You are here: Home » vendégposztok » Hogyan lett Mobutu a világ egyik leggazdagabb embere? – 2. rész

Hogyan lett Mobutu a világ egyik leggazdagabb embere? – 2. rész

Egy rövid történet Afrika egyik legszegényebb országából

2. rész: Mobutu és klientúrája mérhetetlen gazdagságra tesz szert

Az 1970-es és 80-as években Mobutunak már olyan szilárd hatalma volt, hogy a puccsveszély elmúltával a hosszú külföldi utazásokat is megengedhette magának. Távollétében az MPR egységei terrorizálták az utcákat. Az MPR-rezsim tankönyvbe illően totalitárius volt és ellenőrzését kiterjesztette a zairei élet minden szférájára. Megszűntek a határok a kormányzat, a politika és az üzlet között. A párt a tolvajlás teljes piramisát építette meg, a csúcsoktól egészen a falvak szintjéig. Az 1970-es években az állami bevételek 20 százaléka már közvetlenül az államelnöki hivatalba áramlott. Az 1980-as években pedig Mobutu svájci bankszámlákon tárolt vagyona elérte az 5 milliárd dollárt. Mobutu az összes intézményt, még a központi bankot is saját pénzesládájának tekintette. Csak 1977-ben 71 millió dollárt vett ki saját céljaira. Az állami rézipari vállalat, a Gecamines évente minimum 240 millió dollárt veszített a korrupció miatt és ezt az összeget általában a rendkívüli felújítási kiadások rubrikájában könyvelték el. A cégnél pedig teljesen elfogadottá vált az évi több százmillió dolláros, el nem könyvelt veszteség. A vállalatot ráadásul 1978-ban arra utasították, hogy 1,2 milliárd dolláros exportbevételét mindenestül utalja át egy államelnöki számlára. A vámilletékek ugyancsak kedvelt bevételi forrásként szolgáltak, a külföldi segélyek pedig még némi mellékjövedelmet is hoztak. Az egész világon mindenfelé bankszámlákat nyitottak az elnök személyes céljaira. A tolvajlás tehát nem ismert határokat.

 Magánrepülőtér és privát bevásárlókörutak

Mobutu az ellopott pénzből tucatnyi palotát építetett vagy sajátított ki magának az országban. Köztük volt egy 5,2 millió dollárt érő villa, amely II. Lipót király egykori birtoka mellett épült. Kedvence azonban a Gbadolite-palota volt, amely egy barátságtalan zugban épült valahol a dzsungel mélyén. A palotához hatalmas úszómedence, díszes szökőkutak és egy csak Mobutut kiszolgáló nemzetközi repülőtér is társult. A Mobutu család ugyanis az Air France-tól gyakran Concorde-okat bérelt, többek között a párizsi bevásárló útjaikra. (A Kennedytől kapott DC-3-as pedig már ott porosodott a hangárban.)

 

Mobutu magánreptere az ott állomásozó Concorde-dal

Mobutu magánreptere az ott állomásozó Concorde-dal

1989-ben Mobutu többször is kibérelte ezt a repülőgéptípust. 1989 júniusában New Yorkba utazott, ahol az Egyesült Nemzetek Szervezet előtt mondott beszédet. Július 16-án Párizsba repült a Francia Köztársaság kétszáz éves fennállásának ünnepségsorozatára, ahol Francois Mitterrand elnök vendége volt. Szeptember 19-én Párizsból Gbadolite-ba utazott, majd később a zairei ifjúsági kórussal Gbadolite-ból Marseille-be. A repülőtér építése egyébként 100 millió dollárba került, és a fenntartás évente 15 millió dollárt vitt el. Mobutu gyakran fogadott a repülőtér melletti palotájában vendégeket is, akik mindig 100 dolláros bankjegyekkel teletömött táskákkal érkeztek.

Nemzetközi ingatlanvagyon és külföldi orvosi kezelések

Mindemellett az államelnöknek a nemzetközi ingatlanvagyona is hatalmas volt. Mobutu fényűző rezidenciákat vásárolt Spanyolországban, Velencében, Párizsban és a francia Riviérán is. Az utóbbi a Roquerbrunne-Cap-Martin falu és a Cap Ferrat-félsziget között fekvő Villa del Mare volt. Amikor Mobutu 5,3 millióért megvette ezt az ingatlant, csak utólag jutott eszébe megkérdezni, hogy ez az ár most dollárban vagy belga frankban értendő-e. A tény, hogy az egyik valuta 39-szer többet ért, mint a másik, számára nem volt fontos.

Mobutu nagyon szerette az orvosokat is, és ha kivizsgálásra volt szüksége, mindig Lausanne-ba repült magángépével az ott fenntartott extravagáns ingatlanába. A sok palota ide vagy oda, Mobutu leginkább a luxusjachtjain szeretett tartózkodni és hajókázni a számára oly kedves Zaire folyón.

Az ország gazdasági helyzetét mindeközben pedig jól jellemezte, hogy az 1980-as évek közepére az éves egy főre eső jövedelem 120 dollárra szűkült. Ezért akkortájt egy pár jó cipőt lehetett kapni Kinshasa elegánsabb üzleteiben. A Világbank szerint a közigazgatási szférában mintegy 600 ezren dolgoztak, nyolcszor annyian, amennyire a kormányzati feladatok ellátásához szükség lett volna.  A 80-as évek közepére Zaire egyre mélyebb válságba süllyedt, de Mobutu akadálytalanul kapta a továbbra is a külföldi segélyeket. 1984-ben a CIA egyik magas rangú tisztviselője, John Stockwell megjegyezte: „Manapság Kongóban a lakosság 25 százaléka éhezik, miközben Mobutu magánvagyona kb. 4,5 milliárd dollárra rúg.” Hozzátette még azt is, hogy „ez az eredménye a CIA által sikeresnek titulált fedett akciónak.” Ennek ellenére idősebb Bush elnök még 1989-ben is „az egyik legértékesebb barátunknak” nevezte Mobutut a Fehér Házi látogatása során. A Világbank végül csak 1991-ben állította le a hitelek további folyósítását Mobutunak, aki nemes egyszerűséggel úgy döntött, hogy felhagy a hitelkamatok fizetésével.

A hidegháború vége Mobutu rendszerét alapjaiban rengette meg

A hidegháború véget ért, és a geopolitikai logika gyökeresen megváltozott. Mobutu lába alól pedig lassan, de biztosan kihúzták a talajt. Számára az egyik legmegdöbbentőbb esemény jó barátja, a romániai diktátor Nicolae Ceauşescu kivégzése volt. Ezt látva elkezdte építeni a többpárti választások felé vezető utat, amelynek az lett az eredménye, hogy az ország a polgárháború szélére sodródott. Az amerikaiak számára a helyzet kínossá vált és megvonták Mobutu beutazási engedélyét az USA-ba, és szankciókat léptettek életbe. A hatalom gyengülésével az ország fokozatosan egyre mélyebb zűrzavarba süllyedt: az infláció már több mint 16 ezer százalékos volt, amelyet leginkább az okozott, hogy a klientúra tagjai minden egyes nap több ezer bankjegyet nyomtattak, s azonnal frankra vagy dollárra váltották az egészet és óriási hasznot zsebeltek be addig, amíg a nemzetközi pénzpiacok észbe nem kaptak.

Ezekben az években a lakosság többsége naponta legföljebb egyszer tudott enni, a munkanélküliség elérte a 80 százalékot. Tiszta vízhez egyre nehezebben lehetett hozzájutni, a kommunikációs rendszer gyakorlatilag megszűnt működni. 1996-ban a The Economist így összegezte a káoszt: „Ezt még egy országnak nevezik. Pedig már régóta csak egy Zaire alakú lyuk az ott Afrika közepén.”

A rendszer olyan szörnyeteggé vált, amely fölött már Mobutunak sem volt hatalma, a közszolgáltatás és a közigazgatás teljesen összeomlott. Az államelnök tanácsadói azonban szisztematikusan folytatták a saját üzelmeiket. Egyikük elvitt 9 millió dollár értékű gyémántot Belgiumba, eladta, de csak 6 millió dollárról kért számlát. Mobututól is loptak tehát, az említett alkalommal 3 millió dollárt.

Mobutu bukása

A kilencvenes években az emberek kezdtek kevésbé tartani Mobututól, aki ott ült a kiüresedett állam csúcsán és visszavonult a Gbadolite-palotába.

A ruandai népirtás és az ezután bekövetkezett hatalomváltás végzetes csapást mért a Mobutu-rezsimre. A Laurent-Désiré Kabila által vezetett Mobutu-ellenes lázadó csoportok a ruandai kormányerőkkel karöltve megbuktatták a diktátort. Mobutu és Kabila Nelson Mandela közvetítésével 1997. május 4-én leült egymással tárgyalni, amely komoly eredményt azonban nem hozott.

Mobutu a Gbadolite-palota mellől menekült el az országból és a három évtizeden át folytatott tolvajlás után nem volt meglepő, hogy az összes csomagja nem is fért be a rá várakozó Boeing 747-esbe. Franciaország, amely mindaddig legfőbb szövetségese volt, amíg teljesen szalonképtelenné nem vált, nem volt hajlandó befogadni. Togóban landolt, ahonnan pár nap múlva el kellett menekülnie. Megalázó végkifejlet volt ez egy olyan ember számára, akit a Nyugat nemrég még a kommunizmus elleni harc védőbástyájaként ünnepelt. A hatalomvesztése után végül Marokkóban halt meg prosztatarákban.

Káoszt és üres államkincstárat hagyott maga mögött. Kabila egyik minisztere hivatalba lépésének napján mindössze 2000 dollárt talált a központi bank páncéltermében. A lakosságnak több mint a fele még ma is a Világbank által megállapított napi 1,25 dolláros szegénységi küszöb alatt él. A svájci bankok csak 3 millió dollárt találtak a trezorjaikban abból a 8 milliárd dolláros vagyonból, amivel a diktátor a Kabila-kormány szerint rendelkezett.

Később az amerikai Larry Devin azt mondta róla, hogy „Szükségünk volt rá, és neki szüksége volt ránk.” A sokévi, kölcsönösen előnyös együttműködés után amerikai támogatói az 1990-es évek elején egyszerűen ejtették őt. Mobutu hírneve pedig még mindig kísértetként járja be azt az országot, amelynek a vagyonát elrabolta. Azonban igazából ő csak egy volt hidegháború idején a Nyugat által „kitenyésztett” kleptokraták közül.


közgazdász, egyetemi oktató

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.