főleg nem a saját felelősségéről. De semmi olyat sem tűr, ami véleménye szerint az ország fejlődésének az útjában áll. A NAR-ról viszont láttam, hogy önreflexíven működik, és az állami stratégiákban is kendőzetlenül sorolják az ország súlyos problémáit, valamint a felszámolásukra tett sikertelen kísérleteket, hogy tanuljanak belőlük. A ruandai vezetés valóban autoriter módon működik, szabad sajtó sem létezik, és az emberi jogok megsértése sem megy kuriózum-számba. De azt nem gondolom, hogy a helyiek csak és kizárólag a megfélemlítés és az információk hiánya miatt tartanák kormányon az elnököt lassan huszonöt éve. Beszéltem kint olyannal, aki nem Kagamera szavazott, mégis hosszasan sorolta és elismerte az eredményeit. Nem tudok és nem is szeretnék általános igazságokat alkotni, de az volt a benyomásom, hogy a ruandaiak úgy érzik, kapnak valamit mindazért, amiről nem beszélhetnek vagy nem tehetnek meg – és ezzel ki tudnak békülni.


Mostanában nagyon sok olyan cikk jelenik meg, amely megkérdőjelezi a Kagame-rezsim szegénységcsökkentő intézkedéseinek sikerét. Mit tapasztaltál vidéken? Mennyire szegények az emberek? (Ha jól tudom, már korábban is jártál Ruandában, ahhoz képest volt-e változás)

A szegénység és az egyenlőtlenségek csökkentése, főleg olyan történelmi és gazdasági múlttal, mint Ruandáé, nagyon hosszú folyamat. A népirtás és a nemzetközi közösség bűntudata miatt a donorok egyik kiemelt célországa Ruanda, ezért különböző forrásokból elég nagy összegek érkeznek fejlesztésekre. Ezeket a pénzeket elég változó hatékonysággal költik el, de tudjuk, hogy a segítségükkel ingyenes oktatást biztosít az állam, bizonyos egészségügyi ellátásokat is fedez, békeépítő programokat finanszíroz, alacsony kamatú mikrohiteleket nyújt, infrastruktúrát fejleszt stb. A Never Again Rwanda beszámolóiban azt is láttam, hogy hány közösségi problémát kezelnek és oldanak meg évente, és hogy az ország kihívásait komplexen igyekeznek kezelni. Másrészt a biztonság és a gazdasági környezet sok vállalkozót (külföldit is) vonz, ami a vidéki, mezőgazdaságban dolgozóknak is kedvez. Ruandának ráadásul rendkívül jó a pr-ja, és valóban, Kigali sok szempontból példaként szolgálhat Afrikának. Mindeközben azonban vidéken világossá válik, hogy óriási a szakadék a főváros és a falvak között, és tudjuk azt is, hogy Ruanda még ma is kb. a huszadik legszegényebb ország a világon. Sok helyen nincs folyóvíz, higiénia és elektromosság, és az extrém mértékű népességnövekedés folyamatos szélmalomharccá teszi a megoldásokat célzó felzárkóztató intézkedéseket. Én a két évvel ezelőtti látogatásomhoz képest nem érzékeltem változást, de szerintem sem a fejlődést, sem a hiányosságokat nem lehet kizárólag a Kagame-rezsim számlájára írni. Figyelembe kell venni, hogy a fejlődő országokban a szegénységcsökkentés, felzárkóztatás legalább 50%-ban nemzetközi fejlesztési kérdés, ami számos gyengeséggel küzd.

Összességében aki manapság Ruandába szeretne utazni, annak kell-e bármitől tartania és ha utazna, akkor miért ajánlod az országot? (Tehát milyen látnivalók miatt)

Szerintem semmitől nem kell tartani Ruandában. Maximum a mototaxikkal kell elővigyázatosnak lenni, főként éjszaka, amikor ittasak lehetnek a sofőrök. Akkor érdemes rendes taxival közlekedni. Ha viszont az ember betartja az egyébként is betartandó szabályokat (éjszaka, rossz környéken nem javasolt egyedül mászkálni) és megvan minden oltása, akkor csak élvezni kell a természeti adottságokat és a kultúrát. Lehet gorillákat látogatni a Virunga Nemzeti Parkban, esőerdőben függőhídon sétálni vagy majmokat, madarakat és vízesést nézni a Nyungwe Nemzeti Parkban és szafarizni az Akagera Nemzeti Parkban. 

Ruanda “beceneve”: az ezer hegy országa, Afrika egyik legzöldebb országa

Kávét kóstolni, kávéültetvényt látogatni, táncshowra, koncertre menni vagy csak elveszni Kimironko piacon vagy a muszlim Nyamirambo negyedben, ahol egy helyi nőket támogató központ, a Nyamirambo Women’s Center tart vezetett túrát.

Tradicionális táncbemutató


El tudnád-e képzelni, hogy visszatérj és hosszabb ideig is Ruandában élj és dolgozz?

Attól függ, hogy definiáljuk a hosszabb időt, de egyébként igen. Nagyon szerettem kint lenni, és pár hónapig vagy egy-két évig szívesen élnék újra kint. A következő évben más terveim vannak, de legalább látogatóba mindenképp vissza fogok menni a közeljövőben.


ELTE Szociológia Doktori Iskola, Interdiszciplináris Program hallgatója

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.